Sok szex volt a filmjeiben, és meg is ölték szegényt

Nemsokára vége a Velencei Filmfesztiválnak, de az utolsó napokra fontos műveket tettek a szervezők: így próbálják meg a Lidón tartani a filmfanatikusokat, akik ilyenkor általában már Toronto felé tartanak, a szerencsések már Hajdu Szabolcs új rendezését, a Délibábot is láthatták. Velencében az egyik ilyen várva-várt mozi a csütörtökön vetített Pasolini volt, amelyet nagy várakozás előzött meg. Mind a vetítés, mind a sajtótájékoztató teltházas volt: a házigazda olaszoknak láthatóan különösen fontos volt megtudni, hogyan interpretálja egyik leghíresebb és a máig ellentmondásos megítélésű rendezőjük életét és munkásságát az olasz származású, amerikai, de jelenleg Rómában élő Abel Ferrara. 

A rendező egy korábban tett nyilatkozata alapján kicsit reménykedtünk, hogy hatalmas titkok kerülnek napvilágra Pasolini meggyilkolásáról. A csütörtöki sajtótájékoztatón azonban kiderült, hogy azt a bizonyos nyilatkozatot félreértették és mindenfelé rosszul idézték: Ferrara nem detektívet akart játszani, hanem művészi oldalról kívánta megközelíteni elődje halálának feldolgozását. Azért fordult a témához, mert saját olasz gyökereit szerette volna jobban megismerni.

Életrajzi fimet vártunk, de csak két napot kaptunk: a Pasolini című film a filmrendező meggyilkolása előtti utolsó 48 órát mutatja be, a bírósági tárgyaláson elhangzott vallomásokat, Pasolini utolsó interjújának részleteit és elkészületlen műveinek megfilmesítését felhasználva. 

A film Pasolini utolsó napjának felvillantott pillanataiból és befejezetlen műveinek megfilmesített epizódjaiból áll. Halála előtt pár nappal Stockholmba ment, hogy bemutassa utolsó verseskötetét. Úton hazafelé Párizsba is beugrott megnézni, hogyan szinkronizálják a Salo - Szodoma 120 napját, majd végre hazatért Rómába, ahol, miután nagy interjút adott a La Stampa újságírójának, végre megpihenhetett kicsit családja és barátai körében. Az utolsó interjúban hangzottak el azok az elhíresült, mottóként is felfogható gondolatok, amelyek eredetileg a film alcíméül szolgáltak volna, de amelyek végül mégis elhagytak a minimalista Pasolini kedvéért:

botrányt okozni jog, botrányba keveredni öröm, aki pedig visszautasítja a botrányt, moralista. 

Az életrajzi mozzanatokon kívül a Petróleum című befejezetlen esszéregény alapján készült képsorokat láthatjuk, a központban egy Pasolini-alteregónak is felfogható szereplővel. A regényben, amely a szerző burzsoázia és a fogyasztói társadalom iránti ellenszenvét tükrözi, egy kettős lényű férfi a főszereplő, aki előkelő körökben forog, de éjszakánként titkon külvárosi bandákat keres fel, hogy önzetlen homoszexuális szolgáltatásokat nyújtson a tagoknak. 

A másik, soha nem elkészült Pasolini-mű, amelyet a film által most megismerhetünk, a  Porno - Teo - Kolossal című szürreális filmterv, amelyben egy varázsló (esetleg napkeleti bölcs) és segédje, Ninetto várják a Messiás megszületését, és útjuk során a Pokolbol Gomorrán át a Paradicsomhoz akarnak eljutni az üstököst követve. Útközben egy meleg-leszbikus termékenységi orgiát is érintve. Az idős varázslót a mostani filmben maga az igazi Ninetto alakítja, Ninetto Davoli, aki Pasolini filmjeinek állandó szereplője volt, és aki a rendező kettős lényének az egyik felét testesítette meg - a művelt, tanult értelmiségivel szemben álló mélyről jövő, otromba kisembert. Ninettót pedig a fiatal Riccardo Scamarcio játssza, aki pont úgy néz ki, mint Davoli fiatalon, és akit többek között Woody Allen római filmjéből ismerhetünk. 

Willem Dafoe is elképesztően hasonlít Pasolinire, és hatalmasat alakít az önmarcangoló rendező bőrében - azt nehezen lehet viszont megbocsátani (pedig nem is az ő hibája, hanem a furcsa koncepcióé), hogy minden szövegét angol akcentussal beszélt olasz nyelven kezdi, majd egyszercsak átcsap angolba. A mellékszereplők (akik viszont olaszok) ugyanezt teszik. Ez olyan zavaró és természetellenes dialógusokat eredményez, hogy kivételesen szinte arra vágyunk, bárcsak szinkronizált verziót nézhetnénk inkább.

A téma viszont különleges és felkavaró, a remek alakítások és feszes rendezés miatt soha nem válik érdektelenné - egyszer sem néztük meg az óránkat a másfél órás játékidő közben, ami egy filmfesztiválon, különösen egy életrajzi film esetében nagy szó. sőt, még Jancsó Miklósról is megemlékeznek benne. De kissé kevés, amit a film nyújt. Aki ismeri Pasolinit, az itt látottakat már mind tudta, újat számára keveset mond a film. Aki viszont nem sokat tud a rendezőről, azt nem sokkal hozza közelebb hozzá - számára sajnos valószínűleg megmarad félig-meddig bulvárhősnek, aki biztos nagyokat alkotott, sok szex van a műveiben, szegényt ráadásul meg is gyilkolták, de igazából kit érdekel. 

Márpedig Pasolini ennél többet érdemelt volna.