Nem a szoknya teszi a skót filmest
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Cinematrix cikkek
Ha a skótokról, függetlenségről és filmekről van szó, egyértelmű, hogy mindenkinek a kékre festett arcú Mel Gibson és az öt Oscar-díjat begyűjtő Braveheart jut eszébe legelőször. Bár maga a film rengeteg történelmi pontatlanságot tartalmaz (ezekről itt lehet olvasni bővebben), a '90-es években még Hollywood kedvencének számító, a zsidózás és nőverés miatt ma már kegyvesztett főszereplő-rendező-producer tényleg odatette magát a történetben, a látványban és a színészi játékban is. A teljes harci díszben lovagló William Wallace katonáihoz intézett lelkesítő szózatát például a mai napig lenyúlja az összes blockbuster, az Avatartól a Herkules-filmekig.
A történelmi tények helyett inkább a Robin Hood-legendára építkező sztorit mindenki ismeri. Az elnyomott pórnép hős bajnoka (aki valójában köznemes volt, de úgy nem ütne annyira a dramaturgia) boldogan élt volna a skót hegyekben ifjú feleségével, ám a kanos angol katonák kikezdtek az asszonnyal, majd megölték őt, ezért a bosszúvágytól őrjöngő Wallace lemészárolta a cölöperőd összes katonáját, amin felbátorodva a falubelijei elindították a Skóciát frissen meghódító I. Edward király elleni szabadságharcukat. És bár Wallace háborúja elbukott, őt magát pedig kivégezték, a mai napig ő a skót hazafiság és a függetlenségi törekvések egyik legfontosabb jelképe.
De tényleg csak kirakatforradalmár skót filmek vannak?
Egyáltalán nem, csak a Rob Roy és A rettenthetetlen vált az elmúlt évtizedekben a két legismertebb skót témájú filmmé. A brit filmiparról és azon belül is a skót filmekről szóló esszék (mint amilyen ez a kiváló dolgozat) általában három alműfajt különböztetnek meg:
- Hegylakó- vagy más néven tartanry-filmek: Ebben a kockás szoknyáról elnevezett zsánerben a Walter Scott-regényekkel tetőző, utólagos történelemátértelmezéssel született népmesékből, hőskölteményekből és regényekből készülnek kosztümös kalandfilmek, melyeknek mindig egy tipikusan hosszú hajú, becsületes felföldi skót klánharcos a főhőse.
- Kailyard-filmek: Szintén az angolszász filmipar mesterséges, giccses-romantikus zsánere. A káposztáról kapta a nevét, és azoknak a filmeknek a gyűjtőneve, ahol Skócia csupa álmos kisvárosból és faluból áll, és egy olyan sosem volt, idilli mesevilág, ahová nem ért el modernség és az iparosodás rákfenéje, és ahol csupa szeretnivalóan bogaras kisember él. Tipikus kailyard-filmek: Whiskyözön (1949), Maggie (1954), Porunk hőse (1983).
- Anti-kailyard-filmek: A fenti műfaj gyökeres ellentéte, ahol az idilli Skócia helyett az iparosodott Skócia szürke betontömbjein, lerobbant gyártelepein, mocskos nagyvárosi kikötőin és klausztrofób olajfúró tornyain van a hangsúly, ahol az emberek többnyire szegények, erőszakosak, és minden szempontból nyomorúságos az életük. Tipikusan ilyen film Lars von Trier Hullámtörése, Lynne Ramsay Patkányfogója, Peter Mullen Árvákja, de akár a Trainspotting is besorolható ide.
Érdekes, hogy a skótoknak igazából nem is William Wallace, hanem Rob Roy volt az a legendás szabadságharcosuk. Tehát olyasvalaki, mint az angoloknak Robin Hood, a svájciaknak Tell Vilmos, vagy nekünk, magyaroknak a Tenkes-hegy kapitánya. Még érdekesebb, hogy 1995-ben róla is készült egy nagy költségvetésű kosztümös kalandfilm Liam Neesonnal a főszerepben, csak A rettenthetetlen miatt mindenki megfeledkezett róla, és 200 milliós bevétel helyett is csak szerény 31 milliót tudott összehozni.
William Wallace-hoz hasonlóan Rob Roy is egy romantizált népmesei hős volt, akiből az elesettek segítője és a dekadens angolok önkényuralma elleni lázadás szimbóluma lett. Alakját egy valós történelmi figura ihlette: a vörös szakálla miatt Red Robertnek is nevezett Raibeart Ruadh MacGriogair, aki az 1700-as évek elején a jakobita felkelések egyik vezére volt, és Nagy-Britannia akkori királya, I. György helyett a Stuart-házi örökösöket, később pedig a skótok fővezérét, John Campbellt támogatta. A Liam Neeson-féle film szinte szóról szóra A rettenthetetlen dramaturgiáját követi: a skótokat sanyargató, szemét angolok leggonoszabbika, Archibald Cunningham (Tim Roth díjesővel jutalmazott alakítása) megerőszakolja a derék Rob Roy feleségét, a hős keserű bosszúhadjárata pedig hamarosan egy angolellenes skót szabadságharcba csap át. Mondjuk William Wallace-szal ellentétben Rob Royt nem fejezték le a történet végén.
Rob Roynak mindig is jobb volt a PR-ja William Wallace-nál. Már jóval az 1734-es halála előtt bekerült az angolszász popkultúrába a róla költött történeteknek köszönhetően, 1817-ben pedig az Ivanhoe atyja, Sir Walter Scott is írt róla egy regényt Rob Roy címmel (igaz, neki Wallace-ról szóló könyve is volt). Ebből már a filmkészítés hajnalán számos rövidfilm készült,1922-ban pedig némafilm lett belőle.
Így nem csoda, hogy Rob Roy az '50-es években divatos kosztümös kalandfilmes műfajba is utat vágott magának a kardjával, és 1953-ban a Disney stúdió is leforgatott az életéről egy gyerekbarát verziót. Ebben természetesen nem a felesége megerőszakolásán, hanem a könnyed kardvívásokon volt a hangsúly, és persze azon, hogy a folyamatosan vigyorgó főhős (Richard Todd) egymaga elintézi a népnyúzó zsarnok balfék katonáit. Pontosan úgy, ahogy pár évvel később Guy Williams tette a Disney nálunk is nagy sikerrel vetített Zorro tévésorozatában.
Természetesen ha elszánt tekintetű, csimbókos hajú, szoknyában sem fázó skót kardforgatókról van szó, akit még véletlenül sem skót színész játszik (hiszen ugye Liam Neeson ír, Mel Gibson amerikai), akkor Christopher Lambert Hegylakója sem maradhat ki az összeállításból.
Maga a korokon át harcoló halhatatlanok ötlete Gregory Widen forgatókönyvírótól származott, akit a skóciai nyaralása alatt ihletett meg a sok lovagvár és csatapáncél. Innen jött az ötlet, hogy egy konok felföldi harcos a '80-as években Queen-zenére is párbajozhatna akár egy orosz rablóvezérrel, Kurgannal (Clancy Brown). A téma annyira bejött a nézőknek, hogy Russell Mulcahy rendező leforgatott egy harmatos második részt, a pénzéhes producerek pedig több mozifilmes és tévés folytatást is berendeltek hozzá.
Lázadó skótok témakörben természetesen Danny Boyle drogos kultfilmje, a Trainspotting is megkerülhetetlen alapmű. Igaz, Irvine Welsh azonos című regényében és a moziváltozatban a heroinista és alkoholista főszereplők, Renton (a skót Ewan McGregor), Spud (a skót Ewen Bremner), Tommy (a skót Kevin McKidd), Begbie (a skót Robert Carlyle) és Betegfiú (a kivételesen angol Jonny Lee Miller) nem az angol elnyomásnak üzentek hadat, hanem az edinburgh-i unalmas hétköznapoknak. Ahol ugye mindenkinek csak a karrier meg a rohadt nagy tévé a fontos.
A Trainspotting tényleg az a film, amit nem kell bemutatni senkinek, és megírtak már róla mindent, amit érdemes megírni. Az Iggy Pop-dalra menekülés, Begbie kocsmai bunyói, a teleszart lepedő vagy Skócia legundorítóbb vécéje mind olyan emlékezetes jelenetek, amelyek lassan 20 évvel a film mozikba kerülése után is örök témát szolgáltatnak a konyhába szorult házibulikon. Danny Boyle rendező ráadásul a Trainspottinggal igen frappáns választ adott azokra a hollywoodi közönségfilmekre, ahol a skótok szinte kizárólag csak a lehetetlenül zöld mezőkön asszonyaikkal lovagló, vadromantikus, daliás harcosok: ezek az iparvárosban felnőtt, drogos skót fiatalok se nem daliásak, se nem romantikusak, sőt, egy hegyi túra alkalmával ki is akadnak azon, hogy a skótság a XX. században többnyire csak a szép hegyeken kirándulást és az angolok majmolását jelenti.
A James Bond-rajongók azért kedvelik évtizedek óta a 007-es kalandjait, mivel a minden részben bemutatkozó főszereplő egy kifogástalan modorú angol gentleman, aki mindig a legjobb öltönyét veszi fel, ha gengszterekkel kell pókereznie egy luxusszállodában, szigorúan hű az olyan brit autómárkákhoz, mint az Aston Martin és a Lotus, és tipikus angol humorral viszi ágyba az ellenséges kémnőket.
Ez persze csak azoknak a Bond-rajongóknak a naiv ideálképe, akiknek Roger Moore (esetleg Pierce Brosnan) jelenti a 007-est, Sean Connery naftalinszagú filmjeit pedig csak azért kedvelik, mert a Dr. No, a Goldfinger és a Tűzgolyó betonozták be a franchise-t a popkultúrába. Ők azok a fanok, akik habzó szájjal szidják minden létező fórumon a baltaarcú ukrán verőlegényre hasonlító Daniel Craig kánongyalázó „James Blondját”, és ők azok, akik valószínűleg sosem olvasták Ian Fleming könyveit. Máskülönben tudnák, hogy a regények Bondja mindig is egy cinikus és tapló, láncdohányos alkoholista skót volt, akinek árva gyerekként kezdettől fogva a saját erejéből kellett az elit iskolákban és az ügynökképzőben felverekednie magát a legjobbak közé, a gondtalan életű, nagyvilági angol playboy álcáját pedig csak azért vette fel, hogy sose legyen sebezhető a valódi érzelmei miatt.
Épp ezért volt 1962-ben a lehető legtökéletesebb választás az első Bond-film főszerepére egy ősember-szemöldökű skót testépítő, a fiatal Sean Connery, akihez képest az angol Roger Moore, az ausztrál George Lazenby, a walesi Timothy Dalton és az ír Pierce Brosnan James Bondja legfeljebb csak egy bizonytalan nemi identitású pojáca lehetett, aki a kinőtt ballagóöltönyében bohóckodott valami játékpisztollyal. Szerencsére a széria alkotói a Casino Royale-lal elindított reboottal a Fleming-regények nyers és macsó, skót ős-Bondjához tértek vissza, amikor a széria már tényleg kezdett önmaga paródiájává válni a sok nyakkendőigazítós vodka-martinizástól.
Míg a méltatlanul sokat szidott Kvantum csendjébe az összes kötelező Bond-kellék (motorcsónakos üldözés, karibi nyomozás, a főgonosz szeretője átáll a 007-es oldalára és társai, itt írtunk ezekről bővebben) bekerült, a Skyfall az alapokhoz visszanyúlva, zseniális dramaturgiai fordulatokkal és kikacsintásokkal faragta ki Craig bunkó proto-Bondjából azt a jól ismert 007-est, aki a Dr. No elején először Moneypennyvel flörtölgetett, aztán bement M irodájába az eligazításra.
Ráadásul a Skyfall grandiózus zárójelenetében, amikor Bond egy maskara nélküli Batmanként az ősi családi kúriában csap össze a hűséges inasa segítségével a ronda és őrült főellenséggel, nem nehéz felismerni a tipikus hollywoodi skót hőst, a Felföld legendásan szabadságszerető harcosát, a XXI. század William Wallace-át és Rob Royát, aki a klánja (illetve ebben az esetben Bond választott családja, M) védelmében akár a tízszeres túlerőnek is bátran nekiront. Bár egy modern James Bond valószínűleg van már annyira kozmopolita világmegmentő, hogy nem akarná elszakítani Skóciát a brit koronától.
Független ország legyen Skócia?
– igennel vagy nemmel válaszolhatnak erre az egyszerű, mégis összetett kérdésre a skótok szeptember 18-án, amikor arról szavaznak, hogy kilépjenek-e az Egyesült Királyságból. A népszavazásról szóló törvényt 2013 novemberében fogadta el a skót parlament, minden 16 évnél idősebb skóciai lakos szavazhat, összesen körülbelül 4 millióan. A skót függetlenségi törekvések egészen a két ország 1707-es egyesítéséig nyúlnak vissza, a kérdést most egyszerű többséggel döntik el, a legfőbb kampánytémák az északi-tengeri kőolaj, a közös valuta és a közkiadások. A kampányban híres skótokon kívül megszólalt már a királynő, Harry herceg és David Beckham, a legharcosabb maradáspárti természetesen David Cameron brit miniszterelnök. A küzdelem az utolsó napokban egyre kiélezettebb: Skóciában minden lehet, és az ellenkezője is. Itt írtunk arról, hogy a skótoknál ragadhat a brit atomflotta.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon