Jönnek a nézőszámból a férgek

2014.11.15. 11:11

Nem kamuzik a magyar cím: Lou Bloom (Jake Gyllenhaal), a Nightcrawler főszereplője egy igazi féreg. Amikor először látjuk, akkor éppen vasúti sínek mellől próbál drótot lopni, hogy abból szedje össze a pénzét, és amikor meglátja az arra járó biztonsági őr szép óráját, akkor egy rövid monológ után nekimegy, mintha meghallotta volna egy bokszmeccsen a csengőt.

Aztán elviszi a lecsípőfogózott kerítést egy szeméttelepre, ahol megpróbál alkudni az áron, majd amikor nem sikerül neki, akkor előad egy motivációs tréningre emlékeztető szöveget arról, hogy miért alkalmazhatnák a telepen. A főnök elhajtja. 

Ilyen ember Lou Bloom, aki a bogárszemeivel, a beesett arcával, a hátranyalt hajával és a valószínűleg összelopkodott ruhatárával azt testesíti meg, amitől annyian félnek: az embert, aki nem hajlandó leállni, aki az utolsó pillanatig teper a céljáért, aki a mindenhonnan összeszedett mondataival próbál meggyőzni, aztán ha nem sikerül, akkor üt.

Egy igazi féreg. Amikor rá jön arra, hogy a vasazásnál lényegesebben kifizetődőbb munka baleseteket, rendőrségi helyszíneléseket vagy egyenesen a szeme előtt játszódó bűntényeket lefilmezni és eladni egy helyi hírcsatornának, akkor is féreg marad, de egy piszkosul sikeres. És ő az Éjjeli féreg főhőse.

Ezt sokszor, sok helyen le fogják még írni erről a filmről, de nekem is muszáj. Gyllenhaal talán még soha nem volt ilyen jó, mint az Éjjeli féregben, a tekintete rémisztő, mintha pislogni luxus lenne, a modora pedig valahol félúton egy bekávézott sajtós, prédikátor és politikus keveréke, akinek mindig van mindenre egy jó szólása vagy statisztikája, még ha azok semmitmondóak is. Gyllenhaal tényleg úgy viselkedik a filmben, mint egy vámpír, amikor nappal látjuk Los Angelesben, én csodálkoztam, hogy nem perzselődik a bőre a napfényben. Ilyen kíméletlen és elhivatott színészi munkáért szoktak Oscart adni, vagy legalább egy New York-i kritikusok díját, vagy valami hasonló szakmai elismerést, mert a szemünket képtelenség levenni arról, ahogy kis pondróként lavírozik az éjszakában úgy, hogy senkit nem kímél magán kívül és mindig megszerzi, amit akar.

Például nem csak az ismerettség kell neki, hanem a helyi tévécsatorna a nézőszámokat keservesen kívánó hírszerkesztője (Rene Russo) is, akit egy olyan, megint csak monológgal erőltet az ágyába, hogy bántam, amiért szinkronnal néztem a filmet, mert Csőre Gábor hiába csinálja profin a hangot, minden szótagot Gyllenhaal szájából akartam hallani.

Éjjeli féreg

nightcrawler-poster-600x894
Fotó: Ascot Elite

Index: 7/10

Imdb: 8,3/10

Port.hu: 6,4/10

Metacritic: 76%

Rottentomatoes: 94%

De egy film nemcsak egy szereplőből áll, mert akkor egyszemélyes színdarabnak hívnák, hanem még egy csomó olyan elemből, mint történet, mondanivaló, stílus és hangulat. Az utóbbi kettőben nagyon erős az Éjjeli féreg, aki a Drive-ból emlékszik az esti Los Angeles képeire, az most kaphat egy újabb löketet magának, Dan Gilroy filmje ugyanis a városnak azt a narancssárga, lepukkant és általában ismeretlen oldalát fogja meg, amitől hiányzik belőle minden glamúr. Gilroy elsőfilmes rendezőként biztosan kezeli a színészeket és a helyszíneket, még egy autós üldözést is képes úgy felvenni, hogy végig követhető, érdekes és valóságos legyen.

Viszont a mondanivalóban kicsit megbicsaklik, mert manapság már kit sokkol az, hogy a tévések mindent megtesznek a nézőszámokért? Hogy a fontos hírek helyett inkább azokkal a bűntényekkel foglalkoznak, amiket a szegény kisebbségek követtek el a gazdagabb szegények ellen? Hogy a főműsoridőben lemehet pár szétloccsant agy, lőtt seb és nyílt törés? Valószínűleg senkit. Hiába mutat meg valami szörnyű dolgot az Éjjeli féreg, és itt most kivételesen nem a főszereplőre gondoltam, hanem a jelenségre, az újdonság erejével nem hat. Dan Gilroy filmje néha kicsit úgy tesz, mintha egy nagyszerű film lenne, de csak annak álcázza magát: a stílusa remek, csak voltmár.