Ken Loach: A szolidaritás emberi ösztön

Sokáig arról volt szó, ez lesz az utolsó filmje, a sajtótájékoztatón mégis kétértelműen fogalmazott a jövővel kapcsolatban. 

A filmkészítéshez nagy fizikai erőnlétre van szükség, és amikor az ember a hetvenes évei végéhez ér, nem könnyű folytatni. Várok egy pár hónapot, kipihenem magam, és talán megpróbálkozom valamivel.

Az új filmje, a Tiltott táncok bizonyos szempontból a 2006-ban készült, Felkavar a szél című filmjének folytatásaként is értelmezhető. 

Amikor a Felkavar a szélt forgattuk, nem gondoltunk folytatásra. A Tiltott táncok, Jimmy Gralton közösségi házának története azonban egy olyan tökéletes sztori, a társadalmat működtető hatalom olyan tiszta parabolája, hogy a forgatókönyvíróval, Paul Lavertyvel együtt mindenképp úgy éreztük, el kell mondanunk ezt a történetet. Csak ezután jöttünk rá, hogy tíz évvel járunk a Felkavar a szél eseményei után, és a Tiltott táncok tökéletesen megmutatja, mi történt Írországgal ebben az időszakban. Pontosan látható, hogyan alakult ki az egyház hatalma és hogyan kapcsolódott össze a gazdasági erőkkel. Hogy a politikusok, akik bizonyos szempontból radikálisnak tekinthetők, hogyan estek még mindig térdre, amikor a pápa képviselői megjelentek.

Megfogott, hogy mindezt hogyan tudja elmesélni egy kis épület története - kisebb, mint az ernyő, ami alatt most itt ülünk.

A Haza és Szabadság című, 1995-ös filmjével is felfedezhető kapcsolat. A Tiltott táncok egyes jelenetei mintha ezt a művét idéznék.

Szerintem ez nem filmes kapcsolat. Sokkal inkább a valóságban, az életben figyelhető meg hasonlóság. Minden mozgalom vagy csoportosulás ugyanazokkal a problémákkal szembesül:

Vegyünk például egy sztrájkot. Sztrájkolt ön valaha? Na ugye. A sztrájk során mindig elérkezünk egy ponthoz, amikor a munkáltató azt mondja: ennyit adok és nem többet. Adok valamit, de nem annyit, amennyit kértek. Ekkor a sztrájkbizottságban néhányan azt fogják mondani, hogy “ne adjuk fel, többet is elérünk!”. De mások megelégednének: “fogadjuk el, úgysem kapunk többet”! A lényeg mindenütt ugyanaz. A függetlenségi háborúban nagy távlatokban figyelhető meg mindez, de Jimmy közösségi házában is ugyanaz a kérdés: meg kell védenünk az embereket, de ugyanakkor kockáztatnunk kell, hogy terjeszthessük a politikai meggyőződésünket. A döntésnél mindig nagyon finoman kell egyensúlyozni, és ez okozza a feszültséget, a dráma középpontját. 

A film fontos eleme a közösség, a szolidaritás ereje. Ön szerint ma is létezik mindez?

Igen, persze. Menjen csak el és nézzen meg bármilyen helyi kampányt. Kórházmentés, fogyatékkal élő csoportok megsegítése, vagy éppen egy könyvtár megvédése - manapság sok könyvtárat zárnak be Angliában - különböző mozgalmak százai léteznek. A vezetőik olyan emberek, mint Jimmy Gralton volt, és a támogatóik szolidaritásból állnak melléjük. Ha van egy sztrájk, sokan a sztrájkolók mellett foglalnak állást még akkor is, ha nekik maguknak a sztrájk kellemetlenséget okoz. A szolidaritás szerintem emberi ösztön. De a média azt harsogja, hogy az emberek mohók, önzőek, és csak a saját munkájuk, érdekük érdekli őket. Szerintem ez nem igaz. 

Margaret Thatcher is azt mondta, hogy nincs társadalom, csak az egyén van. Az én családom, a te családod, és azért kell csak együttműködnünk, hogy nekünk magunknak jobb legyen: ez az individualizmus kultúrája. De ezzel szemben működik a szolidaritás ösztöne: szociális lények vagyunk. Az elit társadalomban azonban ez is torzul: az igazán gazdagok a filantrópia látszatában tetszelegve adakoznak, de így is csak egyre gazdagabbak lesznek, a szegények meg szegényebbek. 

Ha megnézzük a történelmet, ugyanez történt a nagy gazdasági világválság után a harmincas években. A háború változtatta meg ezt a folyamatot: felszippantotta a tömeges munkanélküliséget. Az emberek elmentek harcolni, ahol megtanulták, hogy egymástól függenek. Kialakult közöttük a szolidaritás. Amikor visszajöttek, azt mondták: megváltoztatjuk a világot - de nem változtatták meg eléggé.

Sokan azt mondják, Ken Loach idén két filmmel versenyzett Cannes-ban. Arra céloznak ezzel, hogy a Dardenne-fivérek Két nap, egy éjszakája gyakorlatilag olyan, mintha egy Ken Loach-film lenne. (A filmről itt írtunk, abban is fontos szerepet kap a szolidaritás: a dolgozónak kell dönteni arról, hogy az évvégi bónuszt választják, vagy a kollégájuk megtarthatja az állását.)

Nem is tudom. Nagyon szeretem a Dardenne-fivérek munkáit, és remek barátaim. De nagyon különbözőek vagyunk. Én nem figyeltem fel erre az állítólagos hasonlóságra. 

Sokan eljutnak a szocializmustól a neoliberalizmusig. Ön nem gondolt ilyesmire?

Nem. Szerintem mások azért érzik a kísértést a váltáshoz, mert elfáradnak. Elvesztik a kapcsolatot azokkal, akik valóban a küzdelem közepében vannak.

Nem megy el szakszervezeti találkozókra, mozgalmi gyűlésekre. Nem vesz részt a küzdelemben. Ha nem vesz részt benne, nem kapja meg azt az elképesztő energiát, amit ezek az emberek adni tudnak. Én sok politikai gyűlésre járok. Orvosokkal, nővérekkel, betegekkel beszélek a kórházakban, amiket meg akarnak szüntetni. Múlt héten egy könyvtárban voltam, amit be akartak zárni, de lelkes önkéntesek úgy döntöttek: továbbviszik.  De a filmesek nem járnak ezekre a helyekre. Pedig a mindennapokban küzdő emberek sokkal kedvesebbek, vicceket mesélnek, teát főznek, egyszerűen jobb velük lenni. Amikor a moziban ülök, amikor filmesekkel, kritikusokkal beszélek - vagy amikor az újságot olvasom, a BBC-t nézem, akkor érzem úgy, hogy nincs remény, a jobboldal mindig győzni fog. De menjen ki az utcára! Vagy nézze meg az Occupy mozgalmat! Fantasztikus, fiatal emberek: önzetlenek, elkötelezettek.

Ugyanúgy, mint Jimmy Graltonék. Náluk a tánc és a közös éneklés is fontos volt. 

Én például nem tudok énekelni és kétballábas vagyok. De Jimmy Gralton titkos fegyvere a gramofon volt. Elhozta a jazzt a közösségbe, amit akkor az ördög zenéjének tartottak. Gondoljon később a rock’n’rollra, vagy a punk zenére. Minden generációnak megvolt a maga zenéje, amivel az ellenállást fejezte ki. 

A közösségi ház láthatóan igen tiszta hely: tanulnak, ártatlanul szórakoznak. Egy pohár whiskey sem bukkan fel sehol. 

Ezzel kapcsolatban nagyon szigorúak voltak akkoriban! Tényleg nem volt alkohol. Fegyelmezettek voltak. Nem mintha a hátsó ajtónál egyesek ne követtek volna el titkos csínyeket, ne hoztak volna illegális, otthon főzött ír töményet (a forgatáson mi is megkóstoltuk, borzasztó erős volt!) de tényleg nem volt jellemző. Egyszerűen nem volt a kultúra része. 

Fontos volt az ön számára, hogy az események igazi helyszínén forgasson?

Minden egybeesett: a táj tökéletes, nem túl fejlett, könnyű volt újrateremteni a múltat. Nincsenek autók, napi egy repülőgép, ha elrepül. De a környékbeli emberek is csodálatosak. Ha lehet itt forgatni, miért ne? Jimmy Gralton közösségének dialektusát is hallani akartuk, így jó volt azok között lenni, akik a mai napig így beszélnek.

Az emberek emlékeznek még Jimmy Gralton történetére?

Kicsit. Nem nagyon. Kevés dokumentum maradt fenn. Az ír állam nem akart emlékezni Jimmy Graltonra, akit száműzött. 

Jimmy Gralton szerelme, Una karaktere képzeletbeli. Nem volt tehát magánélete?

Ha volt is barátnője, senki sem tudhatott róla, mert akkoriban nem létezhetett egyházi áldáson kívüli kapcsolat. New York-ban, nem sokkal a halála előtt megnősült. Egy ír lányt vett el, a szomszéd írországi faluból, ahol a film utolsó jelenetét forgattuk. Tehát a szerelme mindenképp egy ír lányé volt… Akár otthon is találkozhattak volna. De előtte is biztosan nem volt szerzetes, igaz? Ennyi melegség, ennyi emberség - de sokszor ez történik a politikai vezetőkkel. Fel kell áldozniuk a magánéletüket. 

Önnek is van már egy Arany Pálmája, Godard idén el sem jött Cannes-ba, azt mondta: túl késő. Fölösleges. Ön mit gondol erről?

Engem érdekel, hogy mit gondolnak rólam, érdekel a közönséggel való kommunikáció. Nem magamért csinálom - emberekkel akarok kapcsolatot teremteni, és Cannes erre a lehető legjobb hely. Csináltam egy filmet, ez csak a feladat egyik része, el is kell érnie az embereket. Ez fontos része a munkának, és semmi rossz nincs benne. Nem értem azokat az embereket, akik azt mondják: csináltam egy filmet, de túl nagy vagyok ahhoz, hogy beszéljek róla.

Emlékszik még milyen volt, amikor az első filmjével járt itt? 

Cannes akkoriban durva hely volt, tele transzvesztitákkal, hét láb magasak voltak, tudja, két és fél méteresek… De ez ódivatú luxussal keveredett. Érdekes, de kemény hely volt. Most más: itt is mindenütt a multik uralkodnak. Mást sem látni, mint logókat mindenütt.

Sokat változott mint filmrendező 1969 óta?

Mindig sokkol, hogy milyen rossz rendező vagyok. Mindig csak a hibákat veszem észre. Itt ültem tegnap este és mondtam magamnak: te jó isten, hogy melléfogtam ezzel meg azzal! Az ember megpróbálja definiálni, amit csinál. Néha fiatalos szenvedéllyel dolgozik, amit egy darabig nem talál meg újra, máskor egyre tapasztaltabban, okosabban csinálja a dolgokat, más erényeket pedig elveszít. De már nem olyan gyors.