Woody Allen, mint a Tesco hétvégén

2014.11.17. 12:17

Kevés olyan állandó és kiszámítható dolog van a világban, mint az évi rendes Woody Allen-film. Megint eljött a november, így itt van a soron következő, a főcím betűtípusától a zenéig minden pont olyan, ahogy megszokhattuk. Aki ezt unalmasnak vagy fárasztónak tartja, az nyilván már rég nem követi a filmjeit, a többieknek meg olyan természetes elmenni megnézni az új Woody Allent, mint hétvégén elugrani a Tescóba.

És nagyjából annyi izgalmat is tartogat. Igazságtalan és felesleges lenne ezeket a késői filmeket a nagy, 10/10-es klasszikusokhoz, a Annie Hallhoz, a Hannah és nővéreihez vagy a Férjek és feleséghez hasonlítgatni. A művészek nagy része a harmincas-negyvenes éveiben van a kreatív csúcson, nem 78 évesen. De összevetni az idős Woody Allen által készített filmeket érdemes, már csak azért is, mert határozottan felismerhető mintát követnek.

Kit mennyire varázsolt el?

002

port.hu: 10/4

IMDb: 6,9

Rotten Tomatoes: 51%

Index: 10/7

Egy vagy két gyengébbre ugyanis mindig jut egy erősebb, ami ha nem is hibátlan remekmű, de bármelyik rendező becsületére válna. Ilyen volt a Match Point (még akkor is, ha a mester itt tulajdonképpen újraforgatta saját korábbi filmjét, a Bűnök és vétkeket), a Vicky Cristina Barcelona, az Éjfélkor Párizsban és legutóbb a Blue Jasmine, ami Oscart hozott Cate Blanchettnek. A rosszabb években pedig olyan, ezeknél lényegesen gyengébb filmeket készít, mint a Füles, a Kasszanadra álma, a Férfit látok álmaidban vagy aRómának szeretettel. Sajnos az idei film, a Káprázatos holdvilág is ebbe a sorba illik.

Már az alaptörténet is ismerős lehet: a Füles és a Férfit látok álmaidban (vagyis nem éppen Allen legjobbjai) elemei köszönnek vissza a Káprázatos holdvilágban. Adott egy bűvész, a húszas években a világ egyik legjobb és legsikeresebb mágusa, a kínai Wi Ling Soo (Colin Firth). Valójában egyáltalán nem kínai, hanem angol, Stanley Crawfordnak hívják, és ha van a világon valaki, aki egyáltalán nem hisz sem a mágiában, sem a túlvilágban, sem a szellemekben, sem az ezotériában, akkor az ő. Egyetlen nagy humbugnak tartja az egészet a spiritisztáktól a Vatikánig. Ezzel a meggyőződéssel még nem is lenne baj, de Crawford emellé még rettentően pesszimista, önelégült és meggyőződése, hogy tévedhetetlen.

Barátja, Howard Burkan (Simon McBurney), aki nála jóval kevésbé sikeres mágus, felkéri, hogy segítsen neki leleplezni egy csalót. Egy fiatal nőt (Emma Stone), aki látnoknak adja ki magát és már sikerült is behálóznia egy gazdag családot, különösen a vagyon örökösét, aki feleségül is akarja venni. Így aztán a bűvészek elutaznak a francia Riviérára, hogy bebizonyítsák, a lány átver mindenkit. Innentől egyik kiszámítható és talán kevésbé kiszámítható fordulat követi a másikat (olyan sok azért nincs), ahogy egyik szellemes vicc a következő fárasztó poént. Ahogy a viccek és a fordulatok, úgy a tanulság sem új. Ezt is láttuk/hallottuk már Woody Allentől nem egyszer: az élet könnyebb, de mindenképpen elviselhetőbb illúziókkal, legyenek azok bármilyen csacskák.

Amiért viszont még ezután a gyengébb film után is elismerés illeti a rendezőt, az az elegancia, amivel dolgozik. Ugyan nem kivételesen jó sem a történet, sem a színészek (Emma Stone nagyon bájos, de Colin Firth a már ezerszer látott merev angolt hozza), mégis kellemes az a másfél óra, amit velük töltünk. Nem fogunk sokáig emlékezni erre a filmre, de jó egy kis időre a húszas évek Dél-Franciaországában lenni, súlytalan ügyekkel foglalkozni, nézi a tengert és a csillagos eget. Azért reméljük, hogy van még Allen tarsolyában egy újabb Blue Jasmine-ra vagy Éjfélkor Párizsbanra való.