Al Pacino inkább ne énekeljen

2015.06.06. 11:14

Kevés hálásabb szerepet lehet elképzelni egy 75 éves színésznek, mint kiégett rocksztár játszani. A szerep már csak saját tapasztalatból is megvan, nagyon senkinek sem kell megszakadni, a szex-drogok-rockandroll még 2015-ben is eladja magát. Al Pacino ezt kisujjból kirázza, a többi már a rendező dolga. A Danny Collins ennek ellenére csak egy aranyos, de nagyon ártatlan valós történeten alapuló családi vígjtáték, amiben itt-ott belefér egy csöcs vagy pár csík koksz.

Dan Fogelman rendezői debütálása Steve Tilston történetén alapul, aki 40 év késéssel kapott meg egy levelet John Lennontól. Az 1980-ben elhunyt Beatles-tag a ZigZag magazinban olvasott interjút az akkor ifjú feltörekvőnek számító Steve Tilstonnal. Tilston az interjúban azon aggódott, hogy a pénz és a siker kihatással lehet majd a jövőben a dalszerzésére, Lennont meg annyira meghatotta a szöveg, hogy személyesen írt motiváló levelet a srácnak. A levél azonban soha sem jutott el Tilsonhoz, csak évtizedekkel később, amikor egy műgyűjtő felvette vele a kapcsolatot. A Danny Collins azzal a gondolattal játszik el, hogy milyen hatással lehet egy ilyen információ egy már a hatvanas évei végét taposó, kiégett énekesnél. 

És itt már el is van rontva az egész

Danny Collins = Steve Tilston

Lennon eredetileg egy Steve Tilston nevű brit srácnak küldte azt a bizonyos levelet, akiből Danny Collins karakterével ellentétben nem lett egyslágeres haknikirály, hanem "csak" egy tisztességes folkzenész, akiről valószínűleg senki sem hallott egy szűk közegen kívül, pedig egész sok nagylemezt adott ki.

A Danny Collins legalapvetőbb problémája a főhős motivációján változtató helyzet, miszerint egy 40 évvel korábbi levél akár az egész életét megváltoztathatta volna. A film Danny Collins egy D-listás énekes, akinek a koncertjein öreglányok medvecukrot falatoznak és teljes ritmustévesztéssel csápolnak ülve. Ennek ellenére Collinsnak mindene megvan, szép nagy háza Beverly Hillsben, fiatal nője, drága autója és óriásplakátja a boulevardon. Csak lelke nincs, 30 éve nem adott ki új zenét, az ötödik válogatáslemezével turnézik és a nonstop viszki/koksz kombó mellett nem igazán érdekli semmin. Ezen az alaphelyzeten változtat ez a bizonyos levél. Annyira, hogy Collins feladja addigi életét, elindul megkeresni önmagát és megpróbál végre írni egy dalt. Mindezt azért, mert egyszer írt neki a valószínűleg 1971-ben épp a hatodik dimenzióban benzedrinre LSD-ző John Lennon egy levelet. Annyira életszerűtlen és logikátlan ez a fordulat, hogy innentől kezdve képtelenség komolyan venni a filmet.

Na, nem mintha Al Pacino ne hozná hibátlanul a tényleg nagyon kiábrándult veterán énekest, aki tökéletesen tisztában van vele mennyire gáz és gagyi, ami lett belőle. Azt becsülöm, hogy a főhős nem egy halálos betegség vagy baleset miatt akart változtatni az életén, de a John Lennontól kapott személyes levél egyszerűen.

MV5BNDk5NTYxOTk2MV5BMl5BanBnXkFtZTgwMzIxMjE0MzE@. V1  SX999 SY76

Ennyit ér

Index: 4,5/10
IMDB: 7,4/10
Metacritic: 58/100
Rotten Tomatoes: 80/100
Port.hu: 7,2/10

Ettől függetlenül a Danny Collins egy tök ártatlan film, nagyon cuki benne az Anette Beninggel közös lerészegedős romantikus szál, néhol elcsattan azért pár erősebb poén, de mintha a készítők sem tudták volna eldönteni, hogy családi vígjátékot forgatnak, vagy életrajzi drámát. Sajnos a film életrajzi része több helyen is full értelmetlen, és hiába hozza ki Al Pacino a maximumot a korlátaiból, a forgatókönyvbe ágyazott baromságokon ő sem tud változtatni. 

J Lennon Changed My Life

Például azon az érzésen, hogy Danny nagy pálfordulása kizárólag azért történt, hogy 30 év után képes legyen írni egy dalt. Ezzel nem is lenne baj, még az is teljesen hihető, amikor a saját többmilliós turnéját lemondja egy pici bárfellépés és egy félig kész dal miatt. Az egyzongorás szám eleje egy az egyben a Hey Jude, jó sokszor el is hangzik, cserébe sosem hallhatjuk a teljes verziót. Az énekes ugyanis azt képzeli, hogy amolyan egynótás szenior zenecsillagként megteheti, hogy a helyi lokálba szervezett koncertjén a nyugdíjas rajongói előtt rögtön ezzel a dallal nyit. Ez is abszolút életszerűtlen, mintha a Europe a vásárosnaményi piactéren nem a jól megszokott slágerekkel jönne, hanem kísérleti acid house-szal. De utána még a film végig ott tartja a lehetőséget, hogy a sok bóvli sláger után csak elzongorázza már azt az átkozott dalt ráadásként, de nem, az a szemét pia meg a drogok mindent tönkretesznek. És nem mellesleg

Al Pacino nagyjából úgy énekel, mintha Puzsér Róbert mocsár részegen szín józan Horváth Charlie-t akarna utánozni a zirci Olympusz Étterem és Vendégház raktárban felejtett zongoráján két osztrák turistának.

Ha valaki képes túllendülni a logikai buktatókon, az ezerszer elismetélt rocksztár kliséken és a kiszámítható forgatókönyvön, akkor a Danny Collins egyszer simán nézhető. Nem akar ártani senkinek, de nem is igazán próbál túl mélyre menni, bár a mellékszereplők (Jennifer Garner, Bobby Cannavale) simán megoldják a rájuk szabott szerepeket, többet nem nagyon lehet kihozni egy olyan filmből, ami direkt nem akar semmi vízet zavarni. Azért nagyon remélem, hogy Dan Fogelman nem így képzeli el a mai kiégett sztárok életét, mert akkor vagy nem érte egész életében semmi rossz élmény, vagy zenészeket tényleg csak a tévében látott.