A haláltábor nem egy képeslap

Claude Lanzmann francia rendező híresen azt állította egyszer, hogy a holokausztot képtelenség filmre vinni, mert az ott történtek ábrázolhatatlanok és felfoghatatlanok. Ez más rendezőket egyáltalán nem zavart, már a negyvenes évektől kezdve készültek olyan filmek, amik így vagy úgy, de feldolgozták a haláltáborokat és a tömeges népirtást, de mint minden témában és műfajban, itt is vannak gyengébb minőségű, kifejezetten rossz filmek, olyanok, amik egy ezerszer ismert történetet mondanak el, aztán vannak olyanok is mint például a héten végre Magyarországon is bemutatott, Cannes-i nagydíjas magyar film, a Saul fia. A film premierje alkalmából összeszedtük azokat a holokauszttal foglalkozó filmeket, amelyek egyediek, úttörőek, vagy csak annyira ambiciózusan vagy újszerűen foglalkoznak a témával, hogy megérdemlik a figyelmet még 2015-ben is.

German Concentration Camps Factual Survey (1945)

Azaz a német koncentrációs táborok tényszerű bemutatója. Ha nem hallott még erről a dokumentumfilmről, ne csodálkozzon, 1945-ben majdnem készen leálltak a munkálatok és csak 2014-ben, a Berlini Filmfesztiválon tartották a premierjét, annak ellenére, hogy nem kisebb egyéniség dolgozott rajta, mint Alfred Hitchcock. Az angol, amerikai és orosz katonák haláltáboros felvételeiből összeálló dokumentumanyagot Hitchcock javaslatai szerint készítették, ő azt javasolta, hogy mindenképpen szerepeljenek benne a helyi németek, akik állítólag nem tudtak a táborok létezéséről, ne legyen benne semmilyen manipulatív vágás, sőt ha lehet, akkor hosszú beállítások legyenek, illetve mindenképpen mutassák meg azokat a tárgyakat, amiket az elpusztított foglyok hátrahagytak, különben a közvélemény nehezen fogja elhinni, hogy a film igaz.

A film 1945 után befejezetlen maradt – a politikai vezetésnek a háború után már nem volt sürgős kihozni egy atrocitásokról készült dokumentumfilmet –, a felvételek azonban később bizonyítékként szolgáltak a nürnbergi perben. A filmről később külön dokumentumfilm készült Night Will Fall címmel, idén januárban viszont kiderült, hogy az angol birodalmi hadimúzeum befejeztette a filmet és még 2015-ben bemutatják mozikban vagy kiadják DVD-n.

Az óra körbejár (1946)

Orson Welles rengeteg dologban volt első a filmművészetben (100. születésnapjára készült galériánkat itt nézheti meg), Az óra körbejárban ő volt az első, aki a koncentrációs táborokban készült felvételeket használt a filmjében, és valószínűleg ő volt az egyik első, aki a második világháború traumáit egy ilyen bűnügyi filmben használta. A saját bevallása szerint legkevésbé kedvelt rendezése egy háborús bűnösökre vadászó nyomozóról szól, aki Connecticutba utazik, ahol egy volt náci most gimnáziumi tanárnak adja ki magát. A tanárt maga Orson Welles játssza, a bűnösségéről pedig úgy bizonyosodik meg a filmben a felesége, hogy a nyomozó a már említett filmfelvételeket lejátssza neki.

A csónak megtelt (1981)

A csónak megtelt című svájci film azzal az országgal foglalkozik, ami valahogy rendszeresen kimarad a második világháborús filmekből: Svájccal. A cím az ország menekültekkel kapcsolatos hivatalos álláspontjára utal, Svájc kijelentette, hogy megtelt a csónakjuk, csak nagyon szigorú feltételek alapján fogadhatnak be bárkit is az országba: csak gyerekeket, terheseket, időseket és náci  dezertőröket vártak. Markus Imhoof Oscarra jelölt filmjében négy zsidó, egy francia gyerek és egy német katona szökik át a zöldhatáron, akiknek muszáj családnak kiadniuk magukat, hogy ne toloncolják ki őket azonnal, miközben egyre kevésbé sikerül fenntartaniuk a látszatot és a helyi nyomozó is kifejezetten érdeklődik irántuk. A szereplők megpróbálják magukat valahogy összerakni, hogy megfeleljenek a szigorú svájci szabályozásoknak, de aki nem fér bele abba a sémába, azokat toloncolják vissza Németországba a biztos halálba.

Shoah (1985)

Ahogy a bevezetőben is írtam, Lanzmann szerint a holokausztot képtelenség ábrázolni filmben, ezért a monstre, kilenc óránál is hosszabb dokumentumfilmje, a Shoah nem is használ semmilyen archív felvételt, csak interjúkat a haláltáborok túlélőivel, szemtanúkkal, illetve háborús bűnösökkel is, akiket a rendező rejtett kamerával vett fel, a kész filmet pedig narráció és feliratok nélkül mutatta be. Lanzmann annyi anyagot forgatott, hogy csak a kivágott jelenetekből négy egészestés dokumentumfilmet vágott össze. Az amerikai sajtó imádta a Shoaht a megjelenésekor, de voltak olyanok, akik súlyos kritikai észrevételeket a nyomasztó és fárasztó megvalósításra (a zsidó származású Pauline Kael szerint kifejezetten büntető volt végigülni). Lengyelország viszont egyenesen felháborodott rajta, a közvélemény szerint szürke, antiszemita, és főleg, kollaboráló országként mutatta be a népet a film, a premier idején a betiltását szorgalmazták.

Hajlam (1997)

Sean Mathias filmjének olyan szereposztása van, hogy most, még 2015-ben is összetennénk a kezünket érte: Clive Owen játssza a meleg német fiatalt, aki összejön egy német rohamosztagossal (Nikolaj Coster-Waldau a Trónok harcából), akit viszont megölnek a Hosszú kések éjszakáján. Owen figurája menekülne, a nagybátyja (Gandalf maga, Ian McKellen) segít neki papírokat szerezni, de nem akarja hátrahagyni az egyébként a mellette még mindig kitartó barátját, úgyhogy menekülés helyett Dachauban lyukad ki, ahol le kell tagadnia a szexualitását. A Hajlam fiatal tehetségeknek járó díjat kapott az 1997-es Cannes-i Filmfesztiválon, szerepel még benne Mick Jagger, Jude Law, Paul Bettany és Rachel Weisz is, apróbbnál apróbb szerepekben. A rendező Mathias azóta nem készített filmet.

A szürke zóna (2001)

A főleg színészként ismert Tim Blake Nelson filmje az, ami a legtöbbször felmerült, amikor a Saul fia egyediségét emlegették filmes körökben, A szürke zóna ugyanis hasonlóan a sonderkommandósokról szól, és a történetében vannak hasonló elemek is, mint Nemes Jeles László díjnyertes filmjében, az egyik szereplő itt is talál egy gyereket a gázkamrában, akit a tábor orvosa feléleszt. A tábor orvosa viszont a filmben név szerint Nyiszli Miklós, aki Josef Mengele asszisztense volt Auschwitzban és akinek a könyvéből eredetileg Nelson először színdarabot, aztán forgatókönyvet írt. A Saul fiával ellentétben itt a szerepeket nagyon is ismert színészek játsszák, a főszereplő David Arquette, illetve feltűnik még a filmben Harvey Keitel és Steve Buscemi is.

The Day The Clown Cried (1972)

Képtelenség a szokatlan holokausztfilmek listájából kihagyni azt, aminek az ötlete is már annyira bizarr, hogy csoda, hogy elkészült, és egyáltalán nem csoda, hogy soha az életben nem került mozikba. A The Day The Clown Cried ugyanis egy bohócról szól, aki Auschwitzban a gyerekeket szórakoztatja, majd segíti őket bekísérni a gázkamrába, cserébe életben hagyják. A film állítólag szörnyű, de ezt csak bemondásra tudjuk, mert Jerry Lewis (az Amerikában lenézett, de Franciaországban imádott amerikai komikus) soha nem mutatta be a filmjét. Állítólag a forgatókönyve elérhető Hollywoodban, Patton Oswalt szervezett belőle egy nyilvános felolvasást a kilencvenes évek végén, a forgatásról pedig kikerült néhány werkfelvétel, de az egész körül több a mítosz, mint a tapintható valóság. Csak néhányan láthatták a filmet egy-két magánvetítésen, de akik látták, mind megegyeztek benne, hogy jobb, ha be sem mutatják. Lewis egyáltalán nem is szeretné.