Az új James Bond-film a világ legdrágább reklámfilmje lett

042
2015.11.04. 13:00
A Spectre az a Bond-film, amiben Daniel Craig vélhetően utoljára kérte a Martinit felrázva és nem keverve. És ez baj, mert az első látásra a szerepre teljesen alkalmatlan, de az évek során nagyot bizonyító és Sean Connery után a második legjobb Bond-státuszt kivívó színész sorban negyedik filmje méltatlan a franchise-hoz és a belefektetett energiához is.

Mexikóváros, egy éjszaka, halottak napi felvonulás (helikopteres transzfer)

Pedig olyan jól indul minden, Bond Mexikóvárosban van, és az első, ötperces jelenet maga a filmművészet kicsiben: egy nagyon hosszú, vágás nélküli képsor, képi és rendezői bravúrokkal, ami odaszegezi az embert a székbe, és nem ereszti, levegőt is alig mer venni miközben Jamesnek még arra is van ideje az akciójelenetek és a tetőkön való ugrálás-menekülés közben, hogy egy dögös fekete csajt istenesen lesmároljon. Klasszikus Bond-nyitójelenet ez, olyan, amilyet az eddigi 23 (vagy 24, ki hogy számolja) filmtől megszokhattunk és el is várunk, viszont Sam Mendes mintha ebben a jelenetben, és a mexikói történésekben bízott volna leginkább, a 160 perces filmben később egy olyan képsor nincs, ami ugyanúgy megemelné a vérnyomásunkat, mint ez.

Ez az egyenetlenség az, ami a legjobban zavarja a nézőt, nincs felépítve úgy a történet, ahogy azt megszokhattuk, vagy ahogy azt kellett volna. A csúcspontok egyre laposabbak, a nagy zárójelenet meg csak pukkan egy kicsit, ráadásul semmi olyasmi nincsen benne, amit ne láttunk volna már korábban Bond-filmben, sőt, ebben a filmben, fél órával korábban. Pedig minden adott volt ahhoz, hogy egy klasszikus kalandfilm lehessen a Spectre-ből, hiszen előszedtek hozzá egy olyan főgonoszt, akit jól ismernek a rajongók, Ernst Stavro Blofeld három regényben és hét hivatalos Bond-filmben is szerepel (és a Soha nem mondd, hogy soha című, nem hivatalosban), ő a filmtörténet egyik klasszikus szupergonosza, a kopasz, sebhelyes arcú, fehér perzsamacskát simogató (Miért? Csak!) megalomániás pszichopata, minden félelmünk megtestesítője, az ember, aki képes elpusztítani a világot.

Római hétvége luxusautó-vezetéssel (escort megoldható)

spectre magyar poszter b

Ennyit ér

IMDb: 7,6
Rotten: 69
Metacritic: 69/100
Index: 5/10

Blofelddel Connery és Moore után most Craig is leszámol, mert miért ne, a Bond-univerzumban akkor rángatunk elő egy már halott karaktert, amikor akarunk, ráadásul az az ötlet, hogy ami eddig történt a Craig-féle Bonddal, az mind a háttérből irányító Blofeld műve volt, pontosan olyan húzás, amit egy olyan filmtől elvárunk, amiben az autók lángszórót hordanak a kipufogóikban, és minden szereplő minden jelenetben a helyhez és időjáráshoz tökéletesen passzoló, makulátlan és láthatóan kurva drága ruhában tűnik fel. Ezek azok a motívumok, amiket nem szabad és nem is kell felróni a filmeknek, el kell fogadni őket, és kész.

Ilyen motívum még M, Q és Moneypenny jelenléte, a luxusautók és drága órák mutogatása, a főgonosz jellegzetesen félelmetes sameszei és a világméretű fenyegetés, amiből minden megvan a filmben most is, csak éppen nem úgy, ahogy elvárható lenne. (Jó, az Omega órát azt pont akkor úgy mutatják meg, ahogy kell, talán csak az a plusz 45 másodperc nem kellett volna, amit a számlapon tölt a kamera, de kicsire nem adunk.) A Ralph Fiennes alakította M kapott egy saját szálat, amiben Moneypenny segíti, és van neki egy kisebb formátumú, de rém idegesítő nemezise (az Andrew Scott alakította C Max, akinek a neve, esküszöm, valami belsős poén lehet a Ford miatt), és ahogy haladunk előre a sztoriban, talán ez a szál az, ahol a színészi játék és a sztori is stimmel annyira, hogy érdekes legyen, Fiennesnek meg azonnal írjanak egy spinoffot, mert keményebb kémfőnök, mint bárki eddig a mozitörténelemben.

Ausztriai hegyi túra két főre (teljes vércsere magánklinikában, sétarepülés)

Az autók, a klasszikus Aston Martinok (és a szerencsére csak pár éven át erőltetett BMW-k vagy a Lotus Esprit) arra jók a filmben, hogy az átlagembert kicsit elvarázsolják, de ez csak akkor működik, ha az autót nem egy tök átlagos, sőt, unalmas autós üldözésben mutogatják, amit ráadásul teljesen hiteltelen körülmények között vettek fel, mert ne mondja már nekem senki, hogy a római rakparton csak két autó van egy sima hétköznap este. A felvételek közül párat simán ki is lehetne vágni egy reklámfilmhez, csak Craig alámondása kellene hozzá, és lehet menni a kasszához még egyszer. Ha jobban belegondolok, dramaturgiai szempontból a jelenetnek semmi értelme és funkciója, simán ki lehetett volna vágni a filmből, 12 percet menten nyertünk volna vele.

A sztori egyébként annyi, hogy James rájön, hogy az élete elmúlt 9 évét megkeserítő események összefüggnek, és elkezd nyomozni az ügyben, saját szakállára persze, mert a filmet nyitó mexikóvárosi hepajban kicsivel több kárt okozott a városban, mint egy közepes tornádó, és letiltják az aktív ügynökösködésről. A Rómán, Marokkón, Ausztrián és Londonon átívelő versenyfutásban egy olyan ellenséggel kezd megküzdenie, akihez több köze van, mint sejtette volna, és ugyan az idő szorítja, de természetesen arra is van ideje közben, hogy két nőt is lefektessen és úgy hajigálja az egysoros poénokat, mint Robert Downey Jr. a Trópusi viharban. A világot fenyegető Nagyon Rémes Dologról kiderül, hogy egyfajta Big Brother-szerű, globális megfigyelési rendszer, amibe majd belerokkanunk, ami nem olyan szexi, mint egy atomháború veszélye, de hát messze már a hidegháború.

Romantikus marokkói vonatozás hálókocsiban, majd sivatagi szafari (sofőr, veteránautó felár)

A Bond-filmekben szintén visszatérő, mit visszatérő, kötelező elem jónők közül most kettőt kapunk (meg Moneypennyt persze, akiről sokkal kevésbé rí le, hogy szerelmes Jamesbe, mint a nagy klasszikusokban), de egyikükkel sem bánnak kesztyűs kézzel az írók: Monica Belluccira nagyon tessék figyelni mert két laposabb pislogás és huss, már nem is látjuk többé, az ő dolga a filmben színtisztán csak a díszítőelem-lét, azért van ott, hogy James megdugja, de jól, és közben infókat szedjen ki belőle. Nem egy hálás szerep, na.

Nála egy fokkal jobban jár Léa Seydoux, aki a film női főhőse, de a szerepe neki is csak kicsivel mutat túl azon, hogy ő az a nő, aki bajba kerül és akit meg kell menteni. Ezt kiválóan eljátssza, sőt, többet is, de amikor képes egy látványos verekedés után azt kérdezni Jamestől, hogy most mit csináljunk? a mozi hangosan felröhögött, és csak azért nem vágta rá a sajtóvetítés közönsége kórusban, hogy “dugjatok”, mert az újságíróknak is volt gyerekszobájuk. Ettől még dugtak, teljesen érthetetlenül, mert a két karakter között annyi kémia nincs, mint egy cerkófmajom és egy sárga bögre között. A csaj motivációs elemként való használata egy idő után már fárasztó, pontosan lehet tudni, melyik lesz az a jelenet, ami után megint bajba kerül, hogy James megint rohanhasson kimenteni.

London a helyiek szemével (fakultatív: motorcsónakázás a Temzén)

A filmben vannak olyan zavarba ejtő jelenetek, amikkel nem lehet mit kezdeni. Amikor például egy sivatagi vasútállomáson áll a két főszereplő és a világítás, a beállítás, a jelmez és a smink is pont olyan, hogy attól tartottam, az épületből előjön George Clooney a kezében egy csésze kávéval, akkor arra gondoltam, hogy Mendes egyszerűen széttrollkodta a filmet, és direkt olyan jeleneteket forgatott, amiket nem lehet komolyan venni, és lesz majd egy olyan pillanat, amikor Craig verejtékben úszva ébred egy sötét szobában, és fellélegezhetünk hogy baszki, ez egy ún. vicc volt, rémálom, most ön majd az igazi film, a klasszikus Bond-kaland. De nem jön.

Bond és a világ nem kerül egyre nagyobb bajba, illetve csak mondják, hogy abban van, miközben látni nem látunk belőle semmit, nem érzékeltetik a Fenyegetést. Bond megy előre konokul, de ismét (harmadjára tán) csak arról van szó, hogy neki van valami személyes baja, és nem törődik senki mással a szőke csajon kívül, mintha minden emberséget kiöltek volna belőle, és valóban az a szmokingos terminátor lett, aminek tartják az ellenfelei. A film amellett, hogy rengeteg apró és nem is olyan apró utalást és főhajtást rejt el a régi idők Bond-filmjeire, képtelen megtalálni a saját ritmusát és témáját, a nagy üzenet, ha jól értettem, az, hogy 2015-ben már nem kóser az, hogy a világban a hidegháborúból a nyakunkon maradt keményvonalas kémek rohangálnak, akik előbb lőnek, aztán kérdeznek, illetve az, hogy a magánéletünk oda, megfigyelnek minket, óvatosan az élettel. Mindezt abban a korban, amiben a böngészőgyártóknak, szoftvercégeknek és közösségi oldalaknak önként és dalolva árulunk el mindent magunkról.

A Spectre még egy tisztességes főgonoszt sem tudott előrántani, Christoph Waltz Blofeldje nem volt félelmetes és ijesztő, csak semmilyen. Értem én, hogy az a nagy kontraszt és truváj, hogy egy ilyen, ránézésre elég jellegtelen, vékonyka ember hogy tud egy olyan, az egész világot a markéban tartó szervezetet irányítani, mint a Spectre, és mennyire jó már, hogy a samesza, a korai Bond-filmek kemény csávóiból összegyúrt Hinx (Dave Bautista) mekkora benga állat mellette, de nekem ebből csak az maradt meg, hogy nem értem, miért nem veri valaki szájba a kisfickót, és veszi át az irányítást a nemzetközi hamisgyógyszer-piac felett. Sajnos ez a Blofeld pont olyan, mint az összes képregényes, akciófilmes gonosz, minden tervét elárulja a hősnek, és nem simán lelövi vagy lelöki egy szakadékba, hanem hegyi beszédet tart neki, és kajánul vigyorog hozzá, nehogy egy szemernyi kétségünk is legyen afelől, hogy James ezért még később nagyon pofán fogja verni.

Széteső, ritmustalan, feleslegesen hosszú és unalmas film a Spectre, és ha tényleg ez lesz Craig utolsó Bond-filmje, azt szívből sajnálnám.