Spielberg újra formában van

Az a jó, és egyben valahol baj is a Tom Hanks-filmekkel, hogy az ember abban a percben pontosan tudja, hogy minden rendben lesz, amint Hanks feltűnik a képen. Gondoljunk csak bele: tud valaki a Philadelphián (és a A kárhozat útján) kívül kapásból olyan filmet mondani a Hanks-életműből, aminek nem happy end lett a vége? Amiben nem kapták el a szélhámost? Amiben nem jött össze a rendes pasi a szőke csajjal? Amiben nem mentették meg Ryan közlegényt? Na, ugye. A kémek hídja ráadásul igaz történetre alapul, szóval aki veszi a fáradságot és utánanéz egy kicsit, pontosan tudja, mi lesz a sztori vége, de ez semmit nem von le a film élvezeti értékéből.

A kémek hídja ugyanis egy kifejezetten jó film, amit olyan nagyszerű szakemberek készítettek, mint a forgatókönyvet (át)író Joel és Ethan Coen, a főszereplő Tom Hanks, az operatőr Janusz Kaminski vagy a rendező Steven Spielberg. Róluk aztán nem lehet azt mondani, hogy megélhetési filmesek, ha egyikük sem dolgozik mostantól egy percet sem, az unokáik is boldogan élnek majd az örökségből. Irigylésre méltó ez a szint, az, amire eljutva az ember csak azt csinálja, amihez kedve van, olyan filmtervekre bólint rá, amikben hisz, amik fontosak számára. Spielberg nem azért vállalta el A kémek hídját, mert hiányzott neki a rendezés, hanem azért, mert a film főszereplője egy olyan történelmi alak, akinek nagyon sokat köszönhetett a hazája.

A film egy ügyvédről szól, aki legendásan jó tárgyaló szemtől szemben, bár a tárgyalóteremben elég idegenül mozog. Esze viszont van, és mint kiderül szíve is, hisz az igazságszolgáltatásban és az amerikai jogrendben, abban, hogy mindenkit, még az állam ellenségeit is megilleti a fair tárgyalás, és az, hogy a lehető legjobb ügyvédi képviselet mellett álljanak a bíró elé. James Donovannek erre a hitére nagy szüksége van, amikor rálőcsölik egy szovjet kém védelmét: a legendás Abel ezredesét, aki hosszú éveken át kémkedett Szovjetuniónak, és amikor lebukott, olyan sztoikus nyugalommal fogadta a lakásába rátörő FBI-ügynöket mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy miközben egy szál gatyában mos fogat, hatan nyomnak fegyvert az arcába.

A hidegháborús hisztéria idején, az ötvenes években kezdődő film a végére átlép a hatvanasokba, és ez, mármint az idő múlásának ábrázolása ment legnehezebben Spielbergnek (vagy csak szimplán nem érdekelte), ha nem írják ki, hogy 1962,  fogalmam nem volt róla, mennyi idő telt el az egyes események között. Aki egyébként vad, száguldó akciót és lövöldözést vár a filmtől,  esetleg azt, hogy aggódnia kelljen a főhős életéért, az csalódni fog, a kissé valóban csalókán összevágott előzetessel szemben ez egy lassú, hidegháborús film, amiben a karakterek sokkal fontosabbak, mint az akció vagy a történés.

Az orosz kémet védő ügyvéd persze első számú közellenség lesz, de hajthatatlan, és a szépen lassan megismert kémet pont úgy védi, ahogy egy amerikait védett volna. A film első részét leginkább Hanks és a kémet alakító Mark Rylance játéka viszi el a hátán, Hanks, illetve karaktere száraz humora szépen oldja a feszült, de istenigazából történés nélküli jeleneteket, Rylance pedig egy beszólással képes egy karaktert feltenni a vászonra, amitől teljesen lehidaltam (elnézést). A film második felében két új szálat is kapunk, egy szerencsétlen amerikai közgázhallgatóét, aki német csaját igyekezne a berlini Fal építésekor a nyugati oldalra menekíteni, de rosszkor van rossz helyen, és kémkedés vádjával lesittelik, valamint az egyik U2-es kémrepülőgép pilótájának kálváriáját, akinek a gépét az oroszok lőttek le, miközben 20 000 méter magasan fényképeket készített a rakétaállásaikról.

Mivel igaz történetről van szó, a sarokpontoknak, Powers pilóta és Abel ezredes sztorijának, stimmelnie kellett, legalábbis nagyjából, Spielberg és az írók ott engedhették el a fantáziájukat, ahol annyira nem számított a történeti hűség. A fogolycserét (mert alapvetően erről szól a film második órája, Abelért Powerst) elősegítő és összehozó, hivatalosan nem a kormány nevében  tárgyaló Donovan néhol kafkai kalandokba keveredik a keletnémet bürokrácia útvesztőjében, és rém vicces jelenetben arról is kap egy bemutatót, hogy milyen mélységig képesek a szovjet aparatcsikok elmenni az átverésében, és a látszat fenntartásában, de ezt nem spoilerezem el, mert vétek lenne.

A korabeli Amerikát, a Fal építését és Kelet-Berlint bemutató képsorok elképesztőek. Én ugyan nem éltem Brooklynban az ötvenes években, de tuti így nézett ki a környék, olyan részletgazdag a kép, hogy szinte ott vagyunk az utcán az éppen kémtevékenységet folytató Abellel és az őt üldöző FBI-ügynökökkel együtt. Berlin mondjuk nekem egy kicsit túl ijesztő és sötét lett, de azt simán elhiszem, hogy egy amerikai ügyvéd így látta annak idején, és ugyan nekem nem hiányzott a senki földjén átrohanó és legéppuskázott család, de megértem, hogy miért van minden, Kelet-Berlinben játszódó filmben legalább egy ilyen jelenet.

Ha valamibe bele lehet kötni még, az talán a keletnémet katonák és határőrök ábrázolása, akik csak egy paraszthajszállal jobbak, mint a nácik, de úgy is néznek ki és úgy is viselkednek – ez nekem túl pongyola és megúszós, mintha a Coen-testvérek előtt a forgatókönyvet megíró Matt Charmant annyira magával ragadta volna Donovan igaz története, hogy a mellékszereplőknek túl nagy figyelmet nem is szentelt.

A film nem túl gyors, és cseppet sem akciódús, de izgalmas, érdekes, helyenként humorral oldja a feszültséget, és lehetőséget ad Hanksnek arra, hogy ismét egy olyan karaktert alakíthasson, akit látva helyre billen az ember lelkivilága, és a film után jókedvűen jön ki a moziból. Sajnos Spielberg nem volt képes visszafogni magát, és az utolsó után pillanatban betolt egy olyan metrós jelenetet, amit csak egy lassított felvételben lobogó amerikai zászló tehetett volna giccsesebbé, de ez akkor már nem osztott, nem szorzott.

A kémek hídja olyan, mint egy klasszikus, negyvenes-ötvenes évekbeli noir, amit John LeCarrénak adtak oda szerkesztésre, és ennél jobb ajánlólevelet momentán nem is tudok mondani.