Sosem voltak ilyen szépek a prosztatagondok

2015.12.26. 11:40

Paolo Sorrentino, az Ifjúság rendezője egy dologhoz biztosan ért: meg tudja részegíteni a nézőket. Nem először bizonyítja be, hogy képes az alkoholhoz hasonló bódultságot okozni a filmjeivel. Talán ez a magyarázata annak, hogy az előző filmje, A nagy szépség Oscart nyert, a mostanit pedig Európában díjazták agyon. Kijön a néző a moziból, és kavarognak benne a képek, a színek, a fülében ott marad a zene. Hiába súgja az esze, hogy amit látott, az nem volt hibátlan, már rég az érzékei diktálnak. Ez Sorrentino nagy erőssége.

És erre a filmjei már az első pillanattól képesek. Az Ifjúság egy furcsa partijelenettel nyit, ahol a You've Got the Love-ra buliznak egy különös alpesi luxusszálló vendégei. És hiába zavar minket, hogy ilyen szálló-szanatórium ilyen vendégkörrel nincs, soha nem volt, és nem is lesz, a film már beszippantott.

Megbabonázva bámuljuk Fred (Michael Caine) és Mick (Harvey Keitel) kettősét, a két öreg művészét, akik teljesen eltérő taktikával küzdenek az öregedéssel. A Caine által játszott zeneszerző úgy, hogy nem csinál semmit: nem szerez több zenét, nem vezényel, nem lép fel még akkor sem, ha erre maga az angol királynő kéri. Harvey Keitel filmrendezője viszont nagyon is aktív: körülveszi magát egy csapat fiatallal, hogy az ő frissességük és kreativitásuk segítségével fejezze be utolsónak szánt forgatókönyvét, a hagyatékát, ahogy ő nevezi.

Senkit nem hagy hidegen

IMDb: 7,5

Rotten Tomatoes: 73%

Index: 10/8

Ők ketten régóta barátok, és miközben masszíroztatják megfáradt tagjaikat, áznak a termálvízben, és prosztatagondokkal küzdenek, kibeszélik az életet: a művészetet, a gyerekeiket, a nőket, akiket megkaptak, akik elérhetetlenek maradtak, és akikről már nem tudják, hogy megkapták-e őket. De hiába választanak teljesen eltérő stratégiát, egyikük sem úszhatja meg, hogy élete végén szembenézzen néhány kellemetlen kérdéssel, elvarratlan szállal.

De nem csak a két főszereplő játéka és története érdekes, az Ifjúságban a háttér és mellékszereplők is emlékezetesek. Minden egyes képkocka olyan gondossággal van megkomponálva, hogy napokkal később sem mennek ki az ember fejéből a medencében ázó szép és csúnya, fiatal és öreg testek, az egyrészes fürdőruhában napozó Lena (Rachel Weisz), vagy a teniszlabdákkal zsonglőrködő Maradona (Roly Serrano). Szövege ugyan csak egy mondat van, de a látványa annál többet mond. Egy felfoghatatlanul hatalmas hasú, oxigénpalackra szoruló lomha bálna, akit a szálló vendégei éppen olyan döbbenettel és lenyűgözöttséggel bámulnak, ahogy a film nézői. Aztán ott van az elvirágzott színésznőt játszó Jane Fonda, aki agyonsminkelt, szétplasztikázott arcával, mélyen dekoltált ruhájával váltja ki ugyanezt a hatást. Kivételesen tehetséges emberek jóval a fénykoruk után.

De a fiataloknak is megvan a maguk drámája: a zeneszerző lánya, a Rachel Weisz által játszott Leda szenved apja hidegségétől, anyja hiányától, és nem mellesleg még a férje is lelép egy másik nővel. A Paul Dano által játszott filmsztár pedig nem tud túllépni azon, hogy egyszer eljátszott egy robotot egy blockbusterben, így az emberek nagy részének szemében örökre az a robot marad. De ezek a drámák, ahogy az egész film, soha nem véresen komolyak, az Ifjúság végig könnyed, ironikus marad. Így aztán még jobban megüt az az egy-két jelenete, amikor Fred kénytelen szembesülni a tettei (vagy éppen passzivitása) következményeivel.

Ha megöregszel, megkopik a szépséged, az egészséged, a tehetséged. És semmi, de semmi nem garantálja, hogy pusztán az éveid számától bölcsebb leszel, mint amilyen fiatalon voltál. Viszont amíg élsz, van lehetőséged arra, hogy kijavítsd a hibáidat. Tény, hogy az Ifjúság nem lett olyan remekmű, mint Sorrentino előző filmje, A nagy szépség. De még így is több, mint egy jó film.