Sok beszédnek sok az alja

Kritika az Aljas nyolcasról

TH8-AC-00114
2016.01.06. 14:29
0 hozzászólás
Milyen várakozásokkal megy az ember egy Tarantino-filmre? Legyen benne vicces, de mellette zseniálisan megírt dialógus, vérezzen sok mindenki, a történet kösse le az embert, és a zenéjéért a világ végére is elmenjen. Nekem nagyjából ennyi elég, ha Sam Jacksonnek van egy-két nagymonológja benne, azt sem bánom, a palinak olyan hangja van, amit akkor is elhallgatnék, ha közben Michael Madsen a fülemet nyiszálná le. Az Aljas nyolcasban ebből a vér megvan, és Jacksonnek is jut pár jó pillanat, de a többit inkább hagyjuk.

Az Aljas nyolcas alapvetően egy western, de pont annyira marad meg a műfaj keretein belül és tartja be az írott és íratlan szabályokat, mint mondjuk a Becstelen brigantyk a háborús filmekét. Ez nem baj, Tarantino soha nem tartozott a konformista rendezők köré, nem lineáris történetmesélését imádtuk a Kutyaszorítóban és a Ponyvaregényben, és a forgatókönyv egy mondatából megmondjuk, hogy ő írta, mert jellegzetesen és nagyon tudatosan úgy használja a nyelvet, hogy azzal stílust teremtsen. Ha eddig nem derült volna ki, nagy tisztelője vagyok a munkásságának, évente egy régi filmjét újranézem, és még a tizenhatodik alkalom után is találok valamit olyat bennük, amit korábban nem vettem észre. Órákig lehetne elemezni a munkásságát, és idézni a legjobb jeleneteket, de ez most lényegtelen.

Az Aljas nyolcas esetében Tarantino mintha nem tudta volna eldönteni, hogy egészen pontosan mit is akar. Tisztelegni a nagy westernelődök előtt, és megidézni John Ford vagy Sam Peckinpah filmjeit? Fejet hajtani egy rég letűnt, szélesvásznú filmvilág előtt, amit a szemünk előtt igyekszik megfojtani a digitális technika (bár kevés sikerrel, a Star Wars 7 filmre készült)? Politikai kommentárt forgatott, társadalomkritikát, kamaradrámát vagy csak egy nagyon sötét és perverz vígjátékot? Fogalmam sincs, hogy amikor elkezdte írni a forgatókönyvet, hova akart kilyukadni vele, mindenesetre a végeredmény egy olyan vegyesfelvágott lett, amivel nem nagyon lehet mit kezdeni. A film születése is megér egy misét egyébként, a forgatókönyve idő előtt kiszivárgott, emiatt Tarantino le sem akarta forgatni, de később meggondolta magát. (A botránykrónikát keretes írásunkban részletezzük.)

Ennyit ér

IMDb: 8,1
Rotten: 75%
Metacritic: 69%
Index: 5/10

A filmet itthon a 167 perces verzióban vetítik, ami a szerencsésebbik eset, mert a Tarantino által megálmodott teljes változat 187 perces. Nem vicc, három óra és 7 percről van szó, egy szünettel. A filmet látva viszont nem egészen világos, hogy mi a fenéért kellett ezt ilyen hosszan elhúzni. Azért kérdezem, mert sokan már attól is háborogtak, hogy a Mad Max: A harag útja két órán át tartott, miközben a története nagyon bő lére eresztve annyi, hogy egy konvoj megy egyenesen a sivatagban sokáig, aztán balra fordul, és megy tovább, kicsivel később egy újabb balos jön, majd egy jobbos, és mennek tovább egyenesen. Az Aljas nyolcasé ezzel szemben annyi, hogy pár bajszos és/vagy koszos ember meg egy eléggé megvert nő egy kunyhóban beszélget. 

A film tényleg ennyi, már ami a szinopszist illeti. Az Aljas nyolcasnak a legtöbbet a forgatókönyv ártott egyébként, és a vágó Fred Raskin, aki már a Djangó elszabadultat is 165 percesre hozta ki, és vagy nem volt szíve kivágni negyvenet ebből, vagy Tarantino nem engedte neki. Mondok egy konkrét példát. A film kezdetétől 4 perc 47 másodperc telik el, mire nem havas tájat vagy egy hóval borított Krisztus-szobrot mutatnak. Ez az öt perc vélhetően azért került be a filmbe, mert szép, és a havas wyomingi táj és kopár erdő lenyűgöző látványt nyújt, de hát nem feltétlenül ezért ül be az ember egy Tarantino-filmre, még akkor sem, ha azt 2.76:1-es képarányú Ultra Panavisionben, egy olyan speciális, szélesvásznú formátumban forgatták, amit mindössze tíz alkalommal használtak a filmtörténelemben, utoljára az 1966-os Khartoumnál. Mondok egy másikat. Minek a szuperszélesvászon, a képet teljes egészében befogó kamera, ha pont azt a fontos, a háttérben történő cselekményt nem jeleníti meg, aminek értelme lenne (ha valaki szemfüles, észreveszi), hanem egy későbbi közeliben a szánkba rágja? 

Mert ez volt a filmet felvezető marketingkampány egyik sarokköve, a szuperszélesvászon, a látványvilág, amihez hasonlót ötven éve nem tapasztalhattunk.

Így készült a hisztifilm

2013 ősze: Tarantino bejelenti, hogy új filmje egy western lesz, az Aljas nyolcas, aminek ő maga írta a forgatókönyvét.

2014. január 22.: Kiszivárog a film forgatókönyve, a Gawker leközli a linket, Tarantino dühöng, és azzal fenyegetőzik, hogy nem forgatja le a filmet.

2014. január 27.: Tarantino egyre idegesebb, perrel fenyegeti a Gawkert.

2014. január 28.: A Gawker tulajdonképpen a picsába küldi el Tarantinót a perrel együtt. 

2014. április 4.: Tarantino felolvasóestet szervez, amin 200 dolláros belépőjegy fejében meg lehet hallgatni a sztorit, amit Tarantino filmjeinek színészei olvasnak fel, és a rendező narrál. 

2014. április 22.: Csak leforgatja a filmet Tarantino, átírja a harmadik felvonást, és ettől még jobb lesz, mondja. 

2014. május 8.: Tarantino visszavonja a Gawker elleni keresetet

Ami annyira, de annyira szép, hogy csak a 187 perces verzióban érdemes megnézni, olyan moziban, amiben van a vetítésre alkalmas, csak ezért a filmért beszerzett vetítőgép. Ami nem olcsó, hadd tegyem hozzá gyorsan, 80 000 dollár csak maga a gép. És aztán a gépész befűzi a filmet, és elkezdődik a Csoda, és a néző a 15. perctől már nem érti, minek a 30 méter széles vászon és a 70 mm-es film, amikor a történések, mármint az a minimális mennyiségű, amiről beszélhetünk, vagy egy zárt postakocsiban, vagy egy fogadóban játszódnak, amiben nem mellesleg egy helyiség van. Ennél nagyobb parasztvakítást a filmtörténetben el sem lehetett volna képzelni, és komolyan nem értem, hogy ezt miért csinálta Tarantino. Csak azért, mert megteheti? Mert nem mondanak neki nemet? Vagy ez egy metapoén, amit csak ő ért? Trollkodás? Mert pont annyira felesleges, mint a CGI egy Tarr Béla-filmben. 

A sztori, ha már annyit beszéltünk róla, nagyjából annyi, hogy az amerikai polgárháború után járunk, tél van, és havazik, és egy Hóhér nevű fejvadász egy bűnözőnőt visz Red Rock városába, hogy ott felköthessék, ő meg kapjon 10 000 dollárt, és így mindenkinek jó lesz (kivéve a nőt, Daisyt, neki nem lesz jó). Útközben összefut egy másik fejvadásszal, aki három hullát vinne Red Rockba 8000 dollár összértékben, de a lova megfagyott, és gyalog bajos odáig elmenni, így stoppol egyet, és bekérezkedik a Hóhér mellé. Később még egy stoppost felvesznek, aki azt mondja, ő Red Rock jövendőbeli seriffje, elviszik hát magukkal, mert majd ő fizeti ki a fejvadászokat. Útközben a pustoló hó miatt megállnak egy fogadónál/vegyeskereskedésnél, ahol további négy alak tanyázik, azaz megvan az aljas nyolcas, plusz egynek meg ott van a postakocsi hajtója is, de kicsire ne adjunk.

Innentől a film egy kamaradráma lesz, amiben feltépődnek régi háborús sebek, és annyit niggereznek benne, mint az összes Tarantino-filmben eddig, Daisy kap pár igen egyforma pofont, és nagyon sok kávét megisznak a szereplők, mindezt két órán át, és olyan bizalmatlan hangulatban, mintha Habony Árpád, Simicska Lajos, Vona Gábor és Gyurcsány Ferenc valamiért egy bordélyház előszobájában találkozna össze, ahová egyszer csak benyit Deutsch Tamás egy kis zacskónyi fehér porral, és mindenki csak néz maga elé rém nagy kínban, és mikor Frei Tamás váratlanul előbújik a pult alól, nyikkanás sem hallatszik. A Tarantino-filmben a vázoltaktól ellentétben tudnak mit mondani a karakterek egymásnak, és mondják is, két órán át szakadatlanul, szétfolyósan, dagályosan, és csak azt lehet benne élvezni, ahogy mondják, mert az akcentusok csodálatosak. (Éppen ezért tessék szépen eredeti nyelven, felirattal megnézni a filmet, a szinkron soha nem fogja tudni ezeket a finomságokat visszaadni.)  

Sam Jacksont, Bruce Dernt, Kurt Russellt és főleg Walton Gogginst öröm hallgatni, csak éppen a mondanivaló szokatlanul lapos és unalmas.

A kamaradráma egy ponton átmegy krimibe, aztán jön a menetrendszerű vérfürdő, majd egy nagyjából 40 perces lezárás, amiből kiderül minden, amit a nem túl szövevényes rejtélyből nem érthettünk meg elsőre. A film vége egyébként érdekesebb és tempósabb, mint az első másfél óra, itt már nem fenyegeti az elalvás réme a nézőt, és mintha Tarantino is jobban élvezte volna ezeket a jeleneteket rendezni. Kár, hogy az elejével nem igazán tudott mit kezdeni. Egy Jackson–Dern-diskurzus az egyetlen, ami szövegben és képben is hozza azt a szintet, amit egy operaházi bemutatkozás (Brigantyk) vagy a KKK-csuklyák esete (Django) tudott, de a Kutyaszorítóban asztal melletti beszélgetéséhez vagy a Ponyvaregény bármelyik dialógusához ez sem ért fel.

Az erőszak ábrázolása engem nem borított ki különösebben, bár azt, hogy a Kill Bill legkeményebb hentelései is csak elbújhatnak az itt látható patakvér mögött, én is észrevettem, viszont Tarantino annyira eltúlozza ezeket, olyan váratlanul képregényes az, ahogy egyszer csak ömleni kezd a vér, hogy nem lehet komolyan venni. A folyamatos niggerezésen és a rasszizmus más megjelenési formáin egy 1800-as évek végén játszódó filmben nem lehet csodálkozni, az viszont nekem is sok volt egy kicsit, hogy Daisy karaktere tulajdonképpen csak azért van a képernyőn, hogy üssék.          

A színészekre különösebb szavunk nem lehet, Walton Gogginsnál rasszistább bunkót hirtelen nem tudok elképzelni, Samuel L. Jackson tökéletes, de hát ő mindig az, Jennifer Jason Leigh nagyszerűen hozza a bűnöző csaj karakterét, akit tulajdonképpen 167 percen át ütnek, vernek, és Kurt Russell is a lehető legtöbbet hozza ki a Hóhérból, igaz, ha ő egy szót sem szólna, csak ott lenne a vásznon azzal az embertelen bajusszal, már az is elég lenne. Goggins mellett nekem egyébként Demián Bichir tetszett a legjobban, azt a keveset, amit Mexikói Bob szerepe megkívánt, olyan kurva jól adta el, hogy amikor ő volt a vásznon, nem nagyon figyeltem másra. Tim Roth és Michael Madsen epizódszerepe nem nagy eresztés, tulajdonképpen bárki eljátszhatta volna azt, amit ők, Roth nüanszai csak egy kisebb monológban jönnek elő, Madsen meg rekedt hangon suttog, oszt jónapot.

A film egyébként nagyon szép, a díszletek elképesztően részletgazdagok, a jelmezekre szavunk nem lehet, és a zene (Morricone) is nagyszerű. Csak éppen a forgatókönyv és a rendezés nem stimmelt. Na ez az, amire pont nem számítottunk egy Tarantino-filmtől.

Akciós csomagok!

Kényeztetés, lazítás, szórakozás szép tájakon.

Wellness hétvége

A kényeztetés egész évben jár Önnek! Válasszon az ország legszebb vidékei közül!