Ember ennyit nem szívott még egy Oscar-díjért

005
2016.01.13. 23:05
0 hozzászólás
  • 1994: Gilbert Grape. Leo egy szellemileg visszamaradott kölyköt alakít Depp oldalán. Fura, igen, de szeretetreméltó, nem kretén.
  • 2005: Aviátor. Leo egy kényszerbeteg, germofób milliárdost alakít. Idegesítő, igen, vicces, igen, milliárdos, jó csajok, nem kretén.
  • 2006: Véres gyémántok. Leo egy, a film játékideje alatt magának lelkiismeretet növesztő gyémántcsempészt alakít. Sablonos, igen, hiteltelen pálfordulás, hogyne, de meghal, segít a havernak, nem kretén.
  • 2014: A Wall Street farkasa. Leo egy erkölcstelen gazembert alakít, aki kisemberektől nyúlt le egy rakás pénzt, amit a haverjaira, drogra és kurvákra költött. Genyó, igen, mocskosszájú, beképzelt gazember, igen, de milliárdokat keres, nem kretén.

Oszkár bácsi viszont nem gyütt.

Az, hogy DiCapriónak nincs Oscar-díja, beszédtéma lett, szegény Leo, sóhajtoztak  Hollywoodban, az a szemét Akadémia a sok vénemberrel, mondták egymásnak az ügynökök és menedzserek, de szigorúan csak akkor, amikor nem volt senki fontos hallótávolságban. Leónak Oscar kell, ez nyilvánvaló, ki is jár neki, mert van már neki 59 díja, köztük három Aranyglóbusz is, nincs olyan isten, hogy ne kapjon már végre. És akkor jött a Visszatérő, Alejandro G. Iñárritu túlélőfilmje, az Oscarra gyártott tartalmak netovábbja, a film amit a csütörtöki jelöltállításon jól megszórnak majd nevezéssel, köztük a legjobb férfi főszereplőnek járóval, perszehogy, a hétvégi Aranyglóbusz gálán már vitték a legjobb rendezőt, a legjobb színészt és a legjobb filmet is. Nem mintha megérdemelték volna, sőt, az operatőr Emmanuel Lubezkin kívül leginkább csak a jelmeztervezőnek adnánk díjat, illetve ha van olyan, hogy legszebb filmes helyszín, akkor a kanadai Alberta simán kaphatna egy szobrot, és slussz.

A Visszatérő ugyanis nem film, hanem egy extrém túlélőtúra lélegzetelállítóan szép krónikája. 156 percen keresztül mutatja meg, milyen extrém körülmények között képes életben maradni egy ember, akinek a természet ellen egyetlen fegyvere van, az akaratereje, amivel viszont ritkán lehet betakarózni.

A sztori, amit egyébként már többször feldolgoztak regényben és filmen is (utóbbiból például az 1971-es Man in the Wildernesst tudom javasolni Richard Harris és John Huston főszereplésével), egy Hugh Glass nevű prémvadászról szól, aki 1822-ben csatlakozott egy expedícióhoz, ami a mai Dél-Dakota állam területén, az akkori Vadnyugaton vadászott állatokra a prémekért. Egy évvel később Glass bajba kerül, megtámadja egy medve, és kis híján megöli, a társai meg otthagyják meghalni a fagyos erdőben, de ő túl makacs ehhez, és 320 kilométert kúszik-mászik, egészen a Kiowa-erődig, hogy megkérdezze a haverjaitól, hogy

Mégis, ezt így most hogy?

Ennyit ér

IMDb: 8,3
Rotten: 81%
Metacritic: 77
Index: 6/10

Ebből a sztoriból forgatott filmet Iñárritu, egy olyat, aminek minden képkockájára ráírták láthatatlan tintával, hogy ADJATOK ÉRTE OSCAR-DÍJAT. Történelmi dráma? Pipa. Emberi sors, szenvedés? Pipa. Grandiózus látványvilág? Pipa. A filmnek olyan sajtója volt már azelőtt, hogy egy kockát láttunk volna belőle, mint a Star Warsnak, csak éppen ezzel nem akartak annyi pénzt keresni és kis, medvebőrbe bújtatott, szétmarcangolt testű DiCaprio-játékfigurát eladni, mint a Disney-filmmel.

Kaptunk helyette rémesen részletes beszámolókat arról, milyen kemény körülmények között forgatták a filmet, hogy a színészeknek mennyit kellett tűrniük, hogy Leo nyers májat evett és lótetemben aludt egy szál pöcsben, hogy a rendező annyira makacsul ragaszkodott az elképzeléseihez a természetes fény melletti forgatásról, és az időrendi sorrendben forgatott jelenetekről, hogy a producerek hülyét kaptak tőle, és lázadás volt a stábban, stb.

Ez mind szép és jó, sőt, még izgalmas is, és ha a fele igaz is, mint kiderült, szóval ja, le a kalappal, csak éppen az értelmét nem látni a végterméken. A visszatérő ugyanis egy olyan elképesztően szép, lenyűgözően látványos film lett, amiben egy extrém túlélőtúrát krónikálnak végig, igen részletesen, és nagyon unalmasan. Megmutatja, mennyit szenved egy ember a fagyban, a természet erőivel szemben tehetetlenül, kiderül, hogy milyen extrém dolgokra képes, ha nagyon akar élni (és a DiCaprio alakította pali nagyon akar), és az is, hogy egy medvetámadás még nem a világ, ha van egy kis szerencsénk. Ezen túl viszont nem sok mindent tudunk meg a karakterekről, akik meglehetősen egydimenziósak, bár ha választani kellene egyet, aki érdekes, az a Tom Hardy alakította szemétláda, aki otthagyja a társát a fagyban, mert ő legalább hű saját érvrendszeréhez és erkölcsi normáihoz, nem érdekli semmi és senki csak saját maga, és ehhez 156 percen át tartja magát.

A többiek, és ide sajnos DiCaprio is beletartozik, unalmasabbak, mint egy KNDP-s képviselő vasárnapja. DiCaprio szegény jó, ha tíz sornyi dialógust kap a filmben, azon túl nyög, nyüszít, morog, sír és üvölt, színjátszásról nem nagyon beszélhetünk ebben az esetben, mert az nekem nem az, hogy valaki egy baromi nehéz medvebőrrel a hátán csoszog a hóban perceken át, a kamera meg szenvtelen kívülállóként megmutatja, hogy milyen nehéz térdig érő hóban, szétszaggatott háttal és nyakkal gyalogolni. Órákon át. 

Iñárritu nem az a fajta rendező, aki egy látványos, vágás nélküli jelenetért ne adná el az anyját is,

és itt sincs másként, a filmet nyitó, tökéletesre komponált, Terence Malick filmjeire (is) emlékeztető akciójelenet, amiben DiCaprio és Hardy, no meg a többi, arctalan, jellegtelen mellékszereplő táborát megtámadják az indiánok, egyszerűen lenyűgöző. Hihetetlen tempó, csodálatos beállítások, mindehhez a fák között átszűrődő napfény és a táj ad tökéletes hátteret és keretet, a zene hangsúlyoz és vezet, mondom, ennél jobban filmet kezdeni nem lehet.

003

A kicsit leülő, bénán karaktert építgető jelenetek (azok a dialógusok, jaj) után jön az újabb tetőpont, a medvetámadás, ami zsigerig hatol és megijeszt, az állat viselkedése hihető és riasztó, és az sem érdekli az embert, hogy CGI-ról van szó, mert az már azért Leónak is sok lett volna, hogy egy valódi grizzly rángassa meg a grabancát és lépjen a fejére. A nyitó képsorok, a medvetámadás, és egy lovaglós jelenet az (nem spoilerezzük el, az előzetes megteszi helyettünk), amire ebből a filmből mindenki emlékezni fog. 

És ez Iñárritu legnagyobb tragédiája, mármint az, hogy a közel három órás filmben annyi, de annyi metaforát elhelyez, mint eddig soha, a rémes álomjelenetek lakossági szimbolizmusa szinte az ember szemén folyik ki az agyával együtt, de amikor a filmről beszél, valaki, nem azt emlegeti majd, hogy a mai modern ember igazán tanulhatna az amerikai őslakosoktól a természet tiszteletét illetően, vagy hogy mekkora kép volt már a lótetemből előbukkanó, a tavaszi újjászületést szimbolizáló, tökpucér pali, hanem azt, hogy bazdmeg a medve az mennyire kurvajó volt már, miközben ez volt az a jelenet, amit a rendezőasszisztens is leforgathatott volna, mert

a Leót kötélen rángató statiszta helyére úgyis számítógéppel került a mackó.

A visszatérőben Iñárritu nem kedvenc forgatókönyvírójával, Guillermo Arriagával dolgozott, hanem Mark L. Smith-szel, akinek a véleményére nem sokat adhatott (és a könyvet is átírta kicsit), mert a sztori szétesik, és ilyenkor a történetet, a cselekményt egy lélegzetelállító képpel helyettesítik, azzal, amikor a kamera alulról mutatja az egyik szereplőt, aki fölé a fák úgy tornyosulnak, mint egy felhőkarcoló a New York-i bankár feje fölé. És ez szép is - az első öt alkalommal. Huszadjára már csak legyint az ember, hogy jól van már haladjunk, de a film csigalassúsággal vánszorog, mert nem az a lényeg benne, hogy mi történik, hanem az, hogy a rendező és az operatőr milyen nagyszerű képeket tud komponálni. Könnyen vizuális orgazmus lehetett volna DiCaprio pokoljárásából, de ehhez ki kellett volna szedni a filmből vagy 40 percet, és mondjuk odafigyelni arra, hogy az a kevés akciójelenet, ami van, ne legyen olyan kiszámítható, mintegy pofon a Barátok köztben. 

Ez egy olyan film, amiben Iñárritu ismét megmutatja, mekkora művész, DiCaprio meg azt veri az ember fejébe, hogy nincs olyan dolog, amit meg ne tenne egy Oscar-díjét. Csak éppen szíve nincsen A visszatérőnek. De ha valaki nagyon ráér, és szereti a havas vadont nézegeti céltalanul, ki ne hagyja!

Spoileres igazságok a valódi hugh glassről

Az van, hogy az ilyen “megtörtént események alapján” kezdetű filmeknél a látottakat nagyon óvatosan kell kezelni. Hugh Glass például valóban élt, és tényleg otthagyták a társai egy medvetámadás után, mert holtnak vélték. A pali 320 kilométert gyalogolt, hogy visszaérjen a civilizációba, fegyver, felszerelés nélkül, gennyes sebbekkel borítva. A lába eltörött, ezt ő maga tette helyre, majd a gennyes sebet férgekkel borította, hogy az elhalt húst lerágják róla. Út közben barátságos indiánokkal futott össze, akik  a hátához varrták egy medve bőrét, nehogy megfagyjon.

Az ekkor 42 éves férfi egyébként tényleg élt indiánok között, de fia nem volt, és a feleségéről sem tudni semmit, annyit legalábbis biztosan nem, mint amennyit Iñárritu mutogatja álomképekben. Glass a Kiowa erődbe érve csalódottan tapasztalta, hogy az őt sorsára hagyó, és fegyvereivel lelépő Fitzgerald már rég nincs ott, és egy éven át járt a nyomába, míg meg nem találta az Atkinson erődben, a mai Nebraska területén. Fitzgerald viszont ekkorra az USA hadseregében szolgált, és ugyan Glass szerette volna kitaposni a belét, nem tehette, mert ezért felakasztották volna. Visszakapta viszont a puskáját, amit Fitzgerald nyúlt le tőle két éve, szóval nem mászkált annyit potyára.

Glass 1833-ban halt meg a Yellowstone folyó mellett. Arikara indiánok végeztek vele. 

Hétvége Sopronban!

Tómalom Fürdő, Tűztorony, Karmelita kolostor, és még számos látnivaló várja Sopronban.

Utazás aggodalom nélkül?

Utazása előtt sose feledkezzen el utasbiztosításáról!