Miért van Tarantinónak nyolc legjobb filmje?

tk3s 20030116 mdm l90 564
2016.01.13. 12:45 Módosítva: 2016-01-13 12:48:24
46 hozzászólás

Már a mozikban vetítik Quentin Tarantino új filmjét, az Aljas nyolcast, ami nekünk nem tetszett annyira, máshol viszont máris olyan hangokat hallani, hogy ez a film a rendező egyik legjobb alkotása. Az Aljas nyolcas a főcíme szerint Tarantino nyolcadik rendezése (ezek szerint a mester egynek számolja a Kill Billeket), de ha valaki azt kérdezi, hogy mégis melyik a legjobb a filmje, akkor nincs egyértelmű válasz. A Ponyvaregény, mert az egész generációra hatással volt? Esetleg Jackie Brown, mert az Tarantino legérettebb munkája? Vagy a Becstelen brigantyk, aminek köszönhetően Hollywood felfedezte magának Christoph Waltzot? Elmondjuk, hogy miért számít mind a nyolc film Tarantino legjobbjának.

Kutyaszorítóban (1992)

03

Bárki bármit mond, a Kutyaszorítóban sok szempontból Tarantino legjobb filmje. Már az egészen lenyűgöző, hogy egy pillanatot nem látunk a gyémántrablásból, hanem a felvezetés után rögtön az akció következményeivel szembesülünk. Maga a témaválasztás is meredek, hogy egy félresikerült rablásból csak a leharcolt arcok egymás közötti párbeszédeit láthatjuk, de Tarantino remek színészválasztással és dialógusokkal végig tartja a feszültséget, hogy aztán igazán stílusosan zárja le a történetet. Steve Buscemi egészen zseniális Mr. Pinkként, ahogy Michael Madsennek is jól áll a pszichopata állat karaktere. Még azt is megkockáztatom, hogy zeneileg a Kutyaszorítóban meghatározóbb, mint a Ponyvaregény, hiszen a Little Green Bag vagy a Stuck in the Middle with You máig inkább klasszikus, és nem lett úgy elhasználva később, mint Dick Dale-től a Misirlou. Ja, és a Galaxis őrzőit sikerében fontos szerepet játszó Hooked on a Feeling is ebben a filmben hangzott el először. (sajó)

Ponyvaregény (1994)

 

Jules: Nanananana, álljunk csak meg! Kinyalni a pináját, és megmasszírozni a lábát, az kurvára nem ugyanaz.

Vincent : Nem ugyanaz, de ugyanaz a műfaj.

Jules : Nem is ugyanaz a műfaj, baszd meg. Figyelj, lehet, hogy a te masszázsmódszered más, mint az enyém. De akkor is! Fogdosni egy nő lábát, és bedugni a nyelved a legszentebb szentségbe nem ugyanaz a műfaj, nem ugyanaz a játék, nem ugyanaz a sportág, baszd meg. Egy lábmasszázs nem jelent szart sem!

Vincent : Te csináltál már lábmasszázst?

Jules : Nekem beszélsz te a lábmasszázsról? Én abban mester vagyok, baszd meg.

ponyvaregeny

1995. április 14. volt, a születésnapom. Az egyetemen előző nap mondta az egyik amerikai tanárom, hogy ha jót akarok magamnak, elmegyek a Pulp Fiction című filmre, amit másnap mutatnak be, mert a világ legjobb filmje, és én, aki nagyon sokat, viszont nem túl változatosan káromkodok, tanulhatok belőle. Másnap délben beültem a debreceni Víg moziba, és nyolcadmagammal megnéztem a filmet, amiből azóta is sokkal többet idézek, mit a Gyaloggaloppból. Óriási élmény volt, pedig szinkronizált volt a film, viszont ennek köszönhetően először hallottam magyar moziban, hogy „na ne kezdjük egymás faszát szopni”, amit valamiért annyira viccesnek találtam, hogy vagy tíz percig röhögtem rajta. Meg is néztem menten még egyszer, aztán másnap megint. A szombati előadás már telt házas volt. Hogy miért ez a legjobb filmje? Mert bátrabban játszik az idősíkokkal, mint a Kutyaszorítóban, mert minden színészből kihozza a maximumot, mert olyan dialógusok vannak benne, amilyeneket csak ő tud írni, és mert erőszakosságában is annyira, de annyira szórakoztató film, amilyet azóta sem sokat forgattak. Nem lehet megunni. (sixx)

Jackie Brown (1997)

A Kutyaszorítóban és a Ponyvaregény után valami hasonlót vártak a rajongók harmadiknak – és közülük sokan nagyot csalódtak. Ez ugyanis talán a legkevésbé tarantinós Tarantino-film, de ennek ellenére – és éppen ezért – nagyon szerethető. Kezdjük ott, hogy a rendező nem saját forgatókönyvből dolgozott, hanem Elmore Leonard Rum Puch című regényét adaptálta. Ami azt jelenti, hogy nem tudott olyan szabadon (és olyan öncélúan) tribute-okat puffogtatni és karikatúrákat szereplővé tenni, mint más filmjeiben, mert volt egy alap, amihez igazodnia kellett. De azt is megmutatta, hogy a kapott sztorit is nagyon szépen el tudja mesélni: azért itt is megmutatkozott, hogy Tarantino a dialógusírás nagymestere, baromi jó párbeszédekkel készíti elő a végkifejletet; ráérősen, de egyáltalán nem unalmasan. A Jackie Brownban az erőszak háttérbe szorul, és a karakterekről szól a film – főként a címszereplő priuszos fekete nőről, aki igazából csak egy kicsit boldogabban akar élni, de ez elég nehéz, ha köztörvényes bűnözők veszik körül. Ilyen történetnél nyilván kritikus a casting, de az is baromi jól sikerült: a film- és sorozatsztár-süllyesztőből előkukázott Pam Grier és Robert Forster nagyon meghálálta a második esélyt, De Niróval és Jacksonnal pedig nem nagyon lehet mellényúlni. (De jelzi a szereplőgárda erősségét, hogy egy olyan apró szerep, mint a nagyképű FBI-ügynök Ray Nicolette egy évvel később egy másik Leonard-adaptációban, a Mint a kámforban szintén Michael Keatonnal tért vissza.) Akkoriban a legtöbb kritikában megfordult az „érett” jelző, talán nem véletlenül. Mai napig szívesen nézem újra a filmet – talán többször is láttam, mint a Ponyvaregényt –, és kellemes bizonyosságérzetet adott, amikor megtudtam, hogy Samuel L. Jacksonnak is ez a kedvenc Tarantino-mozija. (stöki)

Kill Bill (2003, 2004)

Van egy elméletem, hogy hiába próbál sumákolni Tarantino, a Kill Bill igazából két, teljesen különálló film, legalábbis én ezzel szoktam magyarázni azt, hogy a második felére eltűnik egy csomó stílusjegy, ami az elsőben megvan. Ez persze azt is jelenti, hogy nehéz a kettőt egy nagy egésznek tekinteni, és muszáj választani, hogy melyik a jobb: nekem az első, pörgősebb, viccesebb rész sokkal jobban tetszett, mint a westernes, lassan mocorgó második rész, amiben azért vannak remek jelenetek bőven (a Menyasszony és Elle Driver párbaja a lakókocsiban, vagy az élve eltemetés), de minden eltörpül a Kill Bill 1. monumentális, majdnem 100 szereplős mészárszéke mellett. Jó, a Crazy 88 csak a jéghegy csúcsa, de az első rész még pont az a felhőtlen dilizés, amit Tarantino aztán a Nagy Művészi Kinyilatkoztatások miatt szépen lassan elhagyott, vagy csak ímmel-ámmal nyúlt hozzá. Nem mintha a Becstelen brigantyk nem lenne tele viccekkel („Bongiorno!”), de a Kill Bill azt a benyomást nyújtja, hogy itt egy ereje teljében lévő rendező, aki bármit, de tényleg bármit megtehet. Úgyhogy rendezett egy kungfus bosszúfilmet. Valószínűleg ez az utolsó Tarantino-film, ami a Ponyvaregény szintjén fedeztetett fel új számokat a világgal (Nancy Sinatra fejbelövős balladája, Quincy Jones sípolós tévéfőcíme, a japán The 5.6.7.8.'s huhogása), és a Bruce Leetől lopott kezeslábasával együtt ikont csinált egy női főszereplőből. A Jackie Brown után megint. (klág)

Grindhouse – Halálbiztos (2007)

9970757 ori

A Grindhouse-duplafilmmel a hetvenes évek divatos szennymoziját akarták újra divatba hozni Robertó Rodriguezzel, Tarantino a második részt rendezte, a Halálbiztost, ráadásul mi, magyarok valamilyen érthetetlen okból olyan szerencsések voltunk, hogy a hosszabb, vágatlan verziót kaptuk meg az arcunkba. Tarantino jó néhány színészi karriert tudott újradefiniálni, itt Kurt Russellt értelmezte át, akit egy halálbiztos autóval száguldozó kaszkadőrként álmodott újra. Kaszkadőr Mike, aki foglalkozására nézve kaszkadőr, a film első felében kicsinál egy csapat lányt, majd a második felvonásban elnyeri a jogos büntetését. Azt hiszem minden nő, aki megnézte a Halálbiztost, kicsit peckesebben járt az utcán a film megnézése után, Tarantino egyszerre hozta divatba a picsanadrágot, a tangapapucsot, a feleseket és a zenegépeket. A filmet egyébként Tarantino nemcsak írta és rendezte, de ő maga is vette fel, azaz amikor a film közepén a Kutyaszorítóban reggelizős jelenetét nézzük újra, akkor maga Tarantino ült a kamera mögött (és egy kisebb szerepben is feltűnik). Tarantino már ekkor szemtelenül lop saját magától, Rosario Dawsonnak pont úgy cseng a telefonja, ahogyan mindenkinek a 2000-es években, ha látta a Kill Billt, Zoë Bell kaszkadőr pedig ugyanebben a filmben volt Uma Thurman helyettese az akciójeleneteknél. De ez mind mindegy, mert az az arcba lendülő veszkócsizma a Chick Habit dallamaira sokadszori megnézésre is annyi energiát ad, most legszívebben most azonnal újra megnézném. (libor)

Becstelen brigantyk (2009)

335263 ori

Tarantino tíz évig érlelte magában a második világháborús Becstelen brigantykat, és ez látszik is a filmen. Szerintem a sok jó között ez lett a legjobb filmje, mert nincsenek benne üresjáratok, mert minden jelenete külön, önmagában is élvezhető, és számtalanszor újranézhető gyöngyszem. Mert nincsenek feleslegesen odarángatott színészek, itt mindenkinek jut olyan jelenet, amiben megmutathatja, hogy mit tud. És igen, Christoph Walz modoros nácija néha ellopja a show-t, de Brad Pitt minden megszólalása legalább ilyen vicces, ahogy Till Schweiger gyűlölködő tekintete vagy az (egyébként Eli Roth által rendezett) náci film a filmben, a Nemzet büszkesége. Mert ebben a filmben van a Tarantino életmű talán legjobb jelenete, a kocsmai beszélgetés, amiből egy életre megtanultuk, hogy rendel egy angol, és hogy rendel egy német három italt. Mert az amerikaiak nem szentek, hanem sokszor kegyetlen, korlátolt, buta gyilkosok, ahogy a németek sem mind ördögök, hanem elegánsak, műveltek, és néha még bátrak is. És ennek ellenére tök egyértelmű, hogy kinek drukkolunk ökölbe szorított kézzel. És amikor eljön Shosanna bosszújának ideje, és a német vezérkar egy moziban kénytelen belenézni a zsidó bosszú arcába, az igazi katarzis. „A mozi szerelmese a mozival teszi helyre világ működését” – írta annak idején Valuska kolléga erről a filmről. Ennél jobbat én sem tudok mondani: amit a legjobban szeretek Tarantinóban, hogy mindig a gyengék, az igazságtalanul bántottak mellé áll, és mindig igazságos. (matalin)

Django elszabadul (2012)

A Becstelen brigantyk elsöprő sikere után mindenki arra várt, hogy akkor most Tarantino dob egy nagyot. Westernt még nem forgatott, ráadásul a Vadiúj vadnyugat miatt még mindig Will Smith volt az egyetlen fekete cowboy a popkultúrában. Ezen változtatott a Djangóval, ami abból a szempontból a leglakosságibb filmje, hogy egyik mozija nem hozott ekkora bevételt. Persze a lakosságit nem feltétlenül kell negatívan értelmezni, de az mindenesetre biztos, hogy ez a legbefogadhatóbb filmje, amiben segít az a tény, hogy két olyan A listás színész szerepel benne, mint Jamie Foxx és Leonardo DiCaprio. A show-t mégsem ők viszik el, hanem Christoph Waltz, akit Tarantino kapart ki az ismeretlenségből még a Becstelen brigantykban. A német fejvadász történetében az a legjobb, hogy nyilvánvalóan direkt Waltz miatt talált ki egy ilyen karaktert, mégsem érezni egy pillanatig sem, hogy erőltetve lenne. Az pedig tényleg filmtörténeti pillanat, amikor az amerikai vadnyugaton egy lovaskocsit látva megszólal Rick Ross gengszterrapje. (sajó)

Aljas nyolcas (2015)

133171 ori

Az Aljas nyolcas abból a szempontból aljas film, hogy gyakorlott tarantinósoknak semmi újat nem mutat. Adva van pár véletlen folytán egy helyre keveredett fura figura, jó sok erőszak és egyáltalán nem polkorrekt viccek. Ez igazából bármelyik filmje lehetne, de pont ezért zseniális az Aljas nyolcas. Egy poszt-vadnyugati Kutyaszorítóban, ami a mesterfokra emeli a klasszikus Tarantino-formulát. Itt nincs semmi komolyabb akció, csak jól megírt párbeszédek, szórakoztató színészi játék (Jennifer Jason Leigh, Samuel L. Jackson, Kurt Russell és legfőképpen Walton Goggins) és az a már jól ismert feszültség, hogy egyik karakter sem az, aminek látszik. Ez egy véres kamaradráma, amit Tarantinón kívül csak kevesen képesek élvezhetően eladni majdnem három órában. Ha csak kizárólag a Tarantino-formula legfontosabb alapját, a szélsőséges karakterek egymással való interakcióját nézzük, akkor bizony az Aljas nyolcas Tarantino legjobb filmje. (sajó)

Melyik Tarantino legjobb filmje?

  • 6971
    Ponyvaregény
  • 3158
    Becstelen brigantyk
  • 1997
    Django elszabadul
  • 1329
    Kutyaszorítóban
  • 1296
    Kill Bill 1 és 2
  • 777
    Jackie Brown
  • 701
    Aljas nyolcas
  • 190
    Grindhouse - Halálbiztos