Pöcsfejű Steve Jobs

004
2016.01.18. 11:27
24 hozzászólás

Amíg a legtöbb életrajzi dráma úgy működik, hogy megmutatja, hogyan jutott el a történet főszereplője életének A pontjából B pontjába, onnan C pontjába, majd a D-től Z-ig összefoglalja a film végén egy feliratban, a Steve Jobs egészen forradalminak hat azzal, hogy az Apple kreatív igazgatójának életéből kiragadja az F, a J, és az M pontokat, a többit meg nagyjából ki kell találnunk. Danny Boyle rendező és Aaron Sorkin filmjében ugyanis Jobs karrierjének három fordulópontja előtt történő, nagyjából negyven percét látjuk. Ahogy a főszereplő próbálja gatyába rázni a nemsokára kezdődő prezentációját, közben a főnökével csörtézik, a volt barátnőjével pörlekedik, a kapcsolatból származó lányával próbál emberi kapcsolatot teremteni, az asszisztensével próbálja magát összerakni, és így tovább. Elhiszem, hogy Jobs nagymestere volt a multitaskingnak, de néha ez már túlzás.

Ha valakinek mond valamit Aaron Sorkin forgatókönyvíró neve (Az elnök emberei, A közösségi háló), akkor tudni fogja, hogy egyrészt a főszereplő itt is az anyját eladná egy metszően őszinte, de mindenkit lelkesítő monológért, másrészt pedig a Facebook-filmhez hasonlóan Jobs-változatnak valószínűleg nem sok köze van az igazi, húsvér Steve Jobshoz. Vagy ha igen, akkor is csak egy nagyon szűk, nagyon intenzív keresztmetszetét látjuk az embernek. Ami pedig ezen a szűk látókörön kívül van, azt csak eldobott mondatokból ismerjük meg. Nem látjuk, hogy nőtt fel Steve Jobs, nem látjuk, hogyan indult az Apple. Vannak dolgok, amiket nem kell látnunk. Egy életrajzi filmhez nem a Wikipediát kell megfilmesíteni.

A Steve Jobs rengeteg huzavona és szerencsétlenkedés árán készült el, egy időben David Fincher rendezte volna, Christian Bale-el a főszerepben, aztán Leonardo DiCaprio is szóba került. Végül Michael Fassbender kapta a főszerepet, és annak ellenére, hogy nem igazán hasonlít sem látványban, sem hangban az Apple-vezérre, tudja hozni azt a félelmetes, elkeseredett intenzitást, amit nagyon okos emberek szoktak nagyon stresszes helyzetekben produkálni. Kate Winslet szinte eltűnik a fekete parókája alatt a Jobs mellett végletekig kitartó, de a hülyeségeit egyre rosszabbul viselő Joanna Hoffmanként, Seth Rogen egy ritka komoly szerepben meggyőző, mint a szintén sokat szenvedő társalapító Steve Wozniak, Jeff Danielsnek a Mentőexpedíció után megint sikerül kamatoztatnia a fáradt szemeit az Apple-vezérigazgató, John Sculley szerepében.

Steve Jobs

005.png

Index: 8/10

Port.hu: 6,3/10

IMDb: 7,5/10

Rottentomatoes: 85%

Metacritic: 82/100

Észrevehető volt, hogy mindenkit úgy írtam le, mintha kifejezetten szenvedne? Mert ez szinte így is van, Steve Jobs ugyanis egy elviselhetetlen fráter, az a típus, aki az épület falait is kiveretné, ha nem felelne meg a tökéletes elképzeléseinek, aki rongynak nézi a munkatársait, a gyerekével és annak anyjával meg úgy beszél, mintha éppen egy segély törvényességét bírálná el egy bizottságban. Mi már tisztában vagyunk azzal, hogy ez a genyóság egyszer meg fog térülni, de a Steve Jobs nagyon cselesen kihagyja azt a részt, vagyis azt a részt, amiért minden életrajzi filmet nézni szoktunk, hogy a főszereplő sok szenvedés után hirtelen nyeregben érzi magát. Jobs mindig nyeregben érzi magát, csak éppen a ló nem gondolkodik mindig így.

Danny Boyle-nak jutott az a hálátlan feladat, hogy Sorkin nonstop dumálós forgatókönyvéből valahogy varázsoljon filmet, és ő tisztességesen meg is oldja. A három felvonásos, kevés helyszínen játszódó szerkezetből arra is lehetne gondolni, hogy a Steve Jobs egy kamaradráma vagy egy képekkel illusztrált hangjáték lett, de nem, legalább annyi energia van benne, mint a főszereplőben, szerencsére a 127 óra idegesítő montázsai nélkül. Boyle a három felvonást három különböző technikával forgatta (16mm, 35mm, digitális), hogy bemutassa a technológia változását, de az alapanyagok nem voltak nagy hatással a filmkészítésére, annyira pörgős és látványos. Már amennyire pörgős és látványos lehet az, hogy két ember egymással szemben áll, és kulturáltan próbál vitatkozni mindenféle számítógépes perifériákról.

Ezek miatt annyira izgalmas nézni a Steve Jobsot, mert habár egy nagyrészt fiktív, de mégis egy baromi hatásos portrét kapunk egy emberről, akiről egyrészt rengeteg legenda kering, másrészt meg egy komplett életrajzi kötet is jelent meg róla (Walter Isaacson könyve a film alapja, de annak a 95%-a hiányzik belőle). Ehelyett Aaron Sorkin a figura esszenciáját adja, azt a fokú törtetést, amit egy átlagos ember fel sem tud fogni. Nem vagyok biztos benne, hogy megismertem az igazi Steve Jobsot ebből a filmből, de van már egy elképzelésem róla, ami pont elég.