A nagy David Lynch rémálom-határozó

David Lynch, az utóbbi negyven év legsajátosabb és legnagyobb hatású filmrendezője szerdán ünnepli a hetvenedik születésnapját. Lynch életrajzát könnyen össze lehetne foglalni, önmagában egy remek sztori az, ahogy a visszahúzódó, de láthatóan komoly gondolatoktól gyötört fiatal művész önmagára talál a filmkészítésben, meghatározó posztmodern filmkészítő lesz, a neve fogalommá válik, sokan próbálják utánozni, de nem sikerül senkinek, és így tovább, de életének állomásainál sokkal érdekesebbek a munkái. Azok a rövidfilmek, játékfilmek, és zenék, amikkel rossz álmokat okozhatott évtizedeken keresztül. Lynch 70. születésnapjára azokat a pillanatokat szedtük össze, amikkel a legtöbb rémálmot okozhatta, és azokat a tárgyakat vagy fogalmakat soroltuk, amiket egy életre tönkretehetett nekünk.

A cowboyok (Mulholland Drive, 2001)

Lynch filmjeiben a cowboyok a régi világ megnyugtató bástyái voltak, azok, akik sosem tudnának ártani semminek és senkinek. Egy francia tévéantológia számára készített The Cowboy And The Frenchman rövidfilmjében például kifejezetten vicces figurák, amikor egy vadnyugatra vetődött francia emberrel találkoznak, és próbálják valahogy kisilabizálni, hogy mit magyaráz a cerkabajszú francia. De a Straight Story cowboyszerű vidéki emberei is kedvesek, barátságosak, és mindenben segítik Alvin Straightet. Ezért olyan kemény látni azt, ahogy a Mulholland Drive-ban a cselekmény egy pontján, egy teljesen üres karámban az egyik főhős összetalálkozik egy erősen anakronisztikus kinézetű cowboy-jal. A figura a nevetséges kiejtésével először mintha példabeszédeket mondana – Adam (Justin Theroux) nem is veszi komolyan. Aztán Lynch kamerája közelebb megy a cowboy arcához, jobban láthatjuk a szinte földönkívüli vonásait, majd prezentálja a kérését. Adam készülő filmjébe egy bizonyos lányt kell castingolni. Ha jól választ, csak egyszer látja majd életében. Ha rosszul, kétszer. Majd kedvesen elköszön és nyom nélkül eltűnik. Még egyszer látjuk a filmben, de akkor már nem egy habókos figura, hanem valami felsőbb erő hírvivőjének tűnik. Vagy csak egy nagy hatalmú producernek. Végülis a kettő szinte ugyanaz.

Rémálomfaktor: 6/10

A dobozok (Dűne, 1984)

A Dűne egyik legjobb jelenete legalább annyira köszönhető Frank Herbert írónak, mint David Lynch rendezésének. A sci-fi könyvsorozat adaptációjában – és most nagyon kérek mindenkit, aki utálja a Dűne világát, hogy tartson ki - a fiatal Paul Atreidest (Kyle MacLachlan) próba alá veti a Benne Gesserit-rend Tisztelendő Anyája, méghozzá úgy, hogy a nyakához egy halálos méreggel teli tűt szorít, miközben arra kéri, hogy a kezét dugja be egy rejtélyes dobozba. A cél az, hogy uralkodjon az ösztönein, hogy legyűrje magában azt, ami a dobozban a kezére vár: égető, elviselhetetlen fájdalmat. Az ösztön ilyenkor azt diktálná, hogy azonnal húzza ki a kezét, de ha ezt teszi, a Tisztelendő Anya belevágja a mérgezett tűt. Elkezdődik a próba, és látjuk azt is, ahogy Paul elképzeli a kezét a dobozban – egy égető, füstölő húsdarabot, amit egy tipikus Lynch-szerű húzással lángokon keresztül látunk. Amikor Paulnak már elég, az anya leállítja a próbát, és elmondja, hogy eddig még senki nem bírta eddig. A fiú kihúzza a kezét. Semmi baja.

Rémálomfaktor: 7/10

A fogak (Veszett a világ, 1990)

A Kék bársonyban feltűnő Frank Booth után azt gondolná az ember, hogy Lynch már nem fog tudni annyira undorító, alávaló gonoszokat kitalálni, mint a gázt szippantó, Heineken-gyűlölő Dennis Hopper. Aztán megérkezik Bobby Peru a Veszett a világból. Peru, akinek a hátranyalt hajából, bőrzakójából, és furcsa, déli akcentusából már lehet sejteni, hogy valami rosszban sántikál, de először még nem tudjuk hova tenni. Aztán beugrik az egyedül fetrengő Lula (Laura Dern) szobájába, azzal a kifogással, hogy használnia kell a mosdót, és azonnal megismerjük, hogy mekkora gusztustalan vadállat is Bobby Peru valójában: elkapja Lulát, magához rántja, és arra kéri, hogy suttogja a fülébe, „bassz meg!” Lula sokáig tartja magát, Lynch pedig megmutatja közelről Peru arcát, és végre láthatjuk a fertelmes fogait, mintha az ínye egy centivel hosszabb lenne a kelleténél, a fogai meg megunták volna a növést. Lula végül enged az erőszaknak és kimondja, Bobby pedig vigyorogva elugrik, és csak annyit mond, hogy majd egy nap biztos meg fogja, de most mennie kell! Egy igazi alávaló görény. Lynch később egy interjúban annyit mondott, hogy a műfogsor segített Willem Dafoe-nak megtalálnia a karaktert. Amint berakta, rögtön elkezdett máshogy beszélni és mosolyogni.

Rémálomfaktor: 7/10

A hálószobák (Twin Peaks: Tűz, jöjj velem!, 1992)

A sorozatból már tudhattuk, hogy a Palmer-ház nem éppen biztonságos övezet azoknak, akik szeretnék elkerülni BOB-ot, a gonosz szellemet (lásd például a következő bejegyzés), de arra a színtiszta terrorra semmi sem tud felkészíteni, amikor az előzményfilmben Laura (Sheryl Lee) hazaér egyedül,és elindul a szobája felé. Lynch lassan, de egyre tisztábban adagolja a védjegyévé váló zúgást (azaz a ventilátor hangját), ahogy Laura óvatosan, rettegve járja be a ház szobáit. Aztán felér a hálószobájába és kiereszt egy velőtrázó sikolyt, ugyanis a szekrénye mellett ott van BOB, minden nyomorának okozója, minden gonosz megtestesülése, aki alig várja, hogy felfalja a lelkét. A sokkhatás önmagában elég durva, de az még keményebb, hogy először látjuk a félelemtől teljesen ledermedő Laura sikítozását, és utána látjuk, hogy miért teszi ezt. Mintha BOB önmagában nem lenne elég félelmetes, Lynchnek még sikerült egy lapáttal rátenni. A horrort pedig fokozza, hogy mindez egy tinilány ártalmatlannak kinéző hálószobájában játszódik, a Twin Peaksre jellemző kedélyes berendezésben.

Rémálomfaktor: 10/10

A kanapék (Twin Peaks, 1990)

És ismét BOB. A Twin Peaks-sorozatnak sok félelmetes pillanata volt (hozzátenném, legalább ennyi megható, vicces, és drámai is), de messze a legsúlyosabb az a pillanat, amikor a Palmer-házban az ártatlan, semmiről sem tudó Madeline Ferguson (szintén Sheryl Lee) odaképzeli a gonoszt magát a nappaliba. BOB lassított felvételben, álomszerűen először csak feltűnik, szemkontaktust teremt, majd nyílegyenesen, egy kanapén átmászva egészen Maddy – és a tévénézők – arcába kúszik. A kör című japán horrorfilm és amerikai remake-je már kicsit olcsósította azt a hatást, hogy egy gonosz a tévéből kimászik, de a Twin Peaks nézői 1990-ben pontosan ezt az érzést élhették át, amikor Frank Silva közeledik, közeledik, és nem áll meg. Hasonló pillanat az, amikor a legutolsó részben Laura Palmer (szelleme?) a fekete barlangban átmászik egy ülőbútoron, majd őrületes sikítással beleront Dale Cooper arcába.

Rémálomfaktor: 10/10

A kisbabák (Radírfej, 1977)

Harminckilenc évvel később David Lynch még mindig nem mondta meg, pontosan hogyan, milyen alapanyagokból készült a Radírfej szörnyű állapotban lévő kisdede. Lehet, hogy jobb is, mert ezzel a majdnem negyven év rejtélyének lenne vége, és hát őszintén, nem teljese mindegy, hogy miből is van ez a rettenetes szörnyszülött? A Radírfej nagy részében a főszereplő Henry Spencer (Jack Nance) próbál megbírkózni a felnőttkorral járó felelősségekkel, a házassággal, a munkával, és egy gyerekkel, de mivel a film Lynch korai korszakában készült, az egész inkább egy ipari rémálomra hasonlít, mint egy értelmes sztorira. A legrémálomszerűbb benne pedig a meghatározhatatlan állat embriójára hasonlító csecsemő, ami nem hagyja abba a sírást, megbetegszik, majd a film végén kiröhögi a főszereplőt, hogy aztán az egy ollóval véget vessen mindennek.

Rémálomfaktor: 9/10

A némafilmek (Lumière és társai, 1995)

Az 1995-ös Lumière és társai egy olyan filmes antológia volt, amihez negyvenegy rendezőt kértek fel, hogy a mozi feltalálásának 100. évfordulójára rövidfilmeket rendezzenek. A filmekhez szabályok is jártak: egy rövidfilm nem lehetett hosszabb 52 másodpercnél, nem lehetett hangot használni, nem lehetett három beállításnál több benne, és a Lumière-fivérek által kifejlesztett  Cinématographe kamerával kellett forgatni. Olyan nagy nevek közreműködtek, mint Michael Haneke, John Boorman, Wim Wenders, és Spike Lee, viszont egyik kisfilm sem lett olyan rémisztő, mint Lynché. A Premonition Following An Evil Deed (Előérzet egy gonosz tettet követően) címen futó kisfilmben rendőrök találnak egy hullát egy mezőn, egy család aggódik otthon – majd hirtelen földönkívüli szörnyek űrhajójában vagyunk, amiben embereket ejtettek foglyul, feltehetőleg, hogy kísérletezzenek velük. Lynch nagyon cselesen kerüli meg a három beállítás megkötését, és közben teljesen magáévá teszi az elvárásokat. Én nem hiszem, hogy Lumièrék valaha is ilyen filmekről álmodtak volna, de David Lynch megmutatta, hogy ilyet is lehetett volna már 1895-ben.

Rémálomfaktor: 6/10

A nyugdíjasok (Mulholland Drive, 2001)

Megint csőbe húzott mindenkit Lynch, a Straight Storyban (ami lássuk be, teljes joggal hiányzik ebből a listából) a nyugdíjasok lassú, de kedves és segítőkész emberek. Nem így a Mulholland Drive-ban, aminek a teljesen észbontó befejezésében az a legfélelmetesebb pillanat, hogy a megbomló elméjű Diane (Naomi Watts) hirtelen azt látja, hogy két nyugdíjas bemászik a küszöbe alatt, és a hirtelen mozgásával az őrületbe, majd öngyilkosságba kergeti. Ugyanarról a nyugdíjas párról van szó egyébként, akik a film elején még a Betty-ként megismert lánnyal egy autóban távoznak a reptérről, és már akkor is van egy kis Black Hole Sun-beütésük, de még nem tűnnek annyira fenyegetően, mint amikor túlmozgásos pumukliként viselkednek.

Rémálomfaktor: 9/10

A nyulak (Rabbits, 2002)

A Mulholland Drive után David Lynch felfedezte magának az internetet, a Davidlynch.com nevű oldalon ontotta magából a különböző bizarr websorozatokat. Az animált Dumbland olyan volt, mint egy különösen ostoba napilapos, háromkockás képregény paródiája, a Rabbits viszont egy mérhetetlenül bizarr és rémisztő kísérlet volt. Pedig ez is csak egy paródiának tűnt, az amerikai szitkomok eszközeiből csinált viccet Lynch, de az eredmény még most is félelmetes. Arról van szó egyébként, hogy három emberméretű, és emberként viselkedő nyúl él egy lakásban, szinte nem mondanak semmit, folyamatosan zúg valami odakintről, és néha hangosan nevet a közönség. Egy rémálom rendes család, ami visszaköszön legutóbbi nagyjátékfilmjében, az Inland Empire-ban is.

Rémálomfaktor: 8/10

A radiátorok (Radírfej, 1977)

Nehéz eldönteni, hogy a Radírfej radiátorban élő, pufókarcú lánya gonosz, vagy jó teremtmény. Végülis ő nyugtatja meg a főszereplő Henry-t az énekével, amikor különösen súlyos vágányra kerül az élete. De ez nem változtat azon a tényen, hogy egy hörcsögarcúra sminkelt, pöttöm lányról van szó, aki néha előmászik a radiátorból és előadja a mai napig hátborzongató In Heavent. És nem mellesleg arról énekel, hogy a mennyben minden rendben van, úgyhogy nem kell ezzel az élettel sokat szenvedni.

Rémálomfaktor: 5/10

A telefonok (Lost Highway, 1997)

Rengeteg para ér össze az Útvesztőben legjobb jelenetében. Először is ott van a teljesen megzavarodott szaxofonos, Fred Madison (Bill Pullman), aki nagyon fura videofelvételeket kap postán a házáról. Előző este meg szexelni próbált a feleségével, de nem ment, és amikor a nő szemébe nézett, onnan egy hófehérre sminkelt férfi arca nézett vissza. Ez a férfi, a sztori Mystery Manje (Robert Blake) fel is tűnik egy partin, odasétál Fredhez és azt mondja: Találkoztunk már, nem igaz? Voltam már a házában. Sőt, most is ott vagyok. Ha ez nem lenne elég zavarbaejtő, a férfi egy mobilt nyom a zenész kezébe és arra kéri, hívja fel. Fred tárcsáz, majd beleszól egy hang a telefonba: megmondtam, hogy itt vagyok. Nincs logikus magyarázat, nem tudjuk meg pontosan, hogy a Mystery Man ki és mit szeretne szerencsétlen Fredtől, de az, ahogy egyszerre kacag a való életben és a vonal túlsó végén, el tudja bárki kedvét venni attól, hogy beleszóljon egy telefonba, amit egy ismeretlen a kezébe nyom.

Rémálomfaktor: 8/10

A tükrök (Twin Peaks, 1990)

Én az a fajta ember vagyok, aki nem képes a csap felett fogat mosni, inkább keresztbe-kasul sétálok közben a lakásban, és ha meg kellene magyaráznom, hogy miért csinálom ezt, akkor a Twin Peaks-sorozat utolsó részére mutogatnék. Ugyanis az akkor a fekete barlangból kiszabaduló Dale Cooper ügynök éppen fogmosáshoz készülődik, amikor a tükörből a saját arca helyett BOB, ennek az összeállításnak a rossz pénze néz vissza. Így mutatkozott be igazából a sorozatban sokkal korábban a gonosz szellem, méghozzá akkor, amikor az ősz hajúvá vált Leland Palmer elkezdi a nyakkendőjét igazgatni, és tükörképe helyett Frank Silva félelmetes, tébolyult arca néz vissza. Leland pedig úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben menne a háztartásban. Csodálkozom, hogy akkoriban nem törte össze minden tévénéző a tükrét, inkább vállalva a hét év balszerencsét, mint hogy BOB egyszer felbukkanjon.

Rémálomfaktor: 10/10

Az éttermek mögötti parkolók (Mulholland Drive, 2001)

A mai napig nem értem, hogy lehet valami úgy annyira félelmetes, hogy a riogatás előtt egy szereplő pontosan elmondja, mi fog történni. A Mulholland Drive egyik különálló jelenetében egy zaklatott férfi meséli egy másiknak az egyik visszatérő álmát. Álmában egy étteremben van, ahol éppen ők ketten beszélgetnek, majd kisétálnak az étterem mögé, ahol valami olyat lát, aminél jobban semmi sem ijesztette meg a világon. És mi történik ezután? Pontosan ez. Annyi különbséggel, hogy mi is látjuk azt, ami halálra ijeszti szegény embert, és habár egy mérsékelten rémisztőre maszkírozott hajléktalanról van szó, a felhajtás előtte annyira hatásos, hogy tisztán emlékszem arra, a Művész közönség egyszerre kapott szívinfarktust, amikor feltűnt.

Rémálomfaktor: 10/10

Az oxigénmaszkok (Kék bársony, 1986)

Ha David Lynch nem találta volna ki BOB-ot, akkor egyértelmű lenne, hogy a karrierjének legmesteribb gonosza Frank Booth lenne, ez az erőszakos vadállat, aki csak azért terrorizál embereket a Kék bársonyban, mert felelősség nélkül megteheti. Dennis Hopper alakítása már akkor is félelmetes lenne, ha egy székből csinálná végig ezt az egészet, de Frank egyik elengedhetetlen tartozéka egy gázpalack, amiből akkor kezd el szívni, mielőtt valami igazán durvát cselekedne – megverné a főszereplő Jeffet (Kyle MacLachlan), vagy megerőszakolná álmai énekesnőjét (Isabella Rossellini). Azt nem tudni, hogy egészen pontosan mit szív (Lynch eredeti szándéka szerint hélium lett volna), de valami olyasmi, amitől emberből egy állat lesz.

Rémálomfaktor: 8/10