Zabálja őt a rák, ő meg a csajokat

Egy dolgot semmiképpen sem tud letagadni a Gondolj rám, és nem Kern András életkorára gondolok (azt megpróbálják a filmben 58-nak hazudni), hanem arra, hogy ez minden részében Kern filmje. Ő rendezte, írta Vámos Miklós novellájából, ő játssza a főszerepet, és tökéletes közvetíti azt a képet, amit a színész magáról kultivált az utóbbi húsz évben: a zsémbes, kicsit megfáradt, felgyorsult világunkról lemaradt, esetenként bunkó és alpári, de azért még a fiatal nők szívét megdobogtató fickó képét. Az, hogy mennyire fog valakinek tetszeni a Gondolj rám, főleg azon is múlik, hogy mennyire tudja ugyanaz az ember elviselni ezt a Kern-képet.

Azért írom, hogy főleg, mert nem ez az egyetlen medvecsapda, amit Kern állított magának. A Gondolj rám kifejezetten olyan, mintha rögtön A miniszter félrelép után készült volna, és megmaradt volna minden eleme a kilencvenes évekből. Én tényleg nem igénylem, hogy Eszenyi Enikő mondjuk az Ubert emlegesse egy felpaprikázott kirohanásban, vagy a főszereplő Tinderen kezdjen el csajozni (bár ezt speciel megnézném), de mindenképpen segítene. Főleg, hogy a mai Budapestre tett utalások meglehetősen suták: a szereplők a Gozsduban rúgnak be, Louis Vuitton táskát akarnak venni a Váci utcában, a tinilány a Szimpla Kertbe szeretne menni, az egyik lecsúszott figura pedig a Népszínház utca környékére megy lakni.

Az avítt stílust semmi sem közvetíti jobban, mint az, ahogy Kern András komikus jeleneteket ír. Mintha kabarétréfákat látnánk újra és újra: egy szereplő elkezd valamiről beszélni, egy második valami teljesen másról, majd folyamatosan ide-oda kérdezgetnek a két téma között. Aztán valaki káromkodik egyet és elhagyja a jelenetet, vagy az egyszerűen végetér. A káromkodás megint egy olyan dolog, amibe a fiatalabb nők mellett Kern egyszerűen szerelmes lehet az ízes, reszelő hangon előadott bazmegezésekbe. A Gondolj rám egyik kifejezetten semmitmondó jelenetében a főszereplő autóval furikázik a városban, a rádióban pedig Presser Gábortól (a film zeneszerzőjétől) szól a Rozsdás szög. Amikor a szöveg ahhoz a részhez ér, hogy „nem is olyan jó”, akkor Kern figurája kifakad a narrációjában:

Nem is olyan jó? Akkor kapd be!

És a jelenetnek vége.

Pedig a főszereplő Borlainak tényleg van egy rozsdás szög a szívében, vagyis nem a szívében, hanem a nyakában: egy egycentis daganat miatt az egészsége kezd vészesen megrogyni. Orvosként pontosan tudja, hogy mi vár rá, ő viszont úgy dönt, hogy nem akar sem kemoterápiát, sem sugárzást, sőt, az egészet szeretné leginkább titokban tartani. Azt a tervet eszeli ki, hogy megutáltatja magát minden rokonával, munkatársával, barátjával, hogy amikor meghal, ne legyen annyira terhes a hiánya senkinek. Azaz mindenki egy bunkó fráterként emlékezzen rá, ne pedig remek apukaként, férjként, orvosként, és, izé, szeretőként. És vén kecskeként, aki azért megnyalná a 23 éves medikát is, ha úgy alakulna a dolog.

Borlai nem éppen egy tökéletes főszereplő – a pálfordulása azért is olyan hamis, mert már évek óta csalja a feleségét egy nővérrel –, erre pedig Kern keserű, tulok alakítása rátesz egy lapáttal. Nem arról van szó, hogy rosszul játszik, hanem egy nagyon ellenszenves karaktert, akivel akkor is nehéz együttérezni, amikor a súlyos beteg édesanyjával törődik, vagy amikor a barátai lecserélik a zenekarban. Igen, léteznek ilyen emberek, és igen, sokkal érdekesebb, ha egy vígjáték és dráma szélén egyensúlyozó filmben a szereplők sem annyira egyszerűek (két amerikai példa a közeljövőből: 40 és ennyi, vagy hogy a ráknál maradjunk, Fifti-fifti), de az nem segít, ha közben a nagy humorforrás az, hogy egy béna banki alkalmazott nem érti, hogy milyen számlát akar nyitni. És az sem segít, ha se füle, se farka jeleneteket kapunk, mint például amikor megmártózik a Dunában, majd egy étteremhajóra kikecmeregve kér a pincértől egy hajszárítót. Ezeket a kabarénak szánt jeleneteket aztán nem túl sikeresen egyensúlyozzák azok, amikor dráma van, és Eszenyi Enikő azt kiabálja a főszereplőnek, hogy „Takarodj, te büdös állat!”, az meg a kekiszínű cipőjét keresgéli. Vagy azok, amikben valami érthetetlen oknál fogva teljes részletességben megnézhetünk egy sérvműtétet.

Sok panaszom ellenére a Gondolj rám! egyáltalán nem olyan rossz, mint a mostani magyar filmgyártás pár teljesen érthetetlen terméke. Van benne szándék, nézőpont, és mondanivaló, pár jelenet kivételével (a Váci utcai séta) nem is béna, egyszerűen csak zajlik a furcsa, embergyűlölő, nárcisztikus, egoista módján. Ha technikailag nem is, emberileg lehet bőven kifogásolnivalót találni benne, kezdve azzal, hogy pontosan hogyan is képzelte a főszereplő végigvinni a tervét, vagy hogy miért egy szexjelenet a sztori egyik fordulópontja, amikor pont, hogy ahhoz nincs a betegsége miatt kedve. És ha a koncepciónak az alapjai nem állnak biztos lábon, akkor egy beteg, nőcsábász, pimasz fráteren biztos nem fognak ilyen jól megállni. 4/10

A Gondolj rám! végét itt elmondjuk, a cikket ott lehet kommentelni is.