A család és az ambíció teljesen összeegyeztethetetlen

Joachim Trier norvég filmrendező kiterjedt filmes családból jön: nagyapja a híres norvég filmrendező, Erik Lochen volt, anyja rövidfilmeket rendezett, apja noha jazzzenész volt, mellette hangmérnöke lett minden idők legnézettebb norvég filmjének, és a családfában valahol messze a dán Lars von Trier is feltűnik.  Joachim Trier végül a National Film and Television Schoolban tanulta a mesterséget,  tíz évvel ezelőtt készült az első filmje, a Szerzők, ami nem túl nagy, de annál lelkesebb rajongótábort hozott neki. Második filmjét, a szinte folytatásnak tekinthető Oslo, augusztust már Cannes is meghívta, az első angol nyelvű filmjét, a Hétköznapi titkainkat pedig a legjobb filmeket kiemelő versenyprogramban vetítették a Saul fiával együtt. A norvég filmrendezővel egy nemzetközi kerekasztal keretében beszélgettünk a májusi Cannes- Filmfesztiválon, a film vörös szőnyeges premierje után. A Hétköznapi titkainkat március 24 óta játsszák a magyar mozik a Vertigo forgalmazásában. 

A Hétköznapi titkaink nagyon sok éven át készült, megkönnyebbülés, hogy végre megszabadult  tőle? 

Igen, főleg hogy most először fordul elő, hogy a Cannes-i Filmfesztivál versenyprogramjában mutatják be a filmemet, nem tudtam, hogy ez ennyire más hangsúlyokkal jár. Korábban az Oslo, augusztussal az Un Certain Regardban voltam, valahogy olyan furának tűnik nekem most ez, hogy művészeti alkotások versenyeznek. Én úgy éreztem, már azzal nyertem,  hogy egyáltalán Cannes-ban vagyok, bár tegnap, amikor ott álltam ott a vörös szőnyegen, hirtelen azt sem tudtam mit kell ilyenkor csinálni. Szerencsére velem voltak a színészeim, Isabelle Huppert csak intett nekem: “csináld azt, amit én!”

A Hétköznapi titkainkat tényleg előbb kezdte el írni, mint az Oslo, augusztust? 

A Szerzők volt az első filmem, és valamilyen oknál fogva a Miramax lecsapott rá, és terjesztette az Egyesült Államokban. Eléggé rá is haraptak, nem azt mondom, hogy kasszasiker lett, de sok embernek jelentett valamit az a film, és egyszercsak azt láttam, hogy rengeteg producer akar velem dolgozni. Folyamatosan nyomasztottak, hogy dolgozzunk együtt, öntötték rám a szkripteket, de tényleg valami 80-100 forgatókönyvet olvastam el. Egyikhez sem tudtam semmilyen szinten sem kapcsolódni, úgyhogy úgy döntöttem, visszatérek Norvégiába, hogy megírjam a Hétköznapi titkainkat. Ez sokkal több időbe telt, mint gondoltam, úgyhogy közben inkább megcsináltam az Oslo, augusztust is, és utána még egyszer visszatértem hozzá. Összesen hat év munkája van a Hétköznapi titkainkban, egy korszak zárult le bennem tegnap este, hiszen mostantól nekem már nincs dolgom ezzel a filmmel, innentől a közönségé, csináljanak vele, amit akarnak. (Kritikánk a filmről)

Érdekes, hogy ezt mondja, mert van a filmben egy jelenet, amikor a fotóst játszó Isabelle Huppert azt látja, hogy a reptéren egy férfi csak átlapozza az újságot, amiben a számára olyan fontos fotója van. Személyes élmény inspirálta ezt a jelenetet? 

Igen, ezt nagyon át tudom érezni filmkészítőként. Órákat töltesz azzal, hogy egy színész arcán a bőr milyen tónusú legyen, zöld vagy magenta, megnéztek variációkat a fénymegadóval, a hangkeverésről nem is beszélve, amivel szintén hónapokat töltünk egy szobába bezárva, aztán azt látom, hogy egy mobiltelefonon nézik a filmet. Persze, megvan ez az érzés, de én csak egy egyszerű norvég filmes vagyok, ha ilyet látok, én még akkor is egyszerűen csak örülök, hogy úristen, valaki az én filmemet nézi. Én személyes történeteket csinálok, úgyhogy elsősorban az érdekel, hogy rezonál ez a közönségemmel, sosem készültem úgy, hogy én most nagy hollywoodi filmeket fogok készíteni, ami mindenkinek szól majd.  A nyolcvanas években nőttem fel, a punk és a hiphop határozta meg a fiatalságomat, nem a mainstream dolgok, így aztán természetes számomra, hogy vannak dolgok, amik hiába nagyon jók, underground maradnak, a radar alatt. 

A film főszereplője Isabelle Huppert, aki meghal a film egyik első jelenetében. Miért döntött egy ilyen különleges dramaturgia mellett? 

Hát igen, ezt elég nehéz is volt prezentálni, amikor még csak házaltam a filmtervvel, hogy miről is szól a film? “Hát egy anyáról szól, aki három éve meghalt.” Ilyenkor összenéztek a producerek, hogy nem értik, akkor ki is pontosan a főszereplő? De pont ez érdekelt, hogyan tud az anya minden történés középpontjában lenni annak ellenére, hogy fizikailag nincs is jelen. Olvasták esetleg Jonathan Franzen Szabadságát? (Kritikánk a könyvről itt) Ott is ez van, hogy teljesen különböző nézőpontokból hallgatjuk meg ugyanazt a történetet. 

Csinálna esetleg filmet a Franzen könyvből?

Azt hiszem, ehhez már kései érkező vagyok, úgyhogy már csak rajongója lehetek, de nem hiszem, hogy nekem kellene filmet csinálni a Nagy Amerikai Regényből. De egyébként is azt hiszem, hogy mindenkinek megvan a maga története, amit el kell mondania, neki is és nekem is. De ettől még olvasóként teljesen odavagyok érte, nagyon sok inspirációt jelentett nekem a Szabadság, miközben a Hétköznapi titkainkat írtam. (Jonathan Franzen amerikai író 2015-ben volt a budapesti Könyvfesztivál vendége, a KönyvesBlog akkor interjúzott vele, itt tudják elolvasni - LA.)

A Szerzők szereplői jóval fiatalabbak voltak, az Oslo, augusztus a harmincasok csalódottságáról szól, ebben a filmben megint egy korosztállyal feljebb lépett.

Az emlékezéssel és az identitással akarok foglalkozni, úgy tűnik, nekem ez az állandó témám. Most először volt alkalmam olyan szereplőkkel dolgozni, akik idősebbek, így jóval több emlékanyag állt rendelkezésre, hiszen komolyabb múltjuk van, ami meghatározza őket. Ez egy kísérlet is egyben, amit én úgy hívtam, hogy polifonikus szerkezet, hiszen nem egy szereplő történetét követjük, hanem több szereplő közösen hozza létre a történetet, és éppen az egyes személyről, és annak magányáról akartam beszélni ebben a filmben. Hogy milyen családban élni. Legalábbis én úgy nőttem fel, és a legtöbb nyugati országra szerintem ez ugyanígy igaz, hogy a család az egyetlen és talán utolsó olyan mentsvár, ahonnan nincs menekvés. A családot senki sem tudja megkerülni, akár tudatosan, akár tudat alatt, de minden cselekedetedet meghatározza. Ebben a filmben mindkét szereplőnk azzal küzd, hogy az ambícióját és a családját hogyan tudja összeegyeztetni. 

Ez egy személyes dilemma, ami Önt is foglalkoztatja? 

Filmkészítőként folyamatosan találkozom ezzel a saját életemben is, és látom a környezetemben, hogy milyen szinten összeegyeztethetetlen ez a két dolog: hogy érvényesülni is akarsz, de közben egy közösség része is vagy. A háborús fotózás szintén egy olyan dolog, ami nagyon régóta megmozgatja a fantáziámat, hiszen egy olyan világban élünk, ahol azonnal hírek, azonnali képek vesznek körül minket az interneten, ami kihalással fenyegeti azt a fajta fotózást, amit a filmben művelnek. Nem tudom, ti hogy látjátok, de nekem folyamatosan az az élményem, hogy van egy csomó nálam nagyobb dolog, amivel egyszerűen nem tudok mit kezdeni a hétköznapokban. A híradóban nap mint nap látod a szörnyűségeket, napi kapcsolatban vagy olyan eseményekkel, aminek alakulására semmilyen befolyással nem lehetsz. Azt gondoltam, hogy ezt a témát, ennek a feldolgozhatatlanságát jól be lehet hozni a filmbe akkor, ha az anyát háborús fotóssá teszem meg. 

Kinek a képeit láthatjuk a filmben? 

Elég sok képét használtunk egy nemrég elhunyt francia fotósnak, Alexandra Boulat-nak, aki elsősorban azt fotózta, hogy a háborús konfliktusok után hogyan tér vissza az élet, hogyan próbálnak újra együtt élni a családok háborús körülmények között. És mivel a mi történetünk alapból a gyászról, a veszteségről szól, azt gondoltam, jól illenek ebbe a történetbe ezek a képek.

Gabriel Byrne egy pályaelhagyó színészt alakít a filmben, ehhez egy elég kínos jelenetet rángatott elő a múltjából. Mit szólt, amikor ezt felvetette neki? 

Jaj, imádom a pasast, mekkora színész már! Igazából csak amiatt a jelenet miatt válogattam be a filmbe! Jó nem, valójában viccelek, szörnyű ember lennék, ha tényleg ezt tettem volna. Valójában annyit írtunk a forgatókönyvben, hogy egy bizonyos korú színészt képzelünk el erre a szerepre, akinek reményeink szerint már van egyfajta múltja, és ezt fel tudjuk majd használni valahogyan. És csak miután kiválasztottuk Gabrielt erre a szerepre, utána kezdtem el visszaásni a filmjeiben, és találtam meg ezt a Hello, again (magyarul: Visszajátszás 1987-ből)  című filmet, amit esküszöm, mindenkinek látnia kéne, Gabriel egy orvost játszik benne, annyira aranyos! És nem ez az egyetlen filmes utalásunk van, van egy egész jelenet Dario Argento Opera című filmjéből, nem tudom észrevettétek-e. Akkora szerencsém van, hogy az egyik producerem, Thomas Robshamn az olasz színész, Ugo Tognazzi fia, aki történetesen tök jól ismeri Dariót, úgyhogy simán fel tudtuk hívni, hogy elkérjük, és oda is adta ingyen. 

A punk és a hiphop hatásáról beszélt az előbb, ami meg is látszik a filmjein, hiszen mindig nagyon fontos szerepet játszik a zene. Hogyan választja ki a dalokat a filmjeihez?

Főleg a barátaim segítenek, mármint úgy értem, hogy általában olyanok zenéit használom a filmjeimben, akikkel jóban is vagyok, így el tudom kérni a számaikat. Én úgy nőttem fel, hogy a zene nagyon fontos meghatározója a személyiségednek, és ezt a filmjeimben is igyekszem visszaadni. Gabriel Byrne például egy Medium Medium számot, a So Hungry So Angryt hallgatja, ami egyfajta nyolcvanas évekbeli hipszter new wave zene, és látom magam előtt, hogy ő egy olyan gyerek volt, aki nagyon akart tartozni ehhez az alternatív közeghez fiatalkorában. Szóval igen, azt gondolom, hogy az, hogy milyen zenét hallgatsz, nagyon sokban meghatározza a személyiségedet. 

A zene is fontos szerepet játszik, de közben nagyon színes, vizuális élmény a film. 

Igen, mert 35 mm-re forgattunk! Nagyon büszke vagyok arra, hogy Woody Allen, Steven Spielberg és én voltam az utolsók egyike, akik a DeLuxe-szal dolgoztak, mielőtt bezárt 2014-ben. Nyilván arra nem vagyok büszke, hogy bezárt, de elég nagy élmény volt, hogy ugyanabban az épületben csináltam az utómunkát, mint ezek a nagy filmesek, még ha szomorú is, hogy erre többet nem lesz lehetőség. Egyre nehezebb ma már megoldani, hogy az ember 35-re forgasson, DeLuxe például már csak New Yorkban és Barcelonában üzemel, ami jelentősen megnehezíti a dolgát Hollywoodnak. De azt hiszem, ebben az esetben pont ez az az ügy, ami megéri a küzdelmet.