Natalie Portman már nem kell a magyaroknak

2016.03.30. 21:59
19 hozzászólás

Pár hónap elteltével látszik, hogy a Netflix nem oldotta meg minden problémánkat, ettől még ugyanúgy kell kuncsorognunk más megoldások után, ha egy Magyarországra nem érkező filmet szeretnénk megnézni, mint előtte. És az utóbbi hónapokban rengeteg olyan film került amerikai és európai mozikba, amiket viszont tényleg nagyon jó lenne megnézni. Mit lehet ilyenkor tenni? Az ember vagy megkockáztat egy Amazon-rendelést, vagy összehangolja a külföldi nyaralást egy mozizással is, vagy imádkozik, hogy valamelyik fesztivál esetleg elhozza vászonra. Mi ezeket a filmeket hiányoltuk idén a mozikból. 

Jane Got A Gun

Jane Got A Gun

Szerintem voltak olyan pillanatok, amikor úgy tűnt, a Jane Got A Gunból nem lesz semmi. Először is nagyjából a forgatás előtt a férfi főszereplő Michael Fassbender összebalhézott Lynne Ramsay rendezővel (Morvern Callar, Beszélnünk kell Kevinről). Aztán pár nappal később Ramsay felmondott, mondván a producerek lehetetlen helyzetet teremtettek neki a szűkös forgatási idővel. Az előbbi helyét Joel Edgerton vette át, az Edgertonra szánt szerepet pedig Jude Law, aki szintén kiszállt. Law helyére Ewan McGregor jött, a produkciót pedig Gavin O'Connor (Warrior – A végső menet) vette át. Ennek ellenére a film elkészült, pedig még pár személyi változást ki is hagytam. Aztán az európai premier elmaradt a novemberi párizsi terrortámadások miatt. 

Szóval csoda, hogy egyáltalán mozikba került ez az egyébként Natalie Portman főszereplésével készült western, bár az is igaz, hogy szinte teljes érdektelenség fogadta. A kritikusok mind megemlítették, hogy a Jane Got A Gun egyáltalán nem olyan rossz, mint azt a produkciós története sejtetné, viszont az sem restek megemlíteni, hogy Ramsay filmje valószínűleg sokkal érdekesebb lenne. Így a Jane Got A Gun egy valamennyi kevésbé érdekes és sokkal szokványosabb western lett, ami valószínűleg sokat fog pörögni majd a kereskedelmi tévék műsorán, de sok ország moziját elkerülte.

Knight Of Cups

Hiába tartják az egyik legmarkánsabb amerikai rendezőnek, és hiába castingol minden új filmjébe hatalmas sztárokat, Terrence Malick mostanában elkerüli a magyar mozikat. Az élet fáját is csak jelentős késéssel, kvázi egy alulról szerveződő akcióban mutatták be nálunk, a Ben Affleck főszereplésével készült, csodálatos To The Wonder viszont teljesen elkerült minket. És hiába szerepel a Knight Of Cupsban Christian Bale, Cate Blanchett, és Natalie Portman, ez sem jutott az országba. Igaz, hogy Malick alkotásai tényleg művészfilmek – türelem kell hozzájuk, végtelen sok türelem, és tolerancia az olyan filmek iránt, amikben sztori alig, de érzések és impressziók viszont annál inkább vannak. Bale egy forgatókönyvírót játszik, aki céltalanul sodródik az életében felbukkanó nők között, miközben próbál értelmet keresni ebben a nagy tengődésben. Erről a keresésről szól a Knight Of Cups (avagy Kelyhek lovagja, a történetben prominensen szereplő tarotkártyák alapján), ettől valaki vagy megőrül, vagy kellemes zenállapotban nézi végig a filmet. A kritikát megosztotta, kollégánk látta Berlinben és tetszett neki, pedig a stáblistában elgépelték az egyik zenét szállító Szemző Tibor nevét.

Lady In The Van

Lady In The Van

Néni, kisbusz, Anglia – egy ilyen címmel valószínűleg hasított volna Nicholas Hytner filmje, amiben egy férfi összebarátkozik egy nénivel, aki hívatlanul egy kisbuszban lakik a kertjében. A nénit a legangolabb hölgy, Maggie Smith játssza, a sztori pedig igaz történet: az író Alan Bennett a hetvenes években beengedett egy hajléktalant a kertjébe a kisbuszával, majd az ő feszült viszonyukról írt egy könyvet, amiből színdarab lett, aztán most pedig film. És nem is sikertelen film, a költségvetésének többszörösét visszahozta az angol és amerikai mozikban. A kritikusok főleg Smith alakítását dicsérték, meg azt, hogy a Lady In The Van az angol filmkészítéstől megszokott kimért és vicces stílust hozza a szentimentalizmus helyett.

Southbound

Southbound

Most mondanám, hogy a horrorantológiák mostanában renenánszukat élik (V/H/S-sorozat, The ABCs of Death), ha nem lett volna ez mindig is a műfaj egyik népszerű megközelítése (lásd Creepshow és Macskaszem a nyolcvanas években). A Southbound egy újabb indie horror-válogatás az előbb említettek után, viszonylag ismeretlen rendezőktől, teljesen ismeretlen színészekkel, és láthatóan elég gyér költségvetéssel. És mint minden antológia, ennek is hullámzik a minősége – persze a műfaj legjobb tulajdonsága, hogy ha egy nem tetszik, akkor csak egy kicsit kell kibírni, és jön a következő. A Southboundnál is így van, az epizódok legalább fele érdekes, és a sok rendező és különböző történet ellenére az összeset áthatja egy nyomorult, fura hangulat, ami miatt nehéz nem odafigyelni mindegyikre. Az is segít, hogy a sztorik minimálisan össze vannak kötve, az egyiknek ott van vége, ahol a másik kezdődik, ráadásul mindegyik ugyanott, egy isten háta mögötti, poros kisvárosban vagy környékén játszódik, ahol nagyon furcsa, megmagyarázhatatlan, sőt, természetfeletti dolgok történnek. Horrorrajongóknak érdemes, de ne engem üssenek a kommentekben, ha valamelyik epizód nem tetszik.

The Forbidden Room

The Forbidden Room

A kanadai Guy Maddin a nyolcvanas évek óta készít kísérleti nagyjátékfilmeket, amikről én jobban szerettem olvasni, mint nekiállni nézni őket, de a The Forbidden Roomnak megadtam az esélyt, és hát az az igazság, hogy nagyon jól tettem, mert ilyen invenciózus, vicces, és szórakoztató filmet, ami szinte semmi máshoz nem fogható az utóbbi pár évtizedből, nagyon rég nem láttam. Elmeséli picit nehéz lesz, de nekiállok: a The Forbidden Room egy olyan film, amiből egyik történet a másikba vezet. Egy fürdésről szóló oktatófilmmel kezdődik, a kádban viszont ott van egy tengeralattjáró, aminek a tengerészei éppen az oxigénhiánytól szenvednek (szerencsére a frissen sütött palacsinták légbuborékjai segítenek). A fedélzeten azonban hirtelen feltűnik egy favágó, aki elindult kiszabadítani a gonosz Vörös Farkasok barlangjából a szépséges Margot-t. Megtalálja, de Margot a fogságában elalszik, és álmodik egy másik életről magának, amiben egy bárban találja magát, ahol az énekes egy olyan emberről énekel, akit szinte megbénítanak a női fenekek. És így tovább. Az egész teljes marhaság, nincsen benne ráció, csak egy önkényes logika, amire ha ráérzünk, iszonyatosan jól fogunk szórakozni. 

Guy Maddin és Evan Johnson közös filmje ráadásul olyan, mint sok pici tisztelgés a harmincas-negyvenes évek filmtörténete előtt: minden sztorinak más a kinézete, mások az inzertek, a feliratok, más a világítás, bár pár szereplő visszatér: Udo Kier és Mathieu Almaric például több szerepet játszanak. Az egész olyan, mint az Inception, csak megyünk egyre mélyebbre és mélyebbre, a végén már olyan baromságokat is teljes nyugalommal elfogadunk, mint egy vidéki földbirtokosról álmodó vulkán. Ez az egyik kedvenc filmem idén.

The Night Before

The Night Before

A The Night Before egy karácsonyi filmnek tűnik, de valójában semmi nem akadályozza meg, hogy bármikor máskor megnézzük. Jonathan Levine (Fifti-fifti) vígjátéka három haverről szól (Seth Rogen, Anthony Mackie, és Joseph Gordon-Levitt), akik az egyikük árvasága óta minden szenteste elmennek és nagyon durván szétcsapják magukat. Viszont 2015-ben már érzik, hogy ez lassan már nem járja, egyikőjük híres sportoló, a másik meg családapuka, úgyhogy még megnyomják rendesen az utolsó alkalmat. Ez lehetne egy Másnaposok X. is, de hálistennek nem az, hanem a rendezőhöz híven egy olyan vígjáték, ami keveri a szmokizást és a komolyabb fordulatokat is. Plusz Michael Shannon feltűnik benne, mint egy varázslatos díler. A kedvenc jelenetem az előzetesben is benne van: a főszereplők bemennek az FAO Schwartzba, abba a New York-i játékboltba, ahol Tom Hanks is ugrált a Segítség, felnőttem!-ben. Csak ők Kanye Westet kezdenek el játszani.

The Program

Megint egy film, amit mindenki várt, aztán viszonylag mindenféle hírverés nélkül eltűnt. A The Program egy a most készülő, megközelítőleg kétszáz Lance Armstrong-film közül. Ebben Ben Foster játssza a sztori szerint éppen csak doppingolással finoman megvádolt bringást, Chris O'Dowd pedig a kellemetlen kérdéseket feltevő, nyomában járó David Walsh újságírót, akinek a könyvéből ez a film készült.. Amennyire jó volt a The Program pedigréje, annyira meglepő volt, hogy senkit sem érdekelt végül. Pedig Stephen Frears (A királynő, Veszedelmes viszonyok) rendezte, és John Hodge (Trainspotting) írta, Armstrongot pedig egyáltalán nem egy kedves kis fickónak ábrázolták benne. Legtöbben egyébként nem ezt hozták fel a film hátrányaként, hanem azt, hogy nem sok újat mond, inkább csak mesteremberként megmutatja a sztorit, amit elég sokan ismernek.

Truth

Egy évben csak egy újságírós filmet tud elviselni a közvélemény, és az a Spotlight volt. Igaz, a Truth nem is annyira eget és hitet rengető témával foglalkozott: 2006-ban felkerült az internetre egy csomó olyan dokumentum, ami állítólag kritikákat fogalmazott meg az akkori elnök, George W. Bush katonaságban eltöltött szolgálatáról. A dokumentumok hamisítványok voltak, de a CBS tévé, főleg Dan Rather híradós (Robert Redford) és Mary Mapes hírszerkesztő (Cate Blanchett) kiálltak mellette. Hivatalosan ugyan nem derült ki, hogy a szövegeket meghamisították, de a tévé belső vizsgálata után Rathernek és Mapesnek távoznia kellett a tévétől. Eszeveszetten izgalmasnak hangzik, nem igaz? Sajnos a nagy színészek ellenére, és egy bizonyos, pedofil papok és újságírók viszonyáról szóló film mellett a Truth nem nagyon rúgott labdába, és az is igaz, hogy az amerikai közvéleményen kívül nem sok embert érdekelhetett a sztori. Bár a Truth bevételi adatait és kritikáit látva, még őket sem igazán.

Ha ennyi nem lett volna elég

Stonewall – Joel Schumacher majdnemhogy bojkottált filmje a hetvenes évek New Yorkjának melegjogi zavargásairól. Nem a témája miatt bojkottálták majdnem, hanem a kivitelezése miatt, állítólag szörnyű.

Lazer Team – A Rooster Teeth néven alkotó brigád tréfás sci-fije, a Youtube Reden lehetett először megnézni, de amerikai mozikban is ment.

Regression – A Más világ és a Nyisd ki a szemed rendezőjének sátánista thrillere Ethan Hawke-kal.

Intruders – állítólag egy egészen összeszedett home invasion-thriller. Ez ugye azt jelenti, amikor valakik bezárkóznak egy házba, valakik meg valami csúnyát akarnak velük művelni.

Camino – dzsungeles gerillafilm Tarantino kedvenc kaszkadőrével (Zoe Bell), és az én egyik kedvenc spanyol rendezőmmel (Nacho Vigalondo) a főszerepekben.