Az erőszak nem szép dolog, de szórakoztató

Egyáltalán nem forradalmi ötlet, hogy a GoPro-kamerák feltalálásának köszönhetően egyes szám első személyben bemutatni egy filmes történetet, de egészen eddig senki sem jutott el egy teljes nagyjátékfilm legyártásáig. A régóta várt lépést a Hardcore Henry készítői tették meg, akik lehet még nem is tudják, micsoda szörnyeteget engedtek el ezzel a filmmel.

Kevés 21. századibb film létezik a piacon a Hardcore Henrynél. A film írója és rendezője, Ilya Naishuller Moszkvában született, egy ideig Londonban élt, majd otthon megalapította a Biting Elbows nevű rockzenekart. Frontemberként ő maga rendezte két dalukhoz is a videóklipet, a The Stampede még csak kisebb közegben lett siker, de a Bad Motherfucker c. kisfilmjükkel az egész világsajtó foglalkozott, még az Index címlapját is megjárta.

Nem kellett sok idő, és Naishullernek felajánlották, hogy ha 3-5 percben ilyen lenyűgöző klipeket tud rendezni, akkor csinálja meg nagyban is. Ez lett az eleinte szimplán csak Hardcore-nak hívott Hardcore Henry, amit természetesen nem más segített producerként, mint a Timur Bekmambetov orosz-kazah rendező. A projektre sikerült összeszedni 10 millió dollárt és már csak az volt a kérdés, hogy mit lehet kezdeni ezzel a technikával nagyjátékfilmben. Igazából nagyon semmi újat, de ez annyira nem biztos, hogy baj.

Ahogy azt a trailerekben is már ellőtték, a főszereplő, Henry úgy kel fel, mint a Robotzsaru fitnesz kiadása. Semmit nem tud magáról, testének nagy részét robotikus alkatrészekkel pótolták, és mielőtt megszólalhatna elkezdődik az őrület, ami a film végéig kitart. Közben csak egy-egy ismétlődő jelenet kivételével

Ez elvileg segíthetné a nézőt, hogy még könnyebben azonosuljon a főszereplővel, de hiába a belső nézetes kamera, az igazat megvallva erősen kétlem, hogy bárki könnyen magáénak érez egy olyan karaktert, ami alig tért magához, de már a tizedik perc környékén ölnie kell, hogy aztán egy nyugodt pillanata ne legyen kiadós vérfürdő nélkül.

Baromira érdekelne, hogy miként sikerült mindössze 16-os korhatárba sorolni a filmet, miközben a Deadpool bőven 18-as karikával ment itthon. (Közben kiderül, hogy a Deadpool is 16-os karikával ment, vegyük ezt a részt semmisnek).  A Hardcore Henry sokkal brutálisabb, már-már a belezős gore műfaj határát súrolja néha, akad benne egy-egy káromkodás és csöcsökből is van dögivel. A Deadpool-hasonlat egyébként más szempontból is megállja a helyét, mert a Hardcore Henry voltaképpen a Deadpool (a humor miatt) és a Crank-filmek (az egészen random akció miatt) kombinációja rengeteg kelet-európai/posztszovjet hangulati elemmel, meg némi kikacsintással az olyan legendás POV-klipekre, mint a Prodigytől a Smack My Bitch Up.

Kicsit nehéz úgy írni egy filmről, hogy 93 percen keresztül a képernyőn nem igazán történik más, mint nonstop, iszonyatosan látványos és kreatív gyilkolászás, de maguk a készítők sem túlozták el az olyan marginális részleteket, mint a történet, a karakterfejlődés vagy a mély dialógusok. Őszintén szólva nekem egy percig nem hiányzott, hogy sztorinak nincs igazán eleje és vége sem, pont olyan élmény, mintha a fejünkre vennénk egy VR-sisakot és másfél órára a Menekülő ember moszkvai kiadásába pottyanunk. Nagyon is fontos, hogy a Hardcore Henry az első olyan videójátékos film, amit videójátékosként, és nem filmesként készítettek az alkotók. Oroszországban egyébként is hatalmas kultúrája van a belső nézetes lövöldözős játékoknak és Naishuller le sem tagadhatná ezeknek a hatását. Nem csak a kameranézet, hanem egyes filmrészletek miatt is, amiket akár pályáknak is hívhatnánk, mint régen a Doomban vagy más klasszikus FPS-ben. Egyszerűen úgy vannak felépítve egyes szituációk, hogy azokat biztosan nem veterán filmesek, hanem olyanok találtak ki, akik tudják mit jelent az IDDQD. És itt nem a kedvenc retrógémer blogunkra gondolunk.

Szóval a vicces, kreatív, gyors, elképesztően látványos akcióért cserébe még lineárisnak is csak alig nevezhető, egyáltalán nem kibontott, kicsit klisés történet jár. Az erre kevésbé fogékonyak garantáltan gyűlölik majd a filmet, mert a színészek is pontosan tudták, hogy ez most nem az a hely, ahol Oscar-díjat fognak nyerni. A show-t kétségtelenül Sharlto Copley viszi el, akit már így is lehet imádni a District 9 vagy a Powers miatt, de amit itt művel, az tényleg amolyan jutalomjáték. Sajnos lehetetlen apróbb spoiler nélkül elmondani, szóval az erre érzékenyebbek most ugorják át ezt a következő bekezdést, és térjenek vissza a következőnél. 

Copley karaktere (Jimmy) segít folyamatosan Henrynek eligazodni ebben a bizarr hajszában, de Jimmy sem egy átlagos figura, sőt, igazából nem is egy figura. Erről többet nem írnék, a lényeg annyi, hogy Copleynak a film alatt 6-8 különböző személyiséget kellett játszania a füves hippitől az orosz őrnagyig, le sem tagadhatná, hogy egyszerűen imádta a forgatás minden percét. Nyilvánvalóan mindegyik szerepet túljátszotta, de hát maga a Hardcore Henry is csak egy túljátszása egy baromi egyszerű koncepciónak, amit az extrémsportolóktól a youtube-os bloggereken át mindenki ismer.

A Hardcore Henry végén kicsit azt éreztem, hogy ez majd sok-sok évvel később lehet fontos, mint alkotás, ami megmerte húzni a másfél órás POV-film valószínűleg már 40-50 évvel ezelőtt is kitalált ötletét. A klipes és videójátékos oldalról érkező Naishuller pedig nem is akart mást, mint a kedvenc '80-as, '90-es évekbeli, ultrabrutális akciófilmjeinket feleleveníteni egy olyan szemszögből, ami új szintre helyezi a már ezerszer lerágott kliséket. Mindezt teszi humorral, némi oroszos szexizmussal (minden nő csöcsös-dögös maca ebben a filmben) és remek zeneválasztással. Annyit mondok, hogy a film egyik pályáján hősünk egy bordélyházban találja magát, ahol a garázspunk ősatyjának számító The Sonicstól szól a Psycho c. szám a háttérben, de végig nagyon jó érzékkel nyúlnak a zenékhez és más kísérőhangokhoz, amik humorforrásként is szolgálnak.

Biztosan lesznek olyanok, akik már a trailer alapján megmondják, hogy ez a film bizony nem érdekli őket. Nekik a teljes verzió után sem változik majd a véleményük, illetve némileg joggal írják mindenhol, hogy azért másfél órás adrenalinroham egy gyilkológép szemszögéből elég émelyítő tud lenni, pláne ennyire kidolgozatlan, egydimenziós történettel. Pedig ebben a kicsit sci-fi világban bőven van potenciál, tudni szeretném bizonyos karakterek és történések hátterét, de erősen kétlem, hogy a Hardcore Henryt többnek szánták egy egyszerű vérgőzös akciófilmnél. Van, akinek itt már elbukik a film, de mások meg pont erre a várnak a 250 millió dolláros szuperhősös túlzások helyett. Aki az utóbbi halmazba tartozik, az garantáltan imádni fogja ezt a másfél órás videóklipet.