40 éve beszél hozzánk a tükörbe a Taxisofőr

Erőteljes film, remek pedigrét ad Scorsesének, és fantasztikusan bemutatja, milyen változatos színész Robert De Niro

- ez egy részlet a Variety 1976-ban megjelent, Taxisofőrről írt kritikájából. Az azóta eltelt negyven évben szinte ez volt a legfinomabb dicséret, amit kapott. Martin Scorsese ötödik játékfilmje azóta az amerikai, de az egyetemes filmtörténet egyik klasszikusa lett, ami valójában megmutatta a világnak, hogy ki is az a Scorsese, és ki az a Robert De Niro. Már természetesen akkor, ha lemaradtam az 1973-as Aljas utcákról. Vicces belegondolni abba a korba, hogy ezt a két nevet még magyarázni kellett valakinek.

A Taxisofőrnek rengeteg ikonikus pillanata van, ami miatt sokkal többen vannak azok, akik hallottak róla, és felismerik belőle a legendás mondatokat, mint azok, akik valóban látták. Könnyen lehet azt gondolni, hogy a népszerűsége miatt egy könnyen fogyasztható, egyenes vonalú dráma, de ez nem is lehetne kevésbé igaz.

Martin Scorsese filmje olyan, mintha az európai és brit művészfilmeket átszivárogtatták volna New York pörgő-forgó, megállás nélküli világán. Ha valaki egy jó sztorira kíváncsi, akkor nem a Taxisofőrt fogja berakni. De ha valaki tanulmányozni akarja azt, milyen volt magányosnak, paranoidnak, kitaszítottnak lenni egy nagyvárosban, ami megtett mindent azért, hogy így érezze magát az ember, akkor ehhez a filmhez fognak fordulni.

És ez az európai és amerikai stílus meg is hozta mindkét térfélen az elismerést: négy Oscarra és két Aranyglóbuszra jelölték a filmet, Cannes-ban pedig elnyerte az Aranypálmát. Az éppen zajló Cannes-i filmfesztivál miatt úgy döntöttünk, hogy az ottani premierje lesz az évforduló, aminek apropóján elmondjuk, miért is olyan egyedi a Taxisofőr.

New York = mocsok

Nemrég itt az Indexen is mutattunk egy csomó képet arról, hogy hogyan festett New York a hetvenes évek elején. Azoknak, akik lusták kattintani, elmondom: szörnyen. Szegénység, kosz, züllés, szeméthalmok mindenütt. Times Square nem az a turistaközpont volt, mint ma, hanem az erkölcsi fertő gócpontja: pornómozik, prostituáltak, tolvajok, huligánok, erőszaktevők, dílerek tengődtek a belvárosban. New York szinte teljes csődbe jutott, és nemcsak átvitt, hanem a szó szoros értelmében is, nem volt pénze a városnak alapvető szolgáltatásokat kifizetni.

Ezt az állapotot tökéletesen megmutatja a Taxisofőr, aminek minden egyes utcaképe olyan, mint egy oktatófilm, amit vallásos iskolákban vetíthettek elrettentésül. Minden sarkon prostituáltak, az utcákon flúgosak rohangálnak, egy boltot látunk belülről, de azt is rögtön kirabolják („Idén harmadjára!”). A főszereplő Travis Bickle-nek is csak egy vágya van, hogy jöjjön egy eső, ami megtisztítja az egész várost, ami elsöpri ezt az egész mocskot. Az olyan emberek, mint Sport (Harvey Keitel), teljesen szokványosak. Amikor találkozik Palantine szenátorral, neki is csak azt tudja javasolni, hogy New Yorkot úgy, ahogy van, le kellene húzni a vécén. A taxijában minden este a spermát, és néha a vért kell levakarni. Mintha minden városi dolog, ami érintkezik a kocsijával, azonnal összemocskolná. New Yorkot évekkel később kipucolták, és már szinte fel sem ismerhető ahhoz képest, ahogy Scorsese a hetvenes-nyolcvanas években bemutatta.

Majdnem vígjáték

A Taxisofőr hangulata nagyon furcsa, tényleg olyan legtöbbször, mintha nemcsak a főszereplő, hanem mi is álmatlanságban szenvednénk a nézése közben. És ehhez a furcsa hangulathoz hozzátartozik az is, hogy néha teljesen ellentétes érzelmeket képes kiváltani az emberből. Erőszakos, kemény, kíméletlen, de néha egészen vicces. Ott van például a fenti jelenet, amikor a már irokézre borotvált hajú Bickle odaáll a titkosszolgálatos mellé, és felveszi ugyanazt a pózt. Vagy az, ahogy a fegyverdíler a tranzakció nyélbeütése után, mint egy két lábon járó Amazon.com, elkezdi ajánlani, hogy stukkereken kívül van legalább húszféle kábítószere, sőt, akár egy Cadillacet is tud szerezni pikkpakk. Albert Brooks jelenetei Cybill Shepherddel néha egy vicces komédiára emlékeztetnek, ahogy beszólogatnak egymásnak, aztán persze bejön a képbe Bickle, aki tönkretesz mindent. Sőt, ha a fekete humor a kedvencünk, akkor lehet szórakozni a Wiz (Peter Boyle) tanácsain is, aki nem akarja hagyni, hogy a fiatal taxisofőr teljesen összeroppanjon a nagyvárostól, és belekezd egy motivációs beszédbe, aminek őszintén szólva nem sok értelme van.

Néha egészen megható

A Taxisofőr egyik nagy trükkje, hogy sejtjük, mennyire nagy gond van a főszereplővel, de az egész csak szépen lassan bontakozik ki előttünk. És az első felében – hiába az esős monológ –, azért azt látjuk, ahogy Travis Bickle szeretne beilleszkedni a világba és kezdeni magával valamit. Vietnamból visszatérve nem tud aludni, hát keres magának egy éjszakás állást. Pénzt gyűjt, hiszen nincsenek előítéletei, elvisz ő mindenkit. Aztán meglát egy csodaszép nőt, besétál hozzá, és elhívja randizni. Ha kevésbé lenne baljós a filmzene, és Bickle nem olyan figurának tűnne, aki két másodpercre van attól, hogy darabokra essen szét, ez akár egy romantikus dráma kezdete is lehetne. Amikor Betsy-vel ül a kávézóban, és dumálnak, kávéznak, akkor az egy őszinte pillanat. El lehet hinni, hogy Bickle is csak egy rendes életet szeretne élni, minden hülyeség és sallang nélkül. Aztán amikor naivan elviszi a nőt egy pornómoziba („Sok pár jár ide.”), mert azt gondolja, hogy ez egy teljesen normális randihelyszín, ott szétesik az egész. Nehéz ilyenkor nem sajnálni Travis Bickle-t, a szerencsétlent, aki csak jót akart, de a körülmények összejátszottak ellene. Egy bolond van ebben a városban? Dehát az összes szembe jön!

Robert De Niro, az ikon

De Niro 1976-ban messze nem volt ismeretlen arc, bár az igazi sztárság sem állt még annyira közel. Addigra már három Brian De Palma-filmben (Üdvözletek, The Wedding Party, Szia, anyu!) szerepelt, a már említett Aljas utcák mellett. Az igazi bomba viszont akkor robbant, amikor a forgatás előtt megnyerte a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat a Keresztapa 2-ért. És habár a fiatal Vito Corleone lehetett volna az alapja minden későbbi szerepének, valójában az egész világ következő filmjére, a Taxisofőrre figyelt. De Niro pedig száz százalékos alakítást nyújtott, minden porcikájával képes volt kommunikálni a kilátástalan városi lelki nyomort, ami Travist gyötörte. Minden jelenetében benne van a beilleszkedni akarás, a fegyelem, de a megnyújtott dinamit gyutacsa is, ami tényleg másodpercekre van attól, hogy berobbanjon. És be is robban a Taxisofőr végére. Lehet, hogy Corleone szerepével berúgta az ajtót Hollywoodban, de Travis Bickle-lel rögtön a szoba közepére hugyozott. Pár évtizedre az ő területe volt.

A legendás monológ

Aki nem ismeri a filmet, az is tudja, hogy Travis Bickle egy ponton elkezd a tükörnek beszélni. Vagyis a saját tükörképének. Akit aztán kikérdez, hogy vajon kihez beszél, hiszen rajta kívül nincs itt senki. A Taxisofőr legendás, azóta milliószor idézett, imitált, parodizált pár másodpercét De Niro improvizálta, semmilyen szöveg nem állt a forgatókönyvben, amikor ezt a jelenetet forgatták. Hogy pontosan honnan is jött az ötlet, arról nyilván rengeteg legenda kering: egyesek szerint De Niro egy színészoktatásban gyakran alkalmazott improvizációs gyakorlatot tartott, aminek a lényege az volt, hogy egy adott mondatot ismétlés nélkül kell újra és újra mondania. A másik lehetőség az, hogy egy  1967-es, Tükörkép egy aranyos szempárban című thrillerből vette az ihletet, amiben Marlon Brando egy kifejezetten zavarbaejtő jelenetben szavakat és mondatokat gyakorol hang nélkül egy tükör előtt. Ez utóbbit meg is lehet nézni a Youtube-on, ajánlom, egyébként. De tényleg méltán lett a filmtörténet egyik klasszikusa, az Amerikai Filmintézet a világ 8. legjobb filmes idézetének választotta.

Az egész egy lázálom

Néha nehéz eldönteni, hogy ebben a filmben mi a képzelet szüleménye, és mi a valóság (pedig minden az utóbbi, lásd lejjebb), és ez két dolognak köszönhető: Martin Scorsese zaklatott, kiszámíthatatlan rendezése, amiben folyamatosan váltakoznak a gyors kameramozgások az egymásra úsztatott képekkel, és a lassított felvételekkel. Valamint Bernard Herrmann zenéje. Hermannak ez volt az utolsó filmje, egy nappal azután halt meg, hogy befejezte a zenét, ami a nagyon baljós vonósok, és a szinte puhának tűnő szaxofonos jazz keveréke. Ez a két elem hatalmasat dob a szereplőkön és a történeten, mintha egy dodzsemben ülnénk, amit nem mi irányítunk, hanem valami gonosz erő – néha ütközünk, néha körökben megyünk, néha egy helyben állunk. New York már említett utcái sokat adnak a hangulathoz, ekkor még éltek a neonok, a hatalmas mozis feliratok, és a taxi szélvédőjén minden tükröződött.

Most akkor mi a befejezés?

Annak ellenére, hogy a Taxisofőrnek van az egyik valaha készült legvéresebb befejezése, az epilógus olyan, mint egy mesekönyv. Minden történetszál lezárul: a 12 éves prostituált (Jodie Foster, akiről nem tudom, miért nem írtam eddig) visszakerül a szüleihez, Bickle a két golyót simán kiheveri és visszatér a taxizáshoz. Sőt, egyszer még Betsy-t is kell elvinnie, kettőjük között pedig minden elsimulni látszik. De miután a nő kiszáll, Bickle őrült tekintettel néz bele a visszapillantóba. Valóság ez az egész? Elindult egy elmélet arról, hogy a film utolsó pár perce valójában az ő lázálma, a sérüléseibe belehalt, és utolsó élő pillanataiban még elképzelni, ahogy minden kereken elrendeződik az életében. Scorsese és a filmet író Paul Schrader is tisztában van ezzel az elmélettel, de nem ismerték el, Schrader szerint a találkozás Betsy-vel valóban megtörténik, de a film végi pillanatnyi mánia azt sugallná, hogy minden kezdődik elölről. Hiába történt meg minden, Travis Bickle egy picit sem változott meg, és még mindig ugyanaz az ember, akiben fortyog a düh. Ráadásul a fantáziaelmélet egy egész adag kérdésre nyit ajtót: hol ér véget a valóság, és hol kezdődik Travis agymenése? Az is lehet, hogy az egész film a stáblista után csak egy elképzelt, lehető legrosszabb valóság. Én is mondanám ezt, ha a Taxisofőr világa nem lenne annyira fájóan igazi.