Sorban maradunk le az év legjobb filmjeiről

2016.08.01. 19:00

Miközben eljutnak a magyar mozikban olyan filmek, mint a Cannes-ban egyszerre megtapsolt és kifütyült Neon démon vagy majd nemsokára az ugyanott agyondícsért Toni Erdmann, közben az amerikai filmgyártás javából teljesen kimaradunk. Olyan rendezők filmjei nem érkeznek el hozzánk frissiben, mint Richard Linklater (Tökéletlen idők), Jean-Marc Vallée (Mielőtt meghaltam), vagy egy hasonló összeállításban megénekelt Jeremy Saulnier (Blue Ruin). De attól, hogy ezek nem kerültek nálunk forgalmazásba (és nem elérhetőek egyelőre sem Netflixen, sem más hasonló platformon), még nem szabad, hogy úgy tegyünk, mintha nem is léteznének.

Demolition

Olyan film már volt, amiben Jake Gyllenhaal párja hirtelen meghal (Holdfényév), olyan film meg sok volt nélküle is, amiben egy harmincas férfi próbálja összerakni az életét, és segít neki egy anyuka a rosszcsont kisfiával (Jerry Maguire). Mert nagyjából ennek a kettőnek a keveréke a Demolition, amiben Gyllenhaal ahelyett, hogy szétesne, inkább más dolgokat szed szét, többek között a munkahelyi mosdójának ajtaját, vagy éppen a feleségével közös házát. Utóbbit például egy pöröllyel. A Demolitiont Jean-Marc Vallée készítette, a C.R.A.Z.Y., Az ifjú Viktória királynő, a Mielőtt meghaltam, és a Vadon kanadai rendezője. Mind a négy volt mozikban nálunk, de a második már egészen elenyésző eredményt hozott, így megértem, hogy Gyllenhaal ide vagy oda, ez a filmje már kimaradt. 

Everybody Wants Some!! 

Richard Linklater már egy rakat filmet forgatott arról, hogy milyen érzés fiatalnak lenni, és szép lassan átcsúszni az élet egy újabb szakaszába, erről szól a Boyhood, a Tökéletlen idők, a Mielőtt felkel a nap és a két folytatása, és erről szól most az Everybody Wants Some!! is, ami az én személyes véleményem szerint a legjobb film, amit eddig a pillanatig láttam idén. Pedig tiszta nevetséges az egész: egy baseballos ösztöndíjjal főiskolára kerülő srác első pár napjáról szól a tanítás megkezdése előtt, ahogy beköltözik a koleszba, összehaverkodik a lakótársaival, elmegy csajozni, éli az életét éppen egy nagy átmeneti korszakában. Ja igen, és 1980-ban. Tökéletes szereposztás, hibátlan zenék (Devótól Donna Summeren át az X-ig), és az érzés, hogy sikerült úgy elkapni egy pillanatot pár nagyon konkrét ember életéből, hogy az összes pontos megfigyelés igazából mindenkire érvényes.

Green Room 

Jeremy Saulnier (Blue Ruin) új thrillerének tökéletes az alapötlete. Egy punkbanda valahol az isten háta mögött az Egyesült Államokban kényszerből egy neonáci kocsmában lép fel. Már éppel mennének tovább, amikor a színpad mögötti szobában látnak egy leszúrt nőt, és pár marcona embert körülötte. Sikerül bebástyázniuk magukat, de a neonácik vezére (Patrick Stewart, szuperrémisztő) minden követ megmozgat, hogy elintézze őket. Az egyik főszereplő a nemrég tragikus körülmények között meghalt Anton Yelchin, úgyhogy már amúgy is nehéz lenne nézni a Green Roomot, de ez az a fajta thriller, amiben nem sokat szépítik azt, hogy mit művel az ember testével egy golyó, egy kés, vagy egy kartörés. Itt az erőszak nem szép, vagy vagány, hanem hirtelen jön és brutális. A Green Roomot végignézni kicsit olyan, mintha másfél órán keresztül nem vettünk volna levegőt.

Keanu

Ahogy még rengeteg más amerikai komikus, Keegan-Michael Key és Jordan Peele is szinte teljesen ismeretlen a magyar nagyközönség számára, szóval egy kicsit érthető, hogy senki sem próbálkozott meg a bemutatkozó filmjükkel. De az is igaz, hogy a film egy elveszett macskáról szól, aminek Keanu Reeves a szinkronhangja, szóval azért nem annyira egy irányba dől a mérleg. Key és Peele beszélgetős paródiaműsora három évig ment a Comedy Centralon, azóta feltűntek külön-külön, vagy együtt is filmekben és sorozatokban (például a Fargo első évadában, nyomozókként), és nagyjából annyira stabil szereplői lettek az ottani komikusi körnek, mint mondjuk Amy Schumer volt pár éve. Hogy az első forgatókönyvüket miért egy eltűnt macskáról írták, azt magam sem tudom. 

Popstar: Never Stop Stopping 

Dick In A Box, I Just Had Sex, Motherlover – most csak véletlenszerűen elkezdtem sorolni pár számot/videót, amiről a Lonely Island-nevű amerikai komikuscsapat ismert, és az tuti, hogy ha valaki követte az internetes viccelődést az utóbbi 10 évben, akkor biztos belebotlott már valamelyikbe. Valószínűleg erre alapozva kaptak is egy szekérderéknyi pénzt, hogy elkészítsék az első nagyjátékfilmjüket, a Popstar: Never Stop Stopping című áldokumentumfilmet, ami egy tökkelütött, Justin Bieber-szerű popsztárról, és az ő nevetséges életéről szól. Mondjuk valaki megmondhatta volna nekik, hogy felesleges áldokumentumfilmet forgatni erről, mert ehhez elég felmenni Bieber Instagramjára, mindenesetre az amerikai kritikusok szerint egy mérsékelten vicces, de azért szórakoztató vígjáték lett belőle. Amit mi sajnos nem láthatunk.

The Mermaid 

Emlékeztek még Stephen Chow kínai filmrendezőre? Egy pillanat, máshogy teszem fel a kérdést: emlékeztek a Shaolin focira (szörnyű magyar keresztségbe: Üsd, vág, focizzál!) és a Pofonok földjére? Ha láttátok őket, akkor egészen biztosan, mert felejthetetlen mindkettő. Chow utána viszont – legalábbis a nyugat szemében – teljesen eltűnt, a CJ7 - A kis zöld látogató című gyerekfilmje nem volt egy nagy durranás, az Utazás a Nyugat felé című fantasyja ugyan jó kritikákat kapott, de szinte észrevétlenül tűnt el. De most végre megérkezett a The Mermaid című… mi is? Fantasy? Akciófilm? Horror? Vígjáték? Egy olyan világról szól, ahol a hableányok és habférfiak egy ideig békében egymás mellett éltek az emberekkel, míg az utóbbiak el nem kezdtek vadászni, és ezzel megbomlott a világ rendje. Azért írtam ennyi kérdőjeles műfajt, mert amennyi előzetes van a The Mermaidhez, mindegyik teljesen más képet fest a filmről. És mindegyik előzetes olyan, mintha legalább hat különböző filmet próbálna beharangozni egyszerre.

Whiskey Tango Foxtrot

Az nagyon vicces, hogy Margot Robbie ausztrál színésznő előbb jut el személyesen Magyarországra, mint a filmjei. A Z For Zachariah sem került mozikba, és kimaradt a Whiskey Tango Foxtrot is, amiben igaz, hogy nem a főszerepet játssza, de azért rá lehetne tenni egy plakátra. A cselesen rövidíthető WTF főszereplője a 30 Rockból vagy a Saturday Night Live-ból ismert Tina Fey, aki egy igaz történeten alapuló sztoriban, egy ambiciózus tévériporterként elmegy tudósítani Afganisztán sűrűjébe a háború idején. A Kim Barker könyvéből készült történetből aztán kiderül, hogy Kabul is egy picit furcsa hely, ahol nem is a fegyveres konfliktus a legfurcsább, hanem egy csomó hülye tudósító, aki ott dolgozik.  

Zero Days

Alex Gibney dokumentumfilmes egyre kellemetlenebb témákról forgat filmeket, és ezt úgy mondom, hogy szólt már filmje az Afganisztánban dolgozó amerikaiakról, és a szcientológiáról is. A Zero Days központjában a Stuxnet nevű számítógépes vírus áll, amiről még mindig nem nagyon lehet tudni, hogy kinek vagy minek a munkája volt, de az biztos, hogy 2010-ben, amikor a nyilvánosság felfedezte, egyrészt vagy százezer gépet megfertőzött a világban, másrészt pedig éppen szabotált egy iráni atomerőművet. A Stuxnet önmagában tök érdekes téma lenne, de Gibney nem állt itt meg, hanem úgy gondolta, hogy talál majd magának valakit az amerikai kémelhárításban, vagy belügyminisztériumban, vagy kiberrendőrségen, vagy bármilyen más intézményben, aki tudna beszélni neki a vírusról. Nemigen talál, mert akárcsak nálunk a nevetségesen sokáig zárolt bűnügyi aktákkal, az Egyesült Államokban is képesek olyan titoktartást szervezni potenciálisan a világot is érintő ügyekben, hogy az átlagember csak pislog.

Ne maradjon le semmiről!