Mekkora seggfejek viszik ezt a romkocsmát!

Szippantsunk fel egy csík kokaint, markoljunk rá a legközelebb álló csaj seggére, gyújtsuk meg a haverunk fingját, aztán indulhat a zene hajnalig!

Mindenkinek, akinek ezt olvasva gyorsabb lett a pulzusa, fátyolossá vált a tekintete vagy összefutott a nyál a szájában, hatalmas élmény lesz a Sundance-en rendezői díjat nyert Szex, mámor, rock 'n' roll című, érzelmes bulifilm. A többiek meg majd marhára irigykednek rájuk, hogy bennük képes volt bármilyen hatást is kiváltani ez a két órásnál is hosszabb félreértés.

Van a filmben öt rövid perc, amikor felcsillan a remény, hogy mégsem csak annyiról van itt szó, hogy

Egy ponton a Noé bárkájaként meghirdetett bárban megelégelik a sok rendbontást, és úgy döntenek, véget kell vetni a kezdeti liberális álomképnek, biztonsági őröket állítani az ajtóba, és megszűrni, ki jöhet be és ki nem. A más kultúrájú bevándorlók például inkább nem. És ettől lehet, hogy decensebb lesz a buli, de ennek érdekében a tulajdonosok mégis csak az elveikkel ellentétesen cselekszenek.

Ha az Oscar-jelölt Alabama és Monroe-t rendező, belga Felix Van Groeningen filmje itt visszavenne a négynegyedből, és elgondolkodna ezen egy kicsit, akkor a Szex, mámor, rock 'n' roll révbe érne, és a primer történet mögött hirtelen elkezdene egy érdekes metaforával az európai eszmény alakulásáról, a modern Európai Unióról és a főszereplőket is kinevelő társadalom dilemmáiról, hozzáállásának lassú változásairól beszélni. De ez olyan utópia csak, mint a világ végezetéig zavartalanul, háborítatlan elit szigetként mosolygó Európa képe lehetett valaha: a témafelvetés végül nem kap súlyt, pár perc után elfelejtik, mintha soha szóba se került volna.

Így viszont a film nem több A Világ Legsablonosabb Macsó Nedves Álmánál, amelyben két felnőtt férfi beteljesíti minden igazi kiskamasz srác vágyát: nyitnak egy saját kocsmát, amit minden nehézség ellenére is iszonyú sikeressé tesznek, és hiába szúrnak el majdnem mindent (mivel az egyik fiú a szabályok szerint, a másik kiskapukon át szeret játszani), mivel testvérek, a kettejük közti mindennél erősebb kapocs, a szeretet végül mindent megold.

Persze nemcsak a kocsmanyitás archetípusa teszi tesztoszterontól lucskos, visszataszítóan hímsoviniszta orgiává a film világképét és nézőpontját, amelyen keresztül a nézőt is beavatják a történésekbe. A Szex, mámor, rock 'n' roll világában egy párkapcsolati probléma felmerülésekor alapvető férfiválasz a megcsalás, és a szeretőtartás is csak azért tűnhet problémásnak, mert a nő esetleg balhét csinálhat. Innen nézve pedig az is érthető, amikor a férfi hasba öklözi a szeretőjét, amire az a megoldás, hogy a szeretőt – aki persze a férfi beosztottja, mint ahogy a nők ebben a világban mindig csak szó szerint és metaforikusan is beosztottak lehetnek – a másik tesó kirúgja a francba, majd gyengéd és boldog mosolyban egyesül bátyjával, hiszen tudják, szép dolog, ha ilyen érzékenyen gondoskodik egyik férfi a másikról, mert

Ebben a világban nyilván érthető, hogy egy férfi megvetéssel vegyes haraggal néz barátnőjére, ha az nem kívánja megtartani közös gyereküket (mivel tudja, az apja úgyse lenne otthon soha).

Persze nem arról van szó, hogy ha egy film főszereplői erkölcsileg nem túl szimpatikus dolgokat művelnek óraszám, akkor az a film rögtön káros üzenetet is közvetítene. De Felix Van Groeningen sehogyan sem helyezi kontextusba a testvérpár gondolkodásmódját, sem az olyan megjegyzéseket, hogy „a marokkóiak és a feketék” számára a nők csak szajhák, mivel ők más kultúrából érkeztek, így hát külön biztonsági embereket kell rájuk állítani. Sőt minden jelenete mély együttérzést és féltő szeretetet sugall, azaz a rendelkezésére álló filmes eszközökkel mindent megtesz azért, hogy a néző azonosulhasson a főszereplőkkel.

Amivel egyébként nem a visszataszító világkép az egyetlen baj, de az is, hogy eleve elég nehéz két ekkora taplóval együttérezni. Vannak filmek, amelyeknek igazi rohadékok a főhősei – mondjuk nemrég a Mocsok, vagy szelídített verzióban az Én és Kaminski –, de azoknak a rendezői megtalálták azt az ironikus, cinkos, polgárpukkasztó vagy másmilyen hangvételt, ami be tudta szippantani a nézőt a szokatlan alapállás ellenére is, de Groeningennek ez vagy nem sikerül, vagy ő nem is feltételezte, hogy valaki esetleg majd ne szimpatizálna a két infantilis, felelőtlen, macsó, korlátolt gyökérrel, és ne sajnálná őket a rossz döntéseik miatt, ne látná őket esendőnek és együttérzésre méltónak már a startkőtől kezdve. Pedig ha nem érezzük a sajátunknak a főhősök gondjait, akkor bármilyen, a lélektanon alapuló film (mint ez is) rögtön megbukik, mert akkor az érzelmi azonosuláson kívül csak a sztori marad.

Ami ez esetben viszont a fentieken kívül – és az azért nem az izgalom szinonimája – leírható azzal, hogy emberek egy romkocsmában veretik a partit, szippantják a csíkokat, rázzak a meztelen ciciket, a fejükre húzott kotont fújnak fel az orrukkal és zenélnek. Mindez egyébként hangulatos egy ideig, mivel a Soulwax remek zenét adagol a bulihoz. De azért az a jó háromnegyed óra, ami úgy telik el, hogy tényleg semmi nem történik a csapatáson kívül, bőven sok ebből, pláne, hogy idővel nagyon modorossá válik az egész, mivel Groeningen nem győz saját magára licitálni,

Olyan az egész film, mintha valamiért iszonyú fontos lenne elmondania a rendezőnek ezt az önmagában egyébként eléggé érdektelen sztorit, olyannyira, hogy még arról is megfeledkezik, másnak talán nem olyan evidensen csodálatos mindez, mint neki, és az emberiségnek ezt a botor, de túlnyomó többségét talán mégis meg kellene győzni valamivel, például a rendelkezésre álló filmes eszközökkel, forgatókönyvvel és más huncutságokkal. (És tényleg: a rendező a fél gyerekkorát apja kávézójában töltötte.)

Mindenkinek megvan az a tárgya vagy emléke, ami iszonyú fontos számára, mert személyesen neki sokat jelent – de az ilyesmik más számára nem mondanak semmit, hacsak az ember nem tudja érzékletesen elmesélni, mi minden van mögötte. Felix Van Groeningen az az ember, aki az orrunk alá tolja a saját emléktárgyát, és képtelen elmagyarázni, miért is kéne nekünk is tetszenie, sőt a nagy magyarázásban még néhány bornírt, hímsoviniszta és rasszista marhaságba is belebonyolódik. Mi meg csak szeretnénk már végre valahol egészen máshol lenni, lehetőleg minél távolabb tőle meg a hülye mütyürjétől.