A repedt fazék bársonyos hozzá képest

Azt mondhatják, hogy nem tudok énekelni, de azt senki sem mondhatja, hogy nem énekeltem!

- mondta Florence Foster Jenkins a való életben és elhangzik ez az élete alapján készült filmben is, és talán nehezen is lehetne másként összefoglalni azt, hogy valójában mi volt az a jelenség, amivel Jenkins egy ideig teljes elképedésben tartotta New York zenerajongó közönségét.

Jenkins ugyanis nem tudott énekelni, a neméneklést viszont őszintén csinálta. Az örökségének hála pénzben sosem szenvedett hiányt, és amikor fejébe vette, hogy ő közönség előtt énekelne, senki sem mondott neki nemet. Pedig mindenki tudta, hogy hogy is mondjam, hogy erős problémái vannak olyan alapvető dolgokkal, mint tempó, magasság, dallam. De akkora gondjai voltak ezekkel, hogy Jenkins előadóművészete hirtelen új jelentést kapott: ő lett a díva, aki nem tudja, mennyire rossz, és emiatt irtózatosan vicces lett mindenki másnak. 

Jenkins ugyan megválogatta erősen, hogy ki jöhet el az előadásaira (ő maga árulta a jegyeket), de még ez sem akadályozta meg a közönséget, hogy fuldokolva nevessen rajta. A mendemondák szerint az egyik esten el kellett távolítani egy fiatal színésznőt, mert hisztériarohamot kapott. A korszak legnagyobb dalszerzője, Cole Porter úgy bírta ki röhögés nélkül, hogy a saját lábujjait bökdöste a sétapálcájával. A közönség tagjai pedig orkánszerű tapsban törtek ki, hogy kiereszthessék a nevetést. Arról megoszlanak a vélemények, hogy Jenkins, aki több évtizede kezeltette arzénnal és higannyal a szifiliszét, demens volt, vagy tökéletesen tisztában volt azzal, hogy milyen hatással volt az emberekre. Imádott szerepelni.

(Akit érdekel zanzásítva Florence Foster Jenkins története, annak ajánlom az idevágó fejezetet a Songs In The Key Of Z: The Curious Universe Of Outsider Music című könyvből, itt el lehet olvasni online, angolul.)

Jenkins történetéből azért trükkös dolog filmet forgatni, mert még ma sem érti senki. Nem tudjuk, hogy mennyire igazak a sakálszerűen röhögő közönséggel összekacsintó újságcikkek, a pletykák az elájuló nézőkről, vagy éppen az előadások részletei, ezért kicsit képtelenség megfogni a jelenség lényegét, mert tényleg ott kellett lenni, 1944-ben, New Yorkban. Jenkins fennmaradt felvételeit hallgatni tényleg vicces, de az internet korában már lassan alig látunk ki a béna énekesekből, és olyan emberekből, akiknek szent meggyőződésük, hogy más miatt lettek híresek, mint amiért valójában.

Stephen Frears rendező (Pop, csajok, satöbbi, Philomena) és Nicholas Martin forgatókönyvíró azt az utat választották, hogy sokkal nagyobb teret adnak a Florence közelében álló férfiaknak. Így lesz a filmnek szinte főszereplője a nő élettársa, St. Clair Bayfield (Hugh Grant), és a mellé került, röhögés nélkül játszó zongorista (Simon Helberg). Grant remek ebben a magát legjobb esetben csak közepesnek valló angol színpadi színész szerepében, a karrierjéről előadott monológja a Florence – A tökéletlen hang egyik legjobb jelenete.

Mert Bayfield egyáltalán nem makulátlan ember, miután lefekteti az ágyba a kimerült és beteg Jenkinst, áttaxizik a másik életbe, a sokkal fiatalabb szeretőjéhez (Rebecca Ferguson), akivel a mindennapok tükörképét éli meg. Jenkins adja az anyagi biztonságot, de nagy valószínűséggel bolond, Kathleen pedig megadja a szeretetet és törődést, és a barátai is vagány fiatalok, de csóró. A férfinek lavíroznia kell a két nő között, miközben tudja, hogy ha bármilyen reflektorfény rá is irányulhat, az maximum Jenkins miatt lesz. Kemény dilemma ez, és hasonlóval küzd a történet másik férfija. A rettenetes nevű Cosmé McMoon zongorista szerepében Simon Helberg viszont egy meleg karikatúra gúnyáját kapta, aki furcsán nevetgél, miközben a professzionális zenészi karrierjét félti. Mert mit ér egy koncert lehetősége a Carnegie Hallban, ha azt Florence Foster Jenkins kísérőjeként kapja?

Szerencsére a Florence – A tökéletlen hang hagy időt, hogy ezekkel a dilemmákkal szembenézzen, de sajnos túl sok időt tölt azzal, filmes melodrámává gyúrja Jenkins életét, ahol van ok-okozat, vannak következmények, és vannak konfliktusok – és ehhez vagy szörnyen elcsépelt karaktereket, vagy a semmiből kreált összefüggéseket használ. Vagy pedig egy kifejezetten fárasztó Meryl Streepet. Streepről már mindent elmondtak, amit színésznőről lehetett, csak azt nem, hogy néha ő is tud rossz lenni. Itt nem feltétlenül az, de egyáltalán nem olyan jó, mint Grant: hiába énekel borzasztóan a saját hangján, a szerep neki ugyanolyan rejtély, mint Jenkins személye mindenki más számára, és ha nem is kifejezetten ripacskodik, valahogy túl nagy neki ez a ruha. Szó szerint, mert ki kellett párnázni őt, hogy Jenkins alkatára hasonlítson.

Szóval érdekes egy film lett a Florence, de céltalan. Nekem nem sikerült kinyálaznom belőle, hogy tulajdonképpen mit is akar üzenni. Kövesd az álmod, és ha sok pénzed van, menni fog? Ne zavarjon, ha irtózatosan kinevetnek? A pénz mindent megold? Jobb hírhedtnek lenni, mint híresnek? Jobb énekelni, mint nem? Mert azt tényleg nem lehet mondani Florence Foster Jenkinsre, hogy nem énekelt.