A gonosz olajlobbi félig igaz története

2016.10.08. 18:56

Elképzelem a fogalmatlan nézőt, amint a moziban beül a  Mélytengeri pokol  című filmre, és várja, hogy a tenger mélyén elszabaduljon a pokol. Aztán csalódik egy nagyot, amikor rájön, hogy az egyetlen tengermélyi jelenet annyi, hogy mosott képen rázkódik egy cső, mert amúgy minden dráma a víz felszínén játszódik – hiszen a film a Deepwater Horizon nevű tengeri fúrótorony hat évvel ezelőtti tragédiáját dolgozza fel. Az eredeti cím a torony neve, és bár a deep tényleg mélyt jelent magyarul, a water meg vizet, talán mégsem volt túl szerencsés így magyarítani a címet. Akkor már miért nem  Úszó pokol ? (Jó, az emlékeztet az Úszó erődre, de az ilyen áthallások mikor zavarták a fordítókat? Megmondom, mikor: soha.) Én nagyon szeretnék legalább pár ötlettel segíteni a magyar filmfordítás általános állapotán, ezért a kritika további részében olyan béna filmcímek jönnek, amik szintén borzalmasak, de legalább exponálják kicsit a témát – legalábbis mindenképpen jobban, mint a mélytengerezés.

Szóval a Pokoli fúrótorony megtörtént eseményt dolgoz fel: 2010. április 20-án felrobbant a Deepwater Horizon, amit általában a British Petroleum fúrótornyaként emlegetnek, de az igazság ennél összetettebb. A fúrótorony igazából a svájci Transocean nevű, olajkitermeléssel foglalkozó vállalat tulajdona volt, a londoni székhelyű BP lízingelte, és még a Halliburton Energy Services nevű amerikai céget kell megemlíteni, ami a tenger fenekén betonozta a lenti olajforrást a fent lebegő fúrótoronnyal (ami gyakorlatilag egy óriási hajó) összekötő csövet. Ennek a csőnek egy kritikus fontosságú része a feltörő olajat megfékező kitörésgátló, ennek a hibája és sorozatos emberi mulasztások miatt gyulladt ki a fúrótorony, halt meg 11 ember és ömlött 87 napon át összesen 790 millió liter nyersolaj a tengerbe, minden idők egyik legnagyobb környezeti katasztrófáját okozva.

Egy ilyen mozit el lehet vinni akciófilmes irányba, közvetlenül a katasztrófát prezentálva vagy be lehet mutatni a nagyobb képet, hogy a nagyvállalatok spúrsága és izmozása hogyan vezet emberek halálához. Az, hogy a plakátról Mark Wahlberg (született Marky Mark) néz vissza, már jelzi, hogy az Ölő öböl esetében inkább az előbbi megoldásról van szó. Ami nem feltétlenül baj, ha a film hiteles és életszerű, mert az ilyen „igaz történet alapján” moziknál ugye fontos kérdés, hogy a cselekmény mennyire dramatizálja szabadon a történteket, vagyis mennyire térnek el a vásznon látottak a valóságtól (valamennyire mindig eltérnek, ebbe nyugodjunk bele – amikor nem térnek el, az már dokumentumfilm). Ebben a kérdésben számít az időbeli távolság is: ha Hugh Glass prémvadász majdnem kétszáz évvel ezelőtt szenvedéseit eléggé pontatlanul idézi meg a Visszatérő, attól még agyonnyerheti magát Oscarokkal, de egy hat évvel ezelőtti esemény feldolgozásánál nyilván érzékenyebbek a nézők.

Ennyit ér

artwork
Fotó: outnow.ch

Port.hu: 7,0

IMDb: 7,6

Rotten Tomatoes: 83%

Metacritic: 68%

Index: 7/10

Szerencsére ezen a téren A tenger, a tűz és két füstölgő olajcső egész jól teljesít. A Deepwater Horizonon történtek többnyire a valóságot adják vissza kisebb, megbocsátható módosításokkal, vagyis igen, a fúrótorony tényleg olyan veszettül lángolt, mint a filmben, a mentőcsónakok tényleg úgy mentek el, ahogy, Mike Williams technikus (őt alakítja Wahlberg) pedig tényleg megcsinálta a film végén látható kaszkadőrmutatványt (akit részletesebben érdekel a ténycsekkolás, több cikket talál a neten). Egy igazán durva torzítással él csak a film, ami a koncepcióból is adódik: az egész balhét a BP kútfelügyelője, Donald Vidrine nyakába varrja, pedig a katasztrófa utáni vizsgálatok azt tárták fel, hogy a felelősség sokkal jobban megoszlott, és több cég emberei is nagyot hibáztak (a filmben elhangzó „megrekedt buborék” elmélet forrása például szinte biztosan nem Vidrine volt, hanem egy Transocean-alkalmazott, aki meghalt a balesetben). Az ügyben eljáró New Orleans-i szövetségi bíró számosította is a felelősség megoszlását 2014 szeptemberében: a BP-t 67 százalékban, a Transoceant 30, a Halliburtont pedig 3 százalékban ítélte felelősnek, és brutális bírsággal sújtotta mindhárom céget (a BP-t 18 milliárd dollárral). Mindezt elmaszatolni azzal, hogy John Malkovich megint eljátszik egy Nagyon Gonosz Embert, nem túl rokonszenves húzás, és nagyon nehéz elnézni.

De ha ezen valahogy túlteszi magát az ember, akkor a Vizes lángos működik. Peter Berg (Ronda ügy, Hancock) rendezése magabiztos és feszes, és a végeredmény nem hat olyan mesterkéltnek, mint a hollywoodi katasztrófafilmek többsége. Ez Enrique Chediak operatőrnek is köszönhető: szinte az egész filmet kézikamerával vették fel, de Chediak hálistennek nem az akciófilmes ide-oda rángatós iskolát követi – mindent lehet szemmel követni, a kép csak picit imbolyog, hogy a néző jobban ott tudja érezni magát a lángok között. És a színészekre sem lehet sokat panaszkodni; Malkovichnál sajnos érezni, hogy egydimenziós szerepének megfelelően nem használhatott sokat a képességeiből, de a biztonsági főnököt megformáló Kurt Russell nagyon jó, Wahlberg pedig meggyőző Mike Williamsként még úgy is, hogy pár béna hősfilmes toposszal is meg kell küzdenie (naná, hogy ígér a film elején valami különlegeset a kislányának, és naná, hogy a végén betartja az ígéretét).

Fontos szereplő még a látvány – de ezúttal nem főszereplő, ami kisebb csoda –, és a külsőségeken látszik is, hogy marketing nélkül 110 millió dollár volt a büdzsé (viszont sajnos a film így bukásnak tűnik, az első amerikai hétvége csak húszmilliót hozott). Ezzel együtt lesz A nyolcadik utas az olajkutas egy nagyon hatásos film, aminek a végén, a 11 áldozat képének felvillanása után a néző csikorgó foggal, az olajlobbira dühösen jön ki a moziból. De ha azt mondják neki pár év múlva, hogy Mélytengeri pokol, valószínűleg nem fogja tudni, melyik filmről van szó – ahhoz, hogy hatásos ÉS emlékezetes legyen, kicsit mélyebbre kellett volna fúrni.

Ne maradjon le semmiről!