Hollywood? Na azt biztos nem

Magyar színésznő, aki sosem akart hollywoodi karriert csinálni, most mégis ott él, és szeptember 30-án mutatták be az Aranyglóbusz-jelölt amerikai sorozat, a Hawaii Five-O hetedik évadának második részét, amiben ő is szerepel. Ubrankovics Júliával arról is beszélgettünk, mennyivel fizet jobban egy amerikai munka, mint egy magyar, és miért vállal mégis szerepet a Válótársakban, miért volt idegösszeomlása és érez-e bevándorlóellenességet Amerikában.

Ubrankovics Júlia 1983-ban született Sopronban, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen 2007-ben végzett, és hamar, 2009-ben már meg is kapta a legjobb színésznőnek járó díjat a Filmszemlén Bacsó Péter Majdnem szűz című filmjének főszerepéért. Tanult a hamburgi Zene- és Színházművészeti Főiskolán, különféle ösztöndíjakkal élt Németországban, New Yorkban (ahol pincérkedett és nyelvet is tanított), lakott és játszott színházi főszerepet Hawaii-on, végül Los Angelesbe költözött. A Válótársak című magyar sorozat második évadának forgatása közben beszélgettünk vele, de utána is maradt még Magyarországon: itt forgatják a következő amerikai sorozatot, amiben szerepelni fog.

Több magyar színész utazott már Hollywoodba munka reményében, és te is ott kötöttél ki, viszont te nem kifejezetten oda indultál.

Nem, én leginkább német színésznő akartam lenni, egy új Fritz Lang múzsája, és borzalmasan nagy törés volt az életemben, hogy nem egy francia új hullám filmjeiben vagy Almodóvarral dolgoztam az elmúlt nyolc évben. Hollywoodról meg mindig azt gondoltam, na, azt biztos nem.

Akkor mi vezetett mégis odáig, hogy ma már Los Angelesben élsz?

Mindenki életére máshogy hatnak a világ nagy eseményei. Los Angelesbe először színházi munka miatt hívtak, aztán pont a gazdasági világválság környékén szerettem volna visszamenni Németországba, de akkor annyira nem voltak Európában filmes munkák, hogy végül a kinti ismeretségek meg a már korábban igényelt munkavállalói vízum elkészülése miatt mégis ott maradtam. És amikor a magánéletem is összefonódott Los Angelessel, egyértelművé vált, hogy ott fogok élni: először 2011-ben költöztem ki tartósan, majd egy év múlva Hawaii-ra mentem színházat csinálni. Két évig ott voltam, de aztán már nagyon hiányoztak az új impulzusok, a fejlődési lehetőség, úgyhogy visszamentem LA-be, és megpróbáltam ott otthont teremteni.

Nem Hollywood a színészet csúcsa, ahová majdnem minden filmszínész vágyik?

Dehogynem! Borzalmasan kemény feladat kint színésznek lenni. Ha ott vagy színész, az első kérdés, amit kapsz, hogy „És mi a másik munkád?” Ott két munka között az ember akkor is elmegy pincérkedni, ha amúgy a Hawaii Five-O-ba és az NCIS-be hívják játszani, mert drága az élet, és sosem biztos, mit hoz a jövő. 

Nagyon kicsi hal vagy ott, és hatalmas szerencse, ha téged fognak ki. A Hawaii Five-O forgatásán még a ruhapróbámon készült képeket is elküldték a showrunner producernek leokézásra. Azt az egy epizódot egy héten keresztül, két stábbal forgattuk, akciófilmesen, helikopterekkel megtámogatva, de egyébként is mindenki napokat készül egyetlen castingra, akkora a tétje mindennek. Mi nagyon szerencsések vagyunk, hogy ennyi nagy produkciót forgatnak Magyarországon, amikbe könnyebb bekerülni az angolul jól beszélő színészeknek.

Ha egy Los Angeles-i castingra pontosan olyan színészeket várnak, mint amilyen te vagy – európai, fiatal, szőke és így tovább –, hányan jelentkeznek veled együtt?

Naponta kábé 2500-an. És az én esetem még különlegesebb, mert sem magyarnak, sem amerikainak nem nézek ki, ezért én akkor jövök szóba, amikor valami speciálisat keresnek. Egy ideig nagyon nehéz volt elfogadni, hogy nem tudtak beilleszteni egy dobozba sem, de aztán beletörődtem, hogy ez van.

Miért olyan fontos, hogy amerikai szerepet csakis amerikai színész játsszon?

Mostanában több ausztrál játszik – rendkívül jól – amerikai szerepeket, de ők Amerikában is élnek. Gondolj bele, ha egy német vagy angol ember tökéletesen megtanulna magyarul, akkor is észrevennéd, hogy nem egy magyart látsz. De ez igazából nem is a nyelven múlik, inkább valami a mögötti dolgon. Nekem például fogalmam sincs, hogyan tudnék eljátszani egy kansasi lányt, mert nem tudom, mit jelent kansasinak lenni. Ha azt mondanák, játsszak el egy salgótarjáni nőt, az menne, mert azt értem, ahhoz vannak képek, gondolatok a fejemben, tartozik hozzá egy érzés bennem. Egy kaliforniai szörfös csaj viszont nincs benne a lényemben. A célom az, hogy mindig igaz tudjak lenni a színpadon vagy a vásznon, és azonosulni tudjak a szerepemmel.

Csak ilyen szerepeket vállalsz? Ha eljátszhatnád egy akció-blockbuster egyik nagy szerepét, amiben, gondolom, nem sok mindennel tudnál azonosulni, nem vállalnád?

Kábé ugyanilyen a szerepem a Hawaii Five-O-ban is. A lényeg az, hogy te hogyan tudsz jelen lenni, és ez ilyen szempontból szuper volt, mert pontosan azt jelentettem nekik, amire szükségük volt: egy kemény, kelet-európai csajszit. Lehet jókat játszani akkor is, ha nem művészfilmben szerepelsz. Az isteni Jack Nicholsonon is látszott, mekkora élvezettel játszik Leonardo DiCaprio és Matt Damon mellett A téglában.

Megvan még benned a magyar lány, aki örül, hogy egy olyan híres amerikai sorozatban szerepelhet, mint a Hawaii Five-O, vagy ezt már profi színésznőként természetesnek veszed?

Megvan. De kaptam én már korábban is szerepet nagy amerikai sorozatban, a Last Resort című Sony-projektben, de azt megfúrta a csatorna. Így aztán hazajöttem Magyarországra a Válótársak forgatására, és a casting idején nem is voltam Los Angelesben: egy ismerősöm vette fel a jelenetet a hálószobámban, amit aztán kiküldtem a casting directornak.

A castingok nagyon átalakultak az utóbbi években: már akkor is önmagad által felvett „self tape”-et kérnek, ha a stúdió a szomszéd utcában van. Ami egyrészt jó, mert több lehetőséged van, másrészt viszont technikai guruvá kell válnod, hogy meg tudd vágni, be tudd állítani a kamerát, ki tudd szűrni a külső hangokat, és az is jó lenne, ha valakitől kapnék visszajelzést is felvétel közben.

Nem fog ez minőségromláshoz vezetni?

Szerintem nem jó, hogy ennyire átalakulnak a castingok; mind a két módszerre szükség lenne. Nagyon sok a színész és a produkció, ami egyrészről szuper, viszont nem engedhetjük meg, hogy felhíguljon az ipar. És a verseny is sokkal nagyobb, mindenki ezer százalékon kell, hogy teljesítsen. Ugyanakkor ezzel együtt is én most, 33 évesen borzasztóan jól érzem magam. Történt egy csomó nehéz, rossz dolog az elmúlt 7-8 évben, és sok jó is: most már talán elindultam az önazonosság felé. Rengeteg helyre vitt az élet, Hollywoodtól New Yorkon át Hawaii-ig:

beleláttam a hatalmas gazdagságba is, miközben a Vas utcai emlékek sincsenek még olyan távol.

Keresem, hogy hogyan lehet jól élni, megtalálni magamban az értékeket, a szabadságomat.

És mire jutottál?

Hogy teljesen mindegy, dúsgazdag hollywoodi producer vagy elismert rendező vagy-e, hogy Los Angelesben, Hawaii-on vagy Budapesten élsz-e, hogy 50 éves vagy-e vagy 32: ugyanazok az alapproblémák hajtanak bennünket, ugyanazokat a köröket futjuk mind. Hogyan vagyok elég, hogyan nem vagyok elég? Mi van a családommal? Mindig azt gondoltam, ha hihetetlenül híres színész vagy rendező lennék, minden máshogy lenne – de igazából nem ezen múlik.

És még azt sem kell eldönteni, hogy itt vagy ott akar élni az ember: ennek az igénye csak rajtunk ragadt az elmúlt ötven évből, mert kis, bezárt ország voltunk, ahonnan alig lehetett utazni. A Hawaii Five-O forgatása előtt három nappal ment keresztül a csatornán és minden döntéshozón, hogy akkor én játszom azt a szerepet, és 26 órás repülőút után az előző nap érkeztem. Még Hawaii-on voltam, amikor egy vasárnap este felhívtak itthonról – és csütörtökön már itt forgattam Válótársakat. A világ nyitott, és a forgatások már mindenhol így működnek: egy kollégám most egy amerikai film itthoni forgatása miatt van Budapesten, és a napokban áthívott magához, hogy segítsek neki felvenni egy casting-videót, és ha behívják, kiugrana Los Angelesbe. Most azt gondolom, lehet itthon is és kint is dolgozni, sőt, szeretnék még Németországban, Thaiföldön vagy Kínában is forgatni.

De mi van, ha egy ideig nem hívnak sehová?

Kétségbe vagyok esve. De amikor az ember túljut a kétségbeesésen, kipróbál olyan dolgokat is, amiket korábban nem, és ez jó, mert egy kicsit kilök a komfortzónából, és egy kicsit bátrabbá tesz, mert akkor úgy tűnik, úgysincs mit veszteni. Tavaly leforgattuk Pálfi Gyuri teljesen őrült filmjét, a Mindörökkét, amit nagyon élveztem, de előtte nem tudtam, mi lesz velem. Úgyhogy egy producertársammal összegyűjtöttünk kinti viszonyok közt is elég sok pénzt, és létrehoztunk egy színházi produkciós céget, és készítettünk egy színházi előadást, ami nagyon sikeres lett, és amit Budapestre is meghívtak. Az a címe, hogy Toys (Játékok), egy román származású amerikai írónő műve. Olyan darabot kerestem, ami engem is érint, és ami valami olyasmiről szól, amivel Amerikában találkoztam.

Ha lehet ilyen általánosan fogalmazni, Amerikában mindenki az identitását, a gyökereit keresi. Annyira elszeparáltan élnek az emberek egymástól, hogy az otthon kérdése mindenki számára fájdalmas. Erről az idegenségről szól az előadás, és arról, hogy ki vagy te egy másik kultúrában, egy másik nyelvi közegben, mennyire vagy még önmagad egy másik országban. Fontos ma erről beszélni: kolumbiaiak és venezuelaiak jöttek oda hozzánk az előadás után, hogy róluk szólt az egész, de ugyanezt mondta egy meleg srác is. Ilyen helyzetben érzed igazán jól magadat színészként.

Téged is foglalkoztat az identitáskeresés, amikor éppen nem Magyarországon vagy?

Nagyon! Foglalkoztat, hogy egy másik kultúrában hogyan alakul át valakinek a személyisége. Könnyen hozunk ítéleteket más országokról, például, hogy Amerikában milyen felszínes a folyamatos „how are you”-zás. De ha az ember belemászik egy ilyen kultúrába, és nyitottan áll hozzá, egy idő után elkezdi érteni a belső szabályrendszerét. Szeretek magyarnak lenni, de nagyon szeretek Amerikában és Németországban is élni.

Ismerek olyan embert, aki negyven éve él Amerikában, de ha megkérdezi, hogy mikor voltam otthon utoljára, pontosan tudom, hogy az otthon alatt még mindig Magyarországra gondol.

És ha én mondom, hogy itthon leszek, mindenki tudja, hogy Magyarországra gondolok. Ezt nem lehet kitörölni. De közben pont most néztem meg egy videót Los Angelesről, és hiányzott, szeretnék már visszamenni oda is.

Hiányzik az ottani gondolati szabadság és az, hogy tényleg végtelenek a lehetőségek. A múltkor itthon csizmában voltam, és az emberek egyszerűen nem értették, hogy miért, ha egyszer nem is esik az eső, és beszólogattak. Kint ilyen egyszerűen nincs! Az emberek nem ítélkeznek azonnal, és ez nagyon felszabadító: lehetsz bármi. Ahogy az is jó, hogy ott nem kérdezgeti mindenki azonnal, hogy hát te meg hogy kerülsz ide, kinek vagy a kije. Kint nem az itthoni atyámfia rendszer működik, hanem benne van az igény a társadalomban, hogy ha én segítek neked, te segítesz nekem, és együtt előrébb tudunk menni, toljuk egymást, megosztjuk egymással az információkat, a tanácsokat. Ha itthon sem rettegnénk attól, hogy a másik majd kitúr, elveszi az én lehetőségemet, a „drágaszágomat”, az hatalmas minőségi különbséget jelentene. És egyébként pont ezt az információáramlást és segítő szándékot tapasztalom a külföldön dolgozó magyar színészek között.

Visszatérve a konkrét munkáidhoz, mikben vettél még részt az elmúlt években?

Két évig színházat csináltam Hawaii-on, ami nagyon sokat adott: először beszéltem angolul színpadon két órán keresztül. Aztán forgattunk egy filmet Koppenhágában, dolgoztam Németországban és New Yorkban, aztán tavaly volt Pálfi György filmje, a Mindörökké, idén volt a Hawaii Five-O és a Válótársak, és lassan készül a színházunk második produkciója. Ezen kívül játszom a Last Kingdom című BBC-sorozatban, és lebeg még néhány projekt.

Miért vállalsz el itthon egy magyar sorozatot, ha ugyanabban az időben sokszor annyi pénzt kereshetnél egy amerikai produkcióban?

Amikor januárban hazajöttem, megnéztem a Félvilág című filmet. Öt perc után kiderült, hogy van itt egy remekül megírt forgatókönyv, a színészek pedig zseniálisat játszanak. Azt mondtam, wow, szuper, hogy itt ilyen filmek készülnek. A forgatókönyvét író Köbli Norbert írja a Válótársakat is, ő mutatott be a stábnak, és megkérdezték, vállalnék-e egy nagyon cuki szerepet benne. Ebben az időszakban úgyis itthon lettem volna magánéleti okokból, és nagyon szívesen dolgoztam volna velük, úgyhogy igent mondtam.

Nagyságrendileg mennyivel fizet jobban egy menő amerikai produkció, mint egy magyar?

Azok a színészek, akik Hawaii Five-O szintű sorozatokban dolgoznak, nagyon-nagyon sokat keresnek,

azt nem lehet összehasonlítani a magyar fizetésekkel.

De az én szerződésem három napra szólt, amiért körülbelül háromszor annyit kaptam, mint három itthoni forgatási napért, azzal együtt, hogy kint teljesen ismeretlen vagyok, itthon meg nem teljesen, ezért talán itthon már nem a legkevesebbet kínálják nekem. Viszont kint a Directors Guild meghatározza a minimálfizetéseket, ami alá nem ígérhet senki; itthon ilyesmi nincs, legfeljebb nem fogadod el, ha túl keveset kínálnak.

És a színészi fizetésekkel mindig az a helyzet, hogy sosem tudhatod, mikor lesz legközelebb fizető munkád. Akik pedig rengeteget keresnek, azoknak fenn kell tartaniuk azt az imázst, amit képviselnek: hihetetlen összegek mennek el ügynökökre, ügyvédekre, ruhákra, megjelenésre, diétára, edzőre, publicistára. Egy egész gárda él belőlük. Hollywoodban sokan vannak, akik csakis arra ügyelnek, hogy fenntartsák a látszatot: kiszállnak a sárga Lamborghiniből egy szivarral a szájukban, de az egész hitelből van, és valójában nincs hol lakniuk.

Te kinti viszonyok szerint hogyan tudsz megélni Los Angelesben?

Ha az elmúlt időszakban nem iskolákba, akcentus-redukciós órákba és színésztréningekbe öltem volna a pénzemet, akkor talán már lehetne valahol egy házam. De eddig magamba fektette minden pénzt, amit nem a családomra költöttem. Nem élek luxuséletet, de mindennap van mit ennem. Volt olyan, amikor nem volt: New Yorkban, Berlinben és itthon is volt olyan időszakom, amikor nem tudtam, mi lesz velem a jövő héten.

Ha megkeresne egy budapesti színház, hogy szerződj hozzájuk, itthon maradnál?

Jó kérdés. Nem tudom, mennyi szabadsága van itthon egy színházhoz szerződött színésznek. De amikor én 2007-ben a Katonában voltam, még reklámot sem volt szabad vállalni, mert az minősítést is jelentett. Most nem tudom, hogy van ez, de a válaszom attól is függne, milyen produkciókra hívnának, és hogy tényleg bennem gondolkodna-e, aki hív, tudnánk-e együtt gondolkodni. Egy olasz barátnőm például Francis Ford Coppolával dolgozik egy ötéves színházi projekten, amit filmre is felvesznek. Ha egy ilyen jellegű ajánlat jönne, azonnal csomagolnék, és öt évig a telefont sem venném fel.

Mennyit számít egy castingon a tehetség, és mennyit a más tényezők, az alkat, a körülmények?

Nagyon szívesen mondanám, hogy minden a tehetségen múlik, de most vesztettem el egy szuper szerepet, mert inkább Oroszországból hoznak egy olyan színésznőt, aki szponzorként is beszáll a filmbe. Sokat számítanak az egyéb tényezők is, olyanok, mint hogy szőke vagy, de a főszereplő is szőke, vagy rövid a hajad, és már van rövid hajú színésznő a projektben. Sok minden múlik ilyeneken, és ez igazán fájdalmas, mert ha elrontok egy castingot, legalább tudom azt mondani magamnak, a következő alkalommal igyekszem jobbnak lenni.

Az elmúlt hét-nyolc évben heti kétszer jártam színésztréningre, ahol kifejezetten filmre készítenek fel amerikai színészi módszerekkel. Ez egy másfajta színészet, amiben igazán nehéz jónak lenni. Engem máshogyan tanítottak, és az elején meg is volt a véleményem az amerikai színjátszásról. De ahogy próbálkozol vele, rájössz, hogy nagyon nehéz, és bátornak kell lenni hozzá.

Miért?

Nekem sokat ártott, hogy itthon azt mondták, csak egy jó módszer létezik, amiben nem tudtam magamat megtalálni – nagyon rossz színész voltam, amikor kijöttem a főiskoláról. Pedig sok módszer van, és mindenkinek más felel meg. Kint megtanítanak másképp gondolkodni önmagadról, másképp jelen lenni. Én így könnyebben találom meg az önazonosságot, a szabadságot. Egyetemista koromban – a Színművészeti előtt filmszakra jártam az ELTE-re –, ahogy Marlon Brando gyönyörű filmjeit néztem, nem értettem, hogy lehet így létezni a vásznon. Mert vele megtörténik minden, amit látsz. Szeretnék egyszer eljutni ide. Igazából ilyen céljaim vannak, nem szerepekhez kapcsolódók.

Kitűztél egyébként célokat magad elé, mondjuk, hogy hová akarsz eljutni, mit szeretnél elérni harmincöt éves korodra?

Rengeteg ilyen célt kitűztem az elmúlt években. Komolyan azt hittem, mostanra már férjnél leszek, lesz két gyerekem, és kerek lesz az életem. És ez nincs így. Épp ezért az év elején nagyon kemény időszakom volt durva magánéleti válsággal, idegösszeomlással – szétcsúszott az életem. Ott fordultak meg a dolgok, amikor azt mondtam: feladom ezt a fajta irányítást, és megpróbálom abból kihúzni a lehető legtöbbet, amit az élet ad. Persze, szeretnék olyan dolgokat, mint mindenki – férj, gyerek, családi ház a hegyen, nagy szerepek –, de nem akarom azt gondolni, hogy ha ez nincs meg, akkor már értelmetlen az életem.

Olyan földhözragadt vágyaid vannak, mint hogy baromi híres legyél?

Tudod, milyen híres voltam, amikor a Majdnem szűz miatt mindenütt fotók jelentek meg rólam? De annyi pénzem sem volt, hogy megvegyem ezeket az újságokat, az anyukámat kellett rá megkérnem. Nem az érdekel, hogy hányan nézik meg, amiben játszom. A Hawaii Five-O-ban sincs nagy szerepem, nem is tudom, a vágás után mennyit hagynak meg belőle – viszont átmentem egy olyan szűrőn, ami miatt már más emberek is elkezdhetnek gondolkodni bennem. Ilyen szempontból jó a hírnév: eljuthatok olyan emberekhez, akikkel szeretnék együtt dolgozni.

Közeledik Amerikában az elnökválasztás, és az egyik jelölt, Donald Trump elsősorban az idegengyűlöletre épít. Te bevándorlóként milyennek érzed a közhangulatot? Tényleg van bevándorlóellenesség?

Bevándorlóellenes hangulat nincs Amerikában, de muszlimellenes sajnos van. Az emberek félnek, és ezt a félelmet száz százalékban a média gerjeszti. Trump azért tudott 2016-ban elnökjelöltté válni, mert a média 2001 óta a félelemkeltést nyomatja.

Donald Trump Kim Kardashian férfi változatban. Egy amerikai Győzike.

Egy showman, akit a média akként is reprezentál. És ez borzalmas, mert egy elnök vállán azért hatalmas a felelősség. Nem hiszem, hogy elnök lehetne belőle. De ha megválasztják, másnap hazajövök.

Többször nyilatkoztad, hogy fontos számodra a feminizmus. Színészként szoktál szexizmussal találkozni?

Állandóan. Folyamatosan. Nem is feltétlenül színésznőként, elég csak végigmenni az utcán: nyíltan beszólnak, nem is kérdés, hogy egy darab húsnak sem néznek, és nyilvánvalóvá teszik, hogy nem vagy több számukra, mint egy lyuk. Ilyen Los Angelesben nem fordulhat elő, senki nem engedné meg magának azt, mint amit a napokban egy pesti taxiban mondtak nekem. Beszálltam, és megkérdeztem a sofőrt, esetleg nincs-e egy fájdalomcsillapítója, nagyon fáj a fejem. „Hát ha fáj a feje, csak magamat tudom ajánlani!” Ezt kint senki nem tartaná viccesnek.

Egy hollywoodi castingon nem fordulhat elő, hogy a rendező instruálás közben „véletlenül” megfogja a fenekedet, vagy valami hasonló?

Á, dehogy! És nem is minősítenek, utalás szintjén sem. Soha nem találkoztam ilyesmivel, de ha valahol mégis történik valami, annak híre megy, és nagyon komoly következményei lesznek: jelentik a szakszervezeteknek, és a sértett is perelhet. Senki nem akar magának egy ilyen helyzetet. Beverly Hills polgármestere megkérdezte tőlem, feminista vagyok-e. Azt mondtam, „Ha az feminizmus, hogy azt gondolom, a férfiak és a nők bár két külön nem, de egyenértékűek, akkor igen. De akkor remélem, hogy maga is az.” Nagyon röhögött, és azt mondta, persze.