Tom Hanks mást is megmenthetett volna, nem csak a világot

Az Inferno Hollywood következő nagy dobása: a Tom Hanks-filmnek az a legnagyobb előnye és a legnagyobb bénasága is, hogy a legfontosabb részekben eltér Dan Brown bestsellerétől. Ami egyébként olyan, mint egy kész sablonok alapján összerakható sikerkönyv, amit a megfelelő elemek birtokában bárki imitálhat, rosszabb már nem lehet az alapanyagnál. 

Első fejezet

Dan Brown az elmúlt húsz évben előbb tökélyre fejlesztette a lektűrírást, aztán még arra is volt ideje, hogy átessen a ló túloldalára. A Robert Langdon-regények eleinte azzal keltettek feltűnést, hogy az irodalomban is megteremtettek egy Indiana Jones-figurát, azaz egy olyan tudós akcióhőst, aki sokkal szerethetőbb a kémeknél, exrendőröknél és más kollégáinál, mert hétköznapi, klasszikus értelemben egyáltalán nem menő tanárként botlik bele mindig világösszeesküvésekbe, és akadályozza is meg azokat, miközben baromi érdekes dolgokat mond el a művészettörténet leginkább fogyasztható és populáris oldaláról.

Az Inferno, a legutóbbi regény megjelenésére viszont Brown annyira rágyógyult a maga tökéletesítette sikerreceptre, hogy az egész könyv csak az „így építsünk fel egy világsikerű bestsellert”-útmutató pontjainak kipipálásából és ismételgetéséből épül fel. Olyan ez a regény, mint valami olyasminek a váza, ami régen még életképes volt, de mára kiveszett belőle minden, ami valójában működtette. De mivel a Dan Brown-ipar töretlenül jól teljesít, nyilván hollywoodi film készült az Infernóból is.

Pedig az egész könyv nem áll másból, mint újabb és újabb, szinte már teljesen önmagáért való rejtvények erőltetetten lassú megfejtéséből és ismeretterjesztésből, mindezt olyan formában, ami az idegtépésig feszíti a lektűrösséget: az ezernyi indokolatlanul rövid fejezet végein állandó cliffhangerekkel, a még csak később következő, hatalmas, szuperizgalmas és hátborzongató részek rejtélyesnek szánt, de inkább modoros lebegtetésével.

És akkor elkezdődött. Akkor még nem lehetett tudni, hogy ez ilyen lesz.

Második fejezet

Az idegesítő, maratoni hossza miatt az olvasótól több fájdalmasan elvesztegetett és soha vissza nem hozható napot elraboló regényben egyetlen dolog sikerült igazán jól: az alapfelvetés és a végső megoldás.

A könyvben ugyanis nem a megszokott katasztrófafilmes sablon érvényesült, nem egyszerűen egy őrült terrorista akart megölni egy csomó embert, hanem egy – alighanem pszichopata, de valójában megfontolandó érveket soroló – tudós talált ki egy kicsit radikális, de minden lehetőség közül még a legkevésbé fájdalmas megoldást az emberi túlnépesedés kezelésére, ami a pesszimista prognózis szerint hamarosan lakhatatlanná teheti az egész bolygót.

Szájbarágósan vagy sem, de a regény legalább egy valós, elgondolkodtató gondolatkísérletet vetett fel, ami máris több, mint egy százezredik üres hajsza egy fegyveres gonosztevő után. Ráadásul még a sztori vége is egészen meglepő és kifejezetten merész volt; messze nem annyira, hogy megérje miatta végigszenvedni az előző ötszáz oldalt, de így legalább az ember nem vágta azonnal, káromkodva a falhoz a könyvet, csak rövid gondolkodás után és káromkodás nélkül.

De akkor még nem lehetett tudni, hogy a film ilyen lesz. Azt, ami annak a végén szerepel, senki nem látta előre. 

Harmadik fejezet

A filmverzió elkészítésének viszont volt egy előreláthatóan jó vetülete is: a vászonra legalább nem lehet átvinni egy unalmas, rosszul megírt tankönyv fejezeteit. Mert ami még a lektűrösség túltolásánál is idegesítőbb a regényben, az a folyamatos fejtágítás. Ez persze mindig megvolt a Brown-regényekben, de az Infernóban már annyira látványosan elválnak a szó szerinti Wikipedia-idézeteknek tűnő ismeretterjesztő részek a lényegi szövegtől, mintha Brown felvett volna pár középiskolás gyakornokot, hogy az iksszel jelölt részekre szúrják be, amit az egyes műemlékekről és műkincsekről sikerült levadászniuk a netről.

Így a könyv tele van olyan röhejes részekkel, mint amikor a szimbólumkutató művészettörténész, Langdon professzor éppen lóhalálában rohan az életéért az őt üldöző, rá lövöldöző ellenségei elől, de azért még gyorsan eszébe jut, hogy a hidat, ahol éppen jár, ki, mikor és milyen céllal építette, mi jellemző az ornamentikájára, milyenek voltak az adott korban a politikai viszonyok és milyen érdekességek szerepelnek a kevesek által ismert tények tárában. És ez így megy két oldalon keresztül, aztán Langdon rohan tovább az üldöző halál elől.

Viszont a filmben mindez máshogy van. Egészen, drasztikusan, vérfagyasztóan máshogy.

Negyedik fejezet

Az Inferno (eredeti cím: Inferno) egy 2016-os amerikai-japán-török-magyar misztikus thriller. Az előző részhez hasonlóan ezt a filmet is Ron Howard rendezi. A forgatókönyvet David Koepp írta. A szereplők Tom Hanks, Felicity Jones, Ben Foster, Irrfan Khan, Sidse Babett Knudsen, Omar Sy, Ana Ularu és Ida Darvish. A filmet az Egyesült Államokban és Japánban 2016. október 28-án, Magyarországon szinkronizálva 2016. október 13-án mutatják be. A film jelentős részét Budapesten forgatták.

„Keressetek és találtok.” Ez a bibliai idézet visszhangzik Robert Langdon, a Harvard jeles szimbólumkutatója fejében, amikor felébred egy kórházi ágyon, és nem tudja, hol van és hogy került oda. Arra a morbid tárgyra sincs magyarázata, amelyet a holmija közt eldugva találtak. Langdon az életéért menekül egy őrült hajsza során Firenzén át, egy fiatal orvosnő, Sienna Brooks társaságában. Csak úgy szökhetnek meg ismeretlen üldözőik elől, hogy Langdon beveti ismereteit a történelmi homlokzatok mögött rejlő titkos átjárókról és ősi rejtelmekről. Egyedül Dante sötét remekének, a Pokolnak néhány sora vezérli őket, amelynek segítségével megfejthetik a reneszánsz legünnepeltebb műveinek – szobrok, festmények és épületek – mélyén rejlő kódokat, hogy eljussanak egy kirakós játék megoldásához, melynek révén talán elháríthatják a világot fenyegető félelmetes veszélyt… (Wikipédia)

De Robert Langdon már tudta: egyetlen felesleges ismeretterjesztés sem tarthat örökké, hiszen az időnk fogytán van.

Ötödik fejezet

És a film művészettörténeti vonulata tényleg rendben is van: David Koepp forgatókönyvíró (aki az Inferno meg az Angyalok és démonok előtt olyan dolgokat írt, mint a Mission: Impossible vagy a Jurassic Park) pontosan érzi, mennyi fér bele ebből a lendületes – mert amúgy tényleg kifejezetten lendületes – akciózásba úgy, hogy egyrészt tényleg egész érdekes dolgok hangozzanak el, másrészt ne törje meg a folyamatos, szép helyszíneken zajló hajszát, az akciófilmhez képest még egész emberi léptékű verekedéseket. Ráadásul még helyén is kezelik ezt a kötelező okoskodást: a film többi szereplője még egy-egy vitriolos megjegyzést is tesz a túl sokat dumáló Langdonra.

Ezzel együtt sem lehetett azért a könyv minden idegesítő vonását száműzni a filmből, akármilyen tisztességesen is próbálkozott vele a sorozat mindhárom részét rendező Ron Howard (Egy csodálatos elme, Apollo-13). Azt például nyilván nem lehetett kiiktatni a sztoriból, hogy alapvetően az egész rejtvényfejtősdi teljesen önmagáért való, mondvacsinált hülyeség: a túlnépesedés ellen radikális módszerekkel küzdő terrorista hagy maga után nyomokat a könyvben totálisan, a filmben már csak eléggé debil indokkal. De ami még nagyobb marhaság, hogy ezek a rejtélyek olyan szintűek, mint hogy Langdonnak azt kell kitalálnia, hogy egy festményen el van rejtve a „Keressetek és találtok” szókapcsolat. Vagyis az a rejtély megoldása, hogy van egy rejtély, amit meg kell oldani.

De aztán kiderült, hogy ez még nem minden. Messze nem minden.

Hatodik fejezet

Mert akármennyire is sablonos, tökegyszerű hollywoodi dramaturgia alapján épül fel a film, akármennyire is épp olyan, mint tizenkét hasonlóból egy tucat, az azért kifejezetten szimpatikus, hogy akciófilm létére legalább akar valamit mondani a világról, és még csak nem is hülyeséget – bár azért nem oldották meg túl szofisztikáltan, ahogyan a megszállott tudós tizenhatszor egymás után belekiabálja a kamerába, hogy a túlnépesedés rossz, és jobban kéne vigyázni a bolygóra, a világmindenségre meg mindenre.

Izgalmas, ahogyan fokozatosan kiderül, hogy amit eddig igaznak hittünk, nem az, és az is jól van felépítve, ahogyan összerakták ezt a Langdont és a nézőt is megtévesztő látszat-valóságot. A filmnek jót tesznek a szép történelmi helyszínek, még akkor is, ha az egyik forgatási helyszínt, Budapestet szinte egyáltalán nem lehet felismerni (de Nagypál Gábornak például meglepően komoly, szöveges szerepe van). És a színészek is hozzák a kötelezőt, ha annál nem is többet, bár a legösszetettebben megírt karaktert játszó Irrfan Khan pszichopátiáig cinikus figurája kiemelkedik a többiek közül.

Szóval a leginkább Dan Brownnak köszönhető hibái ellenére sem rossz film az Inferno, simán hozni tudja az átlagot, és a minimális gondolati tartalom még egy picit ehhez is hozzátesz.

Csakhogy aztán jön valami, amire senki sem számított. Ez még nem volt minden.

Hatezerkétszázhuszonhetedik fejezet

Az viszont mindennek ellenére egészen siralmas, ahogyan a könyv egyetlen jó részét, a végét totálisan megváltoztatták, hogy pontosan idomuljon a leggagyibb hollywoodi sablonokhoz, úgy gondolatilag, mint formailag. Hogy egy percig se kelljen gondolkodni a végkifejleten, legyen minden fekete-fehérré egyszerűsítve: van a sátánian gonosz, őrült főellenség, a jóknak pedig, versenyfutásban az idővel, meg kell akadályozniuk, hogy végrehajtsa sátánian gonosz, őrült tervét, egy közelharcos, utolsópillanatos, hajszálón függős leszámolásjelenetben. Nehogy bármi eltérjen a jól bevált, unalmas blockbuster-sémáktól, nehogy valami egyediség szoruljon a filmbe.

Robert Langdon megnyugodhatott: az új filmje ugyan nem sokat adott hozzá a világhoz, de nem is ártott senkinek. A szimbólumok legavatottabb tudósa elégedetten hátradőlt, és felkészült a következő, pont ugyanilyen filmjére. Tudta: a világ megmentésére mindig van kereslet.

Odakint, a felhők hozta sötétségben, átváltozott a világ. Fénypontok hímezték az ég fekete szőttesét: a csillagok.*