A komcsi már olyan, mint a mumus

2016.10.29. 15:19

1956-ban nem voltak kivándorlók, csak menekültek, és ma sem az a lényeg, hogy a menekültek gazdasági célból jönnek-e, mondja Pigniczky Réka dokumentumfilmes, akivel nem csak a több száz, 1956-ban külföldre menekült magyar személyes történeteit összegyűjtő Memory Projectről beszélgettünk.

Az 1956-os visszaemlékezéseket gyűjtő Memory Project interjúiban mindenkitől megkérdezi, mit jelent az illetőnek 56. Önnek mit jelent?

Nem lennék az, aki vagyok, ha nem lett volna 56. Az egyik interjúalanyunk velem egyidős lánya azt mondta, ez élete egyik legfontosabb eseménye, noha akkor még meg sem született. Én viszont újságíróként és várandós anyukaként tudósítottam szeptember 11. eseményeiről New Yorkban, úgyhogy nekem nem 56 életem legfontosabb eseménye – de szeptember 11. előtt az volt. Állandóan visszacsatolódom hozzá, valahogy mindig visszarángatnak oda a projektjeim és a felkérések. Már talán úgy tartanak számon, mint az embert, aki állandóan a külföldön élő magyarok és 56 viszonyával foglalkozik. És ettől megőrülök:

nem akarok 56-os filmes lenni, már csak azért sem, mert nem vagyok 95 éves.

Szeretnék már szakmailag mással foglalkozni, de mégis, a családom életében ez monumentális esemény, mert a szüleim akkor eljöttek az országból – ha itt maradtak volna, talán nem lenne számukra vagy számomra sem akkora történelmi esemény. Nekik – és nekem – ez megváltoztatta az életüket örökké. Anyukámmal elmentünk a templomba október 23-án, és felháborodott, mert a pap nem 56-ról beszélt. Én meg azt mondtam, „De Mami, nem lehet mindenkinek állandóan arról beszélni.” „De igen, lehet, mert fontos.” Szóval óriási felelősség az életemen 56, amit nehéz magam mögött tudni. A gyerekeim is sokszor mondják: „Mama, Te mindig csak a forradalomról beszélsz.” Pedig mennyi más téma is van az életünkben, mégis én egy 60 évvel ezelőtti eseményre fejtek ennyi energiát. Igazuk van. 

Az is segítene talán, ha Magyarországon ezek a megemlékezések nem lennének ennyire nehézkesek, ha itt is végre tényleg megemlékezés lenne és nem politikai tüntetés minden oldalról. Ha méltó ünnep lenne, és nem aktuálpolitika.  

Mit gondol arról, ahogyan Magyarországon hivatalos szinten kezelik 56-ot?

Amerikában, bár szinte minden kint élő 56-os magyar konzervatív, mégsem politikai esemény egy-egy megemlékezés, nem tüntetés. Ott még nem éltem át olyat, hogy az egyik fél kifütyülné vagy lekommunistázná a másikat; 1957 óta, amióta megemlékeznek 56-ról, nem hallottam ilyenről. Itt viszont az aktuálpolitika szabja meg az 56-os narratívát is. Elszomorított 23-án a Kossuth téren, hogy mindkét oldalból áradt a gyűlölet, a lényeget pedig nem hallottam. Széthúzással emlékszünk meg arra, hogy összefogott az ország 56-ban. Ez így volt 10 éve is, amikor az elkészült első filmem, persze 56-ról.

Nézze meg Pigniczky Réka Hazatérés című filmjét!

Milyen lenne egy ideális 56-os megemlékezés?

Talán olyan lenne, mint az iskolai ünnepségek. Megható, amit itt némelyik iskolában – például a Marczibányi téri Kodályban – előadnak, mert abban nincs politika, abban nincs konfliktus, az csak egy megemlékezés, amitől a fiatalok megismerik a történteket, és talán inspirációt nyernek, hogy álljanak ki az országukért, a szabadságért, a demokráciáért.

Mindig az a kérdés, hogy mit akarunk átadni a gyerekeinknek. De amíg nem ismerjük a saját családunk történetét, addig nem tudunk továbblépni: fontos ismernünk a hátterünket. A Kossuth téri pódium designja nem annyira tetszett, viszont amit hirdetett, az ütős volt: hogy ahol a hősökre emlékeznek, ott születhetnek új hősök. Ha tudjuk, mit jelent hősnek lenni, akkor hozhatunk létre újakat – ez a helyes üzenet, csak ne legyen a mostani politikai körítés mellé, mindkét oldalról. 

Mi az, ami nagyon sok történetben előjön 56 kapcsán, de meglepő, vagy nincs benne a történelemkönyvekben?

Nagyon sokan beszélnek arról, hogy mindenki pénzt adott azoknak, akik segítettek átjutni a határon. Azon gondolkodtam,

őket vajon miért nem hívjuk embercsempészeknek?

Ezt meg is kérdeztem valakitől, de megsértődött, ez kényes pont, amiről nem hallunk a hősies történetekben. Mindig azt mondják, ők csak segíteni akartak. De akkor miért nem segítettek ingyen? Erre már nincs válasz.

Volt több zsidó interjúalanyunk is, akik azt mondták, hogy megfenyegették őket az osztrák gyűjtőtáborban a zsidóságuk miatt; volt, aki azt mondta, kést is rántottak rá. És sokan beszélnek arról, hogy a forradalmárok nem kapitalizmust akartak, hanem szocializmust, mint azelőtt is, csak megreformálva; talán ez nem annyira új, de sokszor hangzik el az interjúkban.

Hogyan látják 56-ot azok a magyarok, akik azóta külföldön élnek? Van, ami általánosan igaz rájuk?

A büszkeség. Vagyis nemcsak a büszkeség, mert az amerikaiak általában büszkék az országukra, hanem büszkeség a magyarságra, az összefogásra. És mindig kijön a csalódottság, a szomorúság, hogy leverték a forradalmat, és nem jött segítség. Sajnálják, hogy Magyarországon ez a téma nem egyesít, hanem széthúz. És hihetetlennek érzik, hogy ennyire befogadó volt az egész világ, hogy Amerika – ahová az összes menekült negyede jött – mennyi embernek segített. Arról beszélnek, milyen fantasztikus volt a szabadság érzése, és hogy mindenki kapott segélyt, sokan eljuthattak egyetemre: nagyon hálásak ezért, ebből jön, hogy ennyire hazafias amerikaiak és magyarok is.

A második világháborús magyarokat nem így fogadták: ők hétköznap mehettek kétkezi munkát végezni nehéz körülmények közé, hétvégén meg járhattak a magyar bálokba. Egy kicsit nehezteltek is az ötvenhatosokra, hogy őket milyen tárt karokkal fogadták. De nem mindegy, hogyan érkezel Amerikába: aki kiállt a szovjetek ellen, annak ez járt. Aztán megint más vár most a szír menekültekre – ez is több, főleg németországi interjúban felmerült.

Analóg az 56-os és a mostani menekülthullám?

A Memory Project

Pigniczky Réka és Lauer Rice Andrea 2015-ben indította el a Memory Projectet. Munkájuk célja, hogy a II. világháború és az 1956-os forradalom leverése utána az Amerikai Egyesült Államokba emigrált magyarok történeteit megörökítsék. Az első évben 45 mélyinterjút készítettek, majd 2016 októberéig további 75 magyar-amerikai élettörténetét dolgozták fel. Összesen 14 helyszínre utaztak, hogy az Amerikában, Németországban és Magyarországon élő amerikai magyarokat megszólaltassák. Sokan közülük még sosem mesélték el a kamerának élettörténetüket. A projekt 2017-re újabb támogatást nyert a az 1956-os Emlékév Bizottságtól, hogy további interjúkkal bővülhessen az archívum. 

A közel 100 elkészült interjúból készült válogatásvideókat nézze meg az Index Memory Project aloldalán!

A teljes interjúkat pedig nézze meg a Memory Project frissen indult saját honlapján!

 Mielőtt erre válaszolok, csak annyit szeretnék mondani, hogy  a Memory Project nem a mostani politikáról vagy menekülthullámról szól, noha maga az archívum az emigráció témájával foglalkozik. Kollegámmal, a Memory Project másik alapítójával, Lauer Rice Andreával nem engedünk teret a mostani politizálásnak. Ha az alany elkezdi nagyon éltetni vagy szidni a mostani magyar kormányt, az nem kerül bele az interjúba. Ettől függetlenül persze sokszor látok párhuzamot a mostani menekülthullámmal kapcsolatban, főleg amikor a Collegium Hungaricum Berlinnel közösen kibővítettük a Memory Projectet németországi magyarokra is (ebből készült egy 6 részes videoinstalláció is, amely nemrég nyílt meg Berlinben és november 31-ig tart nyitva).

Az egyik interjúalanyunk, aki már Németországban született 56-os menekültek gyerekeként, németet tanít menekülteknek. Többször elsírta magát, amikor eszébe jutott, ezek a gyerekek ugyanazt érezhetik, mint az apja 56 után. A németek erősnek érzik a párhuzamokat, az amerikaiak pedig egyrészt nem szeretnék, hogy ennyi szír érkezzen hozzájuk, másrészt viszont mindig emlegetik, anélkül, hogy rákérdeznék, velük mennyire bőkezű volt az USA. Elmondták többen is az alanyok közül, hogy őket valószínűleg a CIA hallgatta ki annak idején, és sok, számukra méltatlan kérdést szegeztek nekik azzal kapcsolatban, hogy milyen kommunista párt vagy ifjúsági szervezet részei voltak, magyarul, hogy együttműködtek-e a kommunista párttal vagy rendszerrel.  

Szeretnék egyértelmű párhuzamot vonni az 56-os menekültek és a mostani menekülthullám között, de nem kristálytiszta számomra a helyzet. Amikor 2015 nyarán hallottam, hogy kerítést vagy falat akar állítani a kormány a menekültáradat ellen, akkor először az ugrott be nekem, 56-os szülők gyerekének, hogy miért állítjuk vissza a vasfüggönyt, és milyen alapon fordítunk hátat a menekülteknek? Pláne mint az az ország, amelyik 56-ban a nyugati országok egyöntetű támogatását és befogadását élvezte? Fel voltam háborodva, és nagyon megérintett a téma, olyan szinten, hogy lementem egyedül a határra forgatni.

De mégsem olyan ez a menekültáradat, mint 1956-ban,

több ok miatt, amire nálam jóval naprakészebb itteni újságírók és politológusok már rámutattak. Az 56-os menekültek jórészt magasan képzett, egyedülálló, papírokkal ellátott európaiak voltak. Akkor még nem volt a világban a mostani terrorizmus, a magyar menekültektől nem kellett ebből a szempontból félni. Nem voltak annyian, mint most, és többnyire elfogadták, hogy melyik országba küldték őket.

Amikor arról kérdezi az interjúalanyokat, miért hagyták el az országot, akkor mindenki kényszerről, menekülésről beszél, vagy van, aki lelkes volt, és örült a „kalandnak”?

Azt mondani valakire, hogy 56-ban kivándorolt, nagyon sértő: mindenki menekült. Még akkor is, ha olyanokról van szó, akik azt mondták, hoppá, ha most el lehet menni, akkor gyorsan menjünk. De ők is menekültek voltak: hátrahagytak mindent, a családjukat is, és nekik is veszélyes volt az út. Volt, akinek nem lett volna semmi baja, ha nem jön el: ők azért menekültek, mert tudták, otthon nem lett volna jövőjük. És ha nincs jövőd, akkor menned kell. Nem vándorolt senki, ez menekülés volt.

Létezik olyan, hogy gazdasági bevándorló?

Talán azok, akik a hetvenes években disszidáltak, de valószínűleg ők is politikai menekültként látták magukat, mert a rendszer elől jöttek el, ahol nem tudtak volna boldogulni. Nem gazdasági, hanem politikai kérdés volt, hogy az ember járhat-e egyetemre, utazhat-e.

A mostani menekültek között ön szerint vannak gazdasági bevándorlók?

Amerikában nagyon megszűrik, hogy politikai menekültek legyenek, akiket beengednek és aztán felkarolnak; ott nem arról van szó, hogy hirtelen jön egymillió ember, ott az jut be, akit már két éve megfigyelnek. A magyar helyzet más, nyilván nem lehet biztosan kijelenteni semmit, ami minden egyes emberre igaz, de azért azt hiszem, aki Szíriából jön, arra nem mondhatjuk, hogy gazdasági bevándorló. De szerintem nem is a gazdasági helyzet a fontos, inkább az, van-e valakinek kapcsolata terrorista szervezetekkel – a gazdasági menekülteket azért még el lehet bírni.

Hogyan látják egymást az itthon maradt és a máshol élő 56-os magyarok?

Sok amerikai magyar gondolja úgy, hogy aki nem jött ki 56-ban, az azért maradt otthon, mert jó volt ott neki, megalkudott a rendszerrel és kommunista lett – a komcsi kifejezés már olyan, mint a mumus. Az itthoniak pedig azt gondolják: „Te kivándoroltál, amikor nyitva volt a határ, mi pedig maradtunk, és megszenvedtük ezt a rendszert. Te meg élsz, mint Marci hevesen.”

Ez az ellentét nem éppen közösségépítő, így ahol lehet, próbáljuk közelebb hozni a nézőpontokat. A férjem magyarországi magyar, a szüleinek lett volna lehetőségük elmenni, de úgy döntöttek, hogy maradnak, mert itt van a hazájuk, és én becsülöm őket ezért. És azt is tudom, hogy akik Amerikába menekültek, megszenvedtek azért, hogy most így élhessenek: eleinte semmijük sem volt, mindent elvettek tőlük, nagyon keményen kellett dolgozniuk, megőrizni magyarságukat, és még az otthon maradt családjukat és egzecíroztatták. Sajnálom, hogy 56 sokszor falat állít a kint és az itt élő magyarok között, ami miatt a két oldal talán nem érti mindig meg egymást.

Nézze meg Pigniczky Réka Inkubátor című filmjét!

A Memory Project részeként meginterjúvolta Andy Vajnát is. Ő milyen volt? Olyan volt, mint bárki más?

Nem, nem volt olyan, mint a többiek. Ő volt az egyetlen, aki – vagyis akinek az embere – megszabta, hogy maximum egy óránk van; amúgy ezek az interjúk 2-3-4 óráig is eltartanak. Talán ezért, de kevesebbet sztorizgatott, viszont szívesen beszélt a Szabadság, szerelem című filmjének hátteréről, ami egyébként megható volt: amikor fiatal volt, nem volt fontos neki 56, csak később vált azzá, és azért csinálta meg a filmet. És tőle származik az egyik legjobb mondat: azt mondta, „Én tulajdonképpen 56-ban születtem, mert 56 miatt vagyok az, aki vagyok. Kizárt dolog, hogy ha itthon maradok, ma az legyek, aki ma vagyok, és ezért hálás vagyok.

Ezért jöttem vissza Magyarországra, segíteni.”

Ne maradjon le semmiről!