Az a kislány aztán tényleg izomból rugdosott

A martfűi rém címszereplőjeként minden eddiginél negatívabb, brutálisabb és erkölcstelenebb figurát játszol, ráadásul a film kifejezetten naturalista módon mutatja meg a rém minden tettét. Máshogy készülsz fel egy ilyen szerepre, mint mondjuk egy Don Juanra vagy egy Koldusoperára?

Különösebb felkészülés nem volt, bár persze tudtuk, miről szól ez a szerep. Aztán a forgatáson, éles helyzetben már nem lehetett ezzel nem foglalkozni. A legdurvább egyértelműen a tizennégy éves lányról szóló jelenet volt. A film első verziója háromórás volt, sok mindent ki kellett hagyni belőle. A rendőrségi vallomásban korábban volt olyan rész, amiben Kovács (Kovács Péter, Hajduk karaktere, a „martfűi rém” – K. B.) elmondta, hogy az első gyilkossága után fel akarta akasztani magát. Az eredeti forgatókönyvben érezhető volt, mennyire nyomorult élet van az ember mögött. Ezt már meg tudtam kaparintani.

Másmilyen színészi jelenlétet igényel egy-egy ilyen jelenet?

Intim jelenetek a színházban is vannak, ez hozzátartozik, ezt minden kolléga tudja. De abban a jelenetben egy kamaszlánnyal játszottam együtt – ez teljesen más helyzet. Amikor lefogtam vagy fojtogatnom kellett, akkor ő aztán tényleg izomból védekezett és rugdosott, teljesen jogosan, nincs is ezzel semmi baj. De azon az éjszakán nagyon észnél kellett lennem, mert

ő tényleg azt csinálta, amit a helyzet diktált, nem hagyta magát, tökön rúgott, gyomron térdelt, persze nem szándékosan. Jól csinálta.

És emocionálisan is nehéz volt. A lány anyukájával le is ültünk beszélgetni, nyilván rengeteg félelmük volt. Ott volt az anyuka, a nővér, sokan a családból, miközben én a kislányukat nyalogattam – az elég bizarr volt. A többi felvétel a kollégákkal egész más kérdés volt. Persze az áldozatokat játszó színésznőknek, dublőröknek sem lehetett könnyű csupaszon feküdni egy kamera előtt a hidegben, miközben én szuszogok fölöttük és nyalogatom őket – de hát van ilyen. Része a színészetnek.

Lelkileg, fejben minden reggel fel kellett készülnöm azokra a jelenetekre, amiket aznap felvettünk. Mégiscsak személyes ügyekről van szó: például nagyon kellett bíznom Szabó Gábor operatőrben – és lehetett is benne –, hogy ne legyek szemérmes eljátszani ott, az orra előtt, amikor ennek a csávónak egy nő melleinek levágása után végre orgazmusa van.

Mennyire szoktad közel engedni magadhoz a szerepeidet?

Muszáj közel engedned, különben egy csomó mindent nem tudsz megfogni benne. Az olyan szélsőséges dolgokat, mint hogy megölsz vagy megerőszakolsz valakit, csak behelyettesíteni lehet valami mással, vagy elképzelni, milyen lehet. Nem mondom, hogy teljesen a szerepeddé kell válnod, mert nem biztos, hogy ez a színész dolga, de eléggé közel kell engedni. Biztosan lehet máshogy is, de azt hiszem, az – finoman fogalmazva – kevésbé érdekes.

Milyen típusú színész vagy: aki egy durva szerep után még a forgatás után is órákig maga elé réved, mert nem tudja elengedni, vagy aki a függönnyel vagy az utolsó csapóval azt mondja, mostantól újra Hajduk Károly vagyok, hazamegyek, megnézek egy részt egy sorozatból?

Ez szerepfüggő, de azért általában megnézek egy részt egy sorozatból. De mégiscsak az a természetes, hogy ha másfél órán keresztül intenzíven forgatsz valamit, vagy napokig próbálsz, és végig ugyanazzal foglalkozol, akkor azt nem tudja az ember csak úgy elvágni. Nem azt mondom, hogy ülök és nézek magam elé, de azért egy pár órán keresztül ez még dolgozik valahol hátul az agyamban.

Egy ilyen típusú szerep, mint A martfűi rém, sem jobban, sem kevésbé nem dolgozik hátul, mint mondjuk a Don Juan, amit most mutattunk be a Pesti Színházban. Ha az ember egész nap gyilkolászik, az nyilván akkor is dolgozik belül, ha már a családjával, a gyerekével van. Azok is elég bizarr helyzetek.

Mit csináltál ma, apa? Hát, kisfiam, levágtam egy nőnek a melleit egy hatalmas teherautóban!

Szóval tudni kell ezeket a dolgokat különválasztani.

Ez jó, vagy jobb lenne, ha le tudnád tenni a munkát a nap végén?

Ez a munkám, ezt szeretem csinálni.

Mennyire ragaszkodtatok a valós eseményekhez?

Sopsits Árpád nagyon beleásta magát ebbe a történetbe: végigolvasott minden vallomást és jegyzőkönyvet, amit csak talált, és amit kiadtak, mert persze volt, amihez nem férhetett hozzá. De onnantól, hogy megírta a történetet, minket már nem kért arra, hogy ássuk bele magunkat, hiszen arra van a forgatókönyv. Ami részben fikciós: az emberek magánéletéről nyilván nincs jegyzőkönyv. Tudtommal a martfűi nézők közül senki nem ment oda a stábhoz azzal, hogy mekkora tévedések lennének a filmben.

A színművészeti egyetem után rögtön a Katona József Színházba szerződtél. Addigra már többször játszottál Bodó Viktornál, aki később megalapította a Szputnyik Hajózási Társaság nevű saját társulatát, de akkor a Katonában rendezett. Miatta mentél a Katonába?

Zsámbéki Gábor harmadéves koromban hívott gyakorlatra a Katonába, és már akkor azt mondta, nemcsak egy évre, hanem hosszú távra tervez velem. És azt is tudtam, hogy Bodó Viktor oda fog menni rendezőnek; vele nagyon szoros munkaviszonyba kerültem. Szóval nem arról volt szó, hogy én oda akartam menni, ez jött. Persze aztán egy percig sem volt kérdés, hogy a Katonában szeretném kezdeni a pályámat.

Miért volt olyan egyértelmű?

Ha egy végzős egyetemistának szerződést ajánlanak a Katonába, eszébe sem jut nemet mondani,  ez a mai napig így van. Ráadásul Viktor miatt ez nekem még egyértelműbb volt.

Azonnal elég nagy, sokszor főszerepeket kaptál. Visszanézve hogy látod, jót tett ez, vagy voltak negatívumai is?

Én boldog voltam. Az az időszak kezdetben számomra egy nagy szerelem volt. Odafigyeltek rám, igazi feladatokat kaptam, jó volt. Az egyetem végén, amikor Viktorral vagy Zsótérral dolgoztunk, megszoktam, hogy kitapossák belőlem, amit szeretnének, megtanultam kitaposni magamból én is sok mindent, úgyhogy nem volt újdonság a nagy leterhelés sem. De most visszanézve már úgy látom, fiatal voltam és tapasztalatlan, rengeteget tanultam abból, amiket ott játszhattam, de egy idő után nagyon keményen előjött egy fáradtság. Nem fizikai fáradtság, inkább olyan, amikor az ember évekig, nagyon keményen csinál valamit, aztán egyszer csak megáll és elkezd kételkedni, biztos-e, hogy ez így jó, ez így a legjobb.

Nehezebb otthagyni egy olyan színházat, ahová, ahogy te is mondtad, minden színész vágyik, és ahová ekkora kiváltság bekerülni?

Hát, nem volt egyszerű. Ha nagy döntéseket kell meghoznom, akkor persze mérlegelek, átgondolom a dolgot, de azért leginkább a belső súgásokra vagy megérzéseimre szoktam hagyatkozni, és arra jöttem rá, hogy érdemes is így tennem. És akkor úgy éreztem, mozdulnom kell. Nem tudtam, mi lesz, hogy lesz, csak azt, hogy hiányzik a Viktorral való munka, mivel ő két év után megalapította a Szputnyikot, és már nem dolgozott a Katonában. Másfél-két év alatt egyre többször visszajött ez az érzés, hogy minden szuper, de… Harmincéves voltam, és úgy éreztem, ha most nem lépek, később nem fogom megtenni, és nem akartam tíz vagy húsz év múlva megbánni, hogy nem mozdultam.

Aztán pár év után megszűnt a Szputnyik. Volt, hogy úgy érezted, bár maradtál volna inkább a Katonában, biztos jövedelemmel?

A jövedelem miatt igazából nem aggódtam, az mindig volt valahogy, mindig jött egy kisangyal a legváratlanabb helyről. De a Katona a Szputnyik alatt is többször eszembe jutott. Nem az, hogy vissza akarok menni, hanem a volt kollégák hiánya, meg az a rengeteg minden, amit ott tanultam. Az ember gyakran nem tudja értékelni a dolgokat, amíg bennük van. Ezért is kell néha lépni, hogy kívülről láthassunk rá magunkra és helyzetekre.

A Szputnyik társulata akkor volt a legjobb állapotában, amikor megszűnt. Olyan energiák indultak el, úgy egymásra voltunk hangolódva, hogy egyértelmű volt, a következő három-négy évben iszonyúan fontos dolgokat tudnánk csinálni, mind Viktorral, mind az akkor frissen végzett Kovács D. Danival. Ezért is volt annyira hideg zuhany, ami történt. Miközben persze mindenki tudta, mi van, a Heilbronni Katica is pár tízezer forintból készült el. Lehet és kell is így színházat csinálni, de nem lehet minden előadást tízezrekből kihozni. És nem lehet mindig koprodukcióban dolgozni. Egyszerűen tarthatatlan és tűrhetetlen volt a helyzet, ami nem tette lehetővé, hogy olyan munka folyjon, amiért ez az egész létrejött.

Érdekes, de a próbák után a feloszlást követően sosem volt fejlógatás, inkább állandóan nevettünk. Én meg a magam részéről nagyon sok mindenért és sok mindenre voltam dühös – ezt most ne részletezzük, egyértelmű, mire gondolok. Nagyon rossz pillanatban kellett feloszlania egy társulatnak, de úgy voltam vele, oké, akkor lássuk, mi lesz most, hiszen volt már ilyen. A Szputnyik előtt, a Katona után sem tudtam pontosan, mi lesz velem.

Máshogyan viszonyult a – nevezzük úgy – társadalmi felelősségvállaláshoz a Szputnyik, mint amit a kőszínházakba tapasztaltál?

A Szputnyik mindig igyekezett társadalomkritikát vagy valamilyen más kemény mondanivalót megfogalmazni, bár voltak olyan előadásaink, amelyek szándékosan nem erre törekedtek. Sajnálom, hogy nem jutott el Magyarországra Viktor heidelbergi Übü királya: tudtuk, mi az abban az előadásban, amit a német közönség csak úgy él meg, mint valami közép-európai unikumot, de a itthon őrjöngve visongtak volna. De például a Katona is igyekszik mindig olyasmit megpöckölni, ami égető társadalmi kérdés. Persze nem kell, hogy minden előadás ilyen legyen. Az azért nagyon unalmas lenne.

És a Vígszínház?

A Szputnyik alatt arra jöttem rá, hogy mindig akkor a legjobb, amikor olyan előadást tudunk csinálni – mindegy, miről szól –, ami mindenkinek, aki részt vesz benne, valamiért fontos ügy. Eddig szerencsém is volt, jelenleg is több olyan előadásban játszom, amik számomra ilyenek. Idealista elvárás a részemről, de olyan dolgokban szeretnék ezután is részt venni, amiket ügynek tekintek: teljesen mindegy, hogy az akár felolvasószínház vagy mozgásszínház-e, csak az a lényeg, hogy nekünk, akik csináljuk, ügy legyen, mert akkor kifelé is ügy lesz. Persze ezt nem lehet erőltetni.

Én soha nem tudtam volna elképzelni, hogy a Vígszínházban legyek színész. De amikor Bodó Viktorral ott próbáltuk a Koldusoperát, nagyon jó élményeim voltak, később pedig Eszenyi Enikő hívott a színházba. Sokat gondolkodtam az ajánlaton, de a Szputnyikból Bach Kata és Király Dani is jött, szintén akkor szerződött oda Orosz Ákos, újra találkoztam ott a volt osztályfőnökömmel, Hegedűs D. Gézával, vagy Börcsök Enikővel, akik mostanra nagyon fontosak lettek nekem, sőt Enikő leszerződtette állandó rendezőnek Kovács D. Danit is, ami remek és bátor lépés. És láttam, miket vállal be az utóbbi években a Vígszínház, és mit próbál egyre inkább képviselni. Úgy éreztem, mindehhez én oda tudok állni, mert a saját ügyemnek tudom érezni, amit Enikő akar. Azt mondtam magamnak, nézzük meg, mi lesz ebből.

És mi lett?

Nagyon-nagyon vaskos csapat kezd kialakulni, nemcsak a generációkon belül, hanem generációk között is, és ez nem sokszor van így. Kovács D. Dani nagyon komoly lehetőségeket kap, a Pesti Színházban is, aminek azért, tudjuk, megvan a maga közönsége.

Nyilván van két-három ember, aki előadásonként elmegy, de nem baj, legyen is. És a Don Juannál is az látszik, hogy igen, ez fog tudni működni.

Miért nem gondoltad volna soha, hogy vígszínházi színész leszel?

Egyetemistaként nem éreztem magamhoz túl közel azt a fajta színházat, amit ott láttam, főleg, miután elkezdtünk együtt dolgozni Viktorral. Kellemes, polgári színháznak láttam a Víget, de ez az elmúlt években nagyon sokat változott, Mohácsi Jánossal, Alföldi Róberttel, Bodó Viktorral, vagy azzal, hogy Mundruczóék ott vendégszerepelnek, Kovács D. Dani ott rendez, Szikszai Rémusz fog dolgozni, és így tovább. Egyszer csak elkezdett nagyon egyértelműen érződni a Vígszínházon a társadalmi felelősségvállalás és az új irányok keresése.

Lehet ezt csakis szakmai szemmel nézni, vagy, mint mindenben az országban, ebben is van politika?

Nem látok én bele ebbe olyan mélyen. De sajnos igaz, amit mondasz, hogy

 De amit a Vígszínház csinál, az nem politikai hőbörgés, az elsősorban a színházról szól. Egyrészt ott van a törekvés, hogy nagyon sok gyerek és kamasz menjen be a Vígbe, és nézze meg A Pál utcai fiúkat vagy A padlást, és bőgjenek vagy röhögjenek, aztán később hozzák el a gyerekeiket is ugyanezekre, és kapják meg ezt az élményt egy színháztól. Ez megkérdőjelezhetetlenül fontos része a színháznak, még ha huszonkét évesen nem is ezt mondtam volna. Másrészt ezek mellett legyen az is, amiről az emberek a kávézókban, kocsmákban, utcán beszélgethetnek, mert úgy érzik, hogy a Vígben ebben vagy abban az előadásban most történik valami fontos. Ezekre nagyon nagy szükség van.

Szerinted kik vagy mik a felelősei annak, hogy ma olyan a színházak helyzete, amilyen? Hogy társulatok, színházak szűnnek meg, és mindent átsző a politika?

Hogy személy szerint ki a felelős, arra nem tudok válaszolni. Szerintem mostanra olyan helyzet alakult ki ebben az országban – nem egyik pillanatról a másikra –, hogy egyre inkább nyirbálják és szabályozzák, milyen legyen a kultúra. Pedig az olyan, mint egy szabadon burjánzó kert, amiben létrejönnek jó és szar dolgok is. De most mindennel, ami nem fér bele ebbe a szabályozásba, azzal csak a baj van. Pedig minden művészet elsősorban arról szól, hogy magunkról és a minket körülvevő világról gondolkodunk. Ebbe beleférnek az emberi viszonyaink is, meg az is, hogy mit hallok, ha bekapcsolom a híradót. Fontos a nevettetés és a pihentetés is, de a gondolkodás is. Arról a közhelyről nem is beszélve, hogy a színház, ugye, tükröt tart. És ez az a rész, ami egyre inkább nemkívánatossá vált az utóbbi években. Pedig szerintem van rá igény az emberekben. 

Egy olyan város, ahol folyamatosan színházak szűnnek meg, enyhe kifejezéssel is gyanús.

Ráadásul – és itt most hazabeszélek – a Szputnyik európai hírű társulat volt, Viktor pedig Európa-szerte elismert rendező, aki egy pöcsömnyi költségvetésű társulatot tartott fent, mégsem tudott Magyarországon előadást létrehozni, csak koprodukcióban vagy hatalmas kompromisszumok árán. És ennek az a vége, hogy egy ilyen kaliberű ember nem itthon szórja a gyöngyöket, nem itthon kamatoztatja a tehetségét, a képességeit és a tapasztalatát, hanem külföldön. Szerintem ez olyan luxus egy országnak, amit épeszű helyen nem lehetne megengedni.  Sőt, nem is csak hagyjuk, hogy ezek az emberek elmenjenek, hanem már-már akarjuk is, hogy így legyen. És ezt nem csak Viktorról mondhatnám el. Persze vele kapcsolatban elfogult vagyok, ezt vállalom is.

Van benned kiábrándultság?

Kiábrándultság nagyon remélem, hogy nincs, de illúzióim sincsenek bizonyos dolgokkal kapcsolatban. Azt például jelen pillanatban egy mesebeli, cukorszirupos álomnak látom, hogy akár Kárpáti Péter, akár Hargitai Iván, akár Bodó Viktor megpályázzon egy színházat, azt elbírálja egy bizottság, és tényleg szakmai szempontok alapján azt mondják, hogy oké, akkor a következő öt évben mutassátok meg, amit leírtatok, hogy legyen ilyen színház is Budapesten, mert ez nekünk fontos.

Amikor sokak mellett Bodó Viktor is pályázott az Újszínház vezetésére – amit aztán újra Dörner György nyert el –, akkor sem voltak illúzióid?

Én magamban azt gondoltam, hogy lesz valamilyen váltás. Nem nagyon éles, de azért valami más lesz, mert rengetegen pályáztak és nagyon izgalmas pályázatok születtek. Arra, ami történt, nem számítottam. Az eszembe se jutott volna.