Rúgják szét az én seggemet is!

Interjú Anger Zsolttal

06
2016.12.17. 17:55

Anger Zsolt az elmúlt évben legalább féltucat filmben és sorozatban játszott fontos szerepet, az Aranyélettől A martfűi rémig. Úgy jött ki az egyetemről, hogy harapni fog, aztán nem harapott se ő, se a többiek, mert az életük felét ki kellett dobnia a kukába. Mindkét politikai oldalt egy kalap alá veszi, úgyis csak az a lényeg számukra, hogyan tudnak több embert átverni. Interjú.

Feltűnően sok filmes interjúban olvastam, hogy mennyire jó dolog az Angerrel forgatni. Gondolom, erre kapásból nem tud válaszolni, de azért megkérdezem: miért van ez így?

Én erre csak annyit tudok válaszolni, hogy szerencsés vagyok: az elmúlt években olyan munkákban vehettem részt, olyan rendezőkkel találkozhattam – néhány kivételtől eltekintve –, amiket és akiket nagyon szerettem. Szerintem azzal könnyű dolgozni, aki szereti, amit csinál. Ha bemész egy boltba, és látod, hogy az eladó utálja a munkáját, oda nem mész vissza többet. Úgyhogy ha igaz valami abból, amit mondott, akkor talán az lehet a válasz, hogy szeretem a munkámat.

Sokszor mondják, hogy Magyarországon nem igazán van filmszínész-képzés, és színházi színészek játszanak a filmekben is. Ilyen téren van előnye?

A rendszerváltás idején jártam a Színművészeti Főiskolára: amíg az Aranyéletben a fiatal Hollós autókat tört Hollandiában, addig én itthon örültem, hogy végre eljön a kánaán, pont, mire felnőtt leszek. Zárójelben jegyzem meg,

talán nekem is szerencsétlen embereket kellett volna átbasznom, vagy cégekre azt mondanom privatizáció címen, hogy stipi-stopi, ez most már az enyém, és így meggazdagodni,

ahelyett, hogy a színművészetin töltöm az időt. Zárójel bezárva. A kérdésre válaszolva: nekem szerencsém volt, mert találkozhattam a csodálatos filmes alkotóval és pedagógussal, Herskó Jánossal, aki Svédországban többek között Ingmar Bergmannal dolgozhatott együtt.

Tartott nekünk egy kurzust, ahol elsősorban pont azt tanultuk meg tőle, mi a különbség a filmszínészet és a színpadi színészet között. A színpadon az ember erőből végigfutja a három órás darabot, de filmen ügyelni kell arra is, hány centire van a kamera, látszom-e vagy sem, és ha nem, akkor mennyire kell befordulni, honnan jön a fény, szemben álljak-e vele, és a többi. Azt szoktam mondani, hogy ilyenkor olyan a színész, mint a Terminator, akinek a szemében jobboldalt folyamatosan futnak az adatok. És akkor még nem beszéltünk a tartalomról, meg még mi mindenről. Egy gondolkodásmódot tanultam meg a Herskótól, és hogy hogyan kell a legkifejezőbben jelen lenni a kamera előtt, úgy, hogy minden egy képkivágásba koncentrálódjon, mert ez mindent felülír.

Viszonylag hamar megkaptam az első filmfőszerepemet, aztán toltam nagyon sok olyat is, amiről ma már látom, hogy nem kellett volna. De az útmutatás, amit Herskótól kaptam, örökre belém égett, és szeretném is továbbvinni. Negyvenhét éves vagyok, kezdem érezni annak a felelősségét, hogy akarva-akaratlanul példakép vagyok a velem dolgozó fiatalok számára. Igyekszem jó példa lenni.

Magyarországon tulajdonképpen tényleg nincs filmszínészképzés. Én csak a Go To Castingról és a saját filmszínészkurzusaimról tudok. Már két éve csinálom, és szeretnék itt az A. M. Filmszínész Stúdióban egy még nagyobb szabású tanfolyamot is beindítani. A Magyar Nemzeti Filmalap támogatja a filmszakmai utánpótlás-nevelést, előbb-utóbb a filmszínészképzés is terítékre kerül. Nem titkolom, elmondtam a vízióimat egy nemzetközi filmszínész-iskola felépítéséről. 2017. februárban egy 92 órás alapozó filmszínész kurzust indítok, a későbbiekben egy 300 órás szemesztert szeretnék felépíteni, ahol a résztvevők elég komoly alapokat kapnának ahhoz, hogy megtalálják helyüket a filmszínészi pályán, nemzetközi szinten is. A tanfolyamom neve Herskó Acting Course lesz.

Zavarja a színészeket, hogy a művészi önkifejezésen kívül technikai részletekkel is foglalkozni kell?

Ez egy szakma, nem thai masszázs. Ha te akarod jól érezni magad, masszázsra kell járni, de ha filmszínész akarsz lenni, melózni kell. Nem azért van ott a kamera, hogy te azt mondhasd, jajj, de jól esett átélni a dolgokat. Nem, ez csőszerelés, sőt, motorcsere egy retro Volkswagen-kisbuszban, abban, amelyikben a földön fekve kellett kivésni a motort, ha hozzá akartál férni.

De azért van benne thai masszázs is?

Persze, azért nagyon jó is. Ezt a melót nemcsak az élvezi és szereti, aki a kamera előtt áll, hanem mindenki. Nagyon erős közösségformáló ereje van. Egy kétperces jeleneten is nyolcvanan dolgoznak, és mindenki egyszerre van jelen a rendezőtől addig az emberig, aki az ablakot szappanozza be, hogy ne csillanjon meg rajta a napfény. Egy forgatás nem tudna ilyen olajozottan működni, ha nem szeretné mindenki a munkáját. Ehhez a melóhoz nem lehet úgy hozzáállni, mint az a bolti eladó, aki csak a Trónok harcát szeretné nézni a telóján, de megint bejött egy köcsög vevő, aki cigit akar venni. Nem a kamera előtt kell élvezkednem, hanem az egész napi kemény meló után, este kell azt éreznem, hogy de kellemesen elfáradtam.

Nehezebb dolga volt, amíg egy színházi társulat tagjaként nem ön választhatta ki a szerepeit, hanem mindent eljátszott, amit önre osztottak?

Kerülőúton kerültem a színházba. Nagymamám mozi-jegyszedő volt, úgyhogy 1971-től 1990-ig minden filmet többször is láttam, ami itthon mozikba került. Mindig tudtam, hogy színész akarok lenni. A szüleim azt akarták, hogy legyen valami „normális” foglalkozásom, úgyhogy műszaki iskolába mentem, aztán, amikor nem vettek fel elsőre a Színművészeti Főiskolára, kimentem Németországba, és kint is maradtam volna, ha végül nem vesznek fel negyedik próbálkozásra a színműre.

Idén harminc éve játszottam először kőszínházban, a Szegedi Nemzeti Színházban, aztán 1988-ban mentem Kaposvárra, oda már évadszerződéssel. És ott azért nagy emberek voltak: Kulka János, Csákányi Eszter, Jordán Tamás, Pogány Judit, Molnár Piroska, Ascher Tamás, Babarczy László, Gothár Péter, Eörsi István, Spiró György. Hát tőlük azért lehetett tanulni, és akkor még az egész rendszer vonzó volt, mert erősek voltak a színházak.

Aztán ahogy egyre kevésbé lett fontos a színház, feltalálták az internetet, megjelentek a kereskedelmi televíziók, kinyílt a világ, a kőszínházi monstrumok megragadtak ott, ahol voltak. Megszokták, hogy van egy feneketlen állami költségvetés, mert a Kádár-rendszerben a támogatott és tűrt színházaknak tengernyi pénzt adtak. A színházak nem tartottak lépést a rendszerrel: a rendszerváltás óta minden hatalom azt gondolta,

nekik az az érdekük, hogy a nép minél pronyóbb legyen, mert akkor könnyebb átbaszni őket. Ezért egyik sem foglalkozott lófaszt sem a színházzal és a kultúrával.

De egyik sem, ezért nekem mindegyik egy kalap alatt van. Ha rájuk várunk, lassan az összes színház lehúzhatja a rolót. Vagy lehet minden színházból múzeum, ahol országszerte ugyanazt a tizenöt-harminc darabot játsszák, és időnként rákapnak ugyanarra az egy ír kortárs drámára. Nagy tisztelet a kivételnek.

Mintha még mindig egy gombostűnyi lyukon néznénk a világra, és közben jön egy csomó tehetséges, lelkes fiatal, akiket ezek a baszom nagy intézmények ledarálnak és észrevétlenné tesznek. Nem véletlen, hogy nem igazán kötődöm egyik színházhoz sem, de a magyar filmezésnek most lehetne egy aranykora, mivel még a hollywoodi filmek nagy részének is van valami köze Magyarországhoz.

Az, hogy a színházak megragadtak huszonöt éve, a hatalom vagy a szakma hibája?

Amikor Babarczyék megkapták a kaposvári színházat, harminc-egynéhány évesek voltak. Ma nem tudsz mondani egy harmincas színházigazgatót sem. Az egész ebben gyökerezik. A rendszer meg van csontosodva, és a fiatalok is inkább betagozódtak, mint hogy azt mondták volna, mi majd forradalmian máshogy csináljuk, mint ahogy harminc éve volt. Minden ugyanúgy megy, mint nemhogy harminc vagy ötven, de száz éve. És ez elég ijesztő.

Jártam a kölni színházban, és azt éreztem, hogy ott süt a nap. Senkit nem érdekel, hogy ki a jobb- és baloldali szavazó, mert ugyanaz az értékrendjük. Bejön a Goethe nyelvén beszélő indiai srác meg a török kiscsaj, és örülnek egymásnak, mert mindketten németek, haverok és a társulat tagjai.

Miért nincsenek fiatal színházigazgatók?

Én is úgy jöttem ki a főiskoláról, hogy na, majd mi harapni fogunk. Aztán nem haraptunk. Készültünk egyfajta életre, de aztán az eddigi éveim felénél a rendszerváltás közbeszólt, hogy mégis minden máshogyan lesz. Nehéz ezt elfogadni, nem lehet egyik napról a másikra kidobni az eddigi életünket a kukába. És nem volt semmi segítségünk ahhoz, hogy megtanuljuk az új játékszabályokat, úgyhogy maradt az "aranyélet", hogy odaszólunk ennek vagy annak, ha ismerünk valakit odafent.

Azok a fiatalok, akik már a rendszerváltás után születtek, mostanra kijöttek az egyetemről, van, aki már társulatot is alapított. Ők fogják felforgatni a színházi rendszert?

Forgassák! Forgassák fel fenekestül. De nem is a felforgatás a lényeg, hanem a fejlesztés. Van egy nagyon érdekes szó: improvizáció. Ezt mindenki azzal azonosítja, hogy na, majd találomra kaszabaszálunk valamit, pedig az „improve” szó jelentése: fejleszteni, javítani. Na ezt kezdjék el, nagyon gyorsan! Formálják a saját képükre. Ne azzal foglalkozzanak, hogyan kell lebontani valamit, hanem azzal, hogyan kell új látásmóddal, új szögből bemutatni a dolgokat. Aki ma húszéves, egy másik bolygón nő fel, mint én. Megnéztem például a #sohavégetnemérős című filmet: hát erről dumálok!

Fontos ön szerint, hogy a művészet mai, kortárs dolgokról szóljon, mint mondjuk a mai politikai és gazdasági elit működését modellező Aranyélet?

Nem az én profilom, hogy a művészetről filozofáljak. A művészethez számomra az kell, hogy legyen valamilyen mondanivalód, és azt próbáld meg valamiféle módon megfogalmazni, legyen szó bármiről: ha benned elindít valamit, nemcsak egy film, de egy szög a falban is lehet művészet. Az a feladata, hogy elragadja az embereket, új gondolatokat indítson el, de legfőképp új kérdéseket tegyen fel. Számomra a színházban is az a legfontosabb, hogy megpróbáljam megfogalmazni a kétségeket és kérdéseket, amikkel tele vagyok. És ami sok embernek felébreszti az érdeklődését, az aktuális, tehát a művészet a dolog természetéből fakadóan aktuális kell, hogy legyen.

A színház ősi feladata, hogy aktuális problémákkal foglalkozzon. A III. Richárdot sem lehet úgy bemutatni, hogy az a púpos milyen gonosz volt ötszáz évvel ezelőtt. Nem, a veleje az, hogy mi is mind ilyen púposak vagy gecik vagy áldozatok vagyunk ma is. A színház nem lehet múzeum. Legyen elgondolkodtató és szórakoztató – szórakoztatni pedig a vér és a humor szórakoztat, de Csányi Vilmos szerint a nevetés is az agresszió egy formája, így aztán szerintem a legjobb fegyver egy színházi vagy filmes ember kezében arra, hogy problémákat mészároljon le vele.

De aki csak önmagában szórakozni akar, csiklandoztassa meg az úszógumiját a csajával, mert attól óhatatlanul felröhög.

Vannak emellett olyan feladatai, mint például a múlttal való szembenézés? A martfűi rém, az egyik legutóbbi filmje például az állam hatvanas évekbeli működését is be szeretné mutatni.

A filmnek és a színháznak is van felelőssége ebben, de azért kötelességnek nem nevezném. A németek például szembe tudtak nézni azzal, hogy évezredes történelmüket röpke 12 év alatt, 1933-tól 1945-ig elkúrták. Pocsolyáig lenullázták magukat. De fel tudtak állni, nem is akárhogy. Szerinted aki nem mer szembenézni, az tud csinálni egy ilyen videoklipet?

Jönnek a fiatalok, és az a dolguk, hogy szétrúgják a picsánkat, amiért hagytuk, hogy elábrándozzuk ezt az elmúlt huszonöt évet. Rúgják szét az enyémet is.

Ne maradjon le semmiről!