Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMAz Utazókat még Jennifer Lawrence sem tudja eladni
További Cinematrix cikkek
Ha lenne valahol egy olyan kategória, hogy legfélrevezetőbb előzetes, abban az Utazók című sci-fi az élmezőnyben végezne, az tuti. Itt van egy, tessék:
Ennek alapján ez a film egy romantikus elemeket tartalmazó sci-fi-thriller vagy űropera, amiben egy távoli bolygóra igyekvő csillaghajón két ember a vártnál hamarabb ébred fel, és ennek valami titokzatos oka van. Aztán ezek ketten kicsit romantikáznak, és közben igyekeznek a Nagyon Titokzatos Okot megfejteni, miközben a hajóval sem stimmel valami. És mellé ott a drámai zene, a hajóban minden kanyarban leselkedő veszedelem, a bárpultot lefejelő android (BOLOND! VESZÉLYES!) – szóval, hozd a popcornt, Pista, ez izgalmas lesz.
Ennyit ér
IMDb: 7,1
Rotten: 31%
Metacritic: 41%
Index: 3/10
A Utazókról sajnos nem lehet úgy írni, hogy nem spoilerezünk az első nagy csavarjáról, és őszintén szólva eszem ágában sincs, így akit zavar az ilyesmi, az hagyja abba az olvasást most, menjen el, nézze meg, és olvasson tovább, ha akar. Tehát innentől rontóc, spoiler, örömelrontás.
Nem véletlen, hogy a film forgatókönyve vagy hét éven át hányódott Hollywoodban, hiszen a központi témája miatt valóban nem egyszerű feladat megcsinálni úgy, hogy ne rázza ki a hideg a nézőt a főszereplőktől és a történettől. Az előzetesben elhangzó és a plakáton is emlegetett kulcsmondat, amire az egész premisszát felhúzzák, amivel tulajdonképpen berántják az embert a moziba, a
nem véletlenül ébredtünk hamarabb
el sem hangzik a filmben. Pedig ugye ettől lesz titokzatos az egész, azt várjuk, hogy majd kiderül Valami, idegen lények baszakodnak az utazókkal, szabotázs, NEM VÉLETLEN AZ ÉBREDÉS, pedig de, legalábbis félig. Az alapszitu az, hogy van egy űrhajó, ami ötezer telepest visz egy új, lakható bolygóra, hogy ott újrakezdjük az életet. A hajó elindul, és megy előre konok eltökéltséggel, majd meteorzáporba kerül, amin áthaladva megsérül a hajótest meg pár fontosabb rendszer, többek között a hibernáló rendszereket felügyelő is. Jim Preston (Chris Pratt) meg felébred, mert neki ezt dobta a gép: az ő kapszulája megy tropára. Mert csak. Mert vakszerencse.
Ez, kérem szépen, a véletlen definíciója. Nincs ok, elképzelés, terv, így jött ki a dolog, és kész. Hősünk az ébredés után egyedül találja magát egy teljes mértékben automatizált, az utazók kényelmét minden szinten biztosító rendszerben, és persze kezét-lábát összetörve igyekszik visszafeküdni, de hiába, a kapszula bekrepált, nincs visszaút. Ráadásul ő a csóró utasok közé tartozik, mert csak egy mérnök a lelkem, és olyan karperece van, amire csak ótvar reggelit kap a gépszakácstól, és híg kávét, pedig az automatából még vagy hatvanféle kinyerhető. Be is rág.
Mivel mérnökemberről van szó, nem adja fel könnyen, elolvas mindent, amit csak lehet, de így sem jut tovább: a hídra vagy gépházba be sem jut, mert nincs hozzá jogosultsága, a hajót irányító számítógép pedig nem törődik a problémáival, hiszen a program szerint ébredés csak az úti cél elérésekor van, és ha valaki ébren van, akkor elérték. Igen, az Avalont egy kissé debil gépre bízták. Jim innentől átmegy az összes olyan fázison, amin egy hajótöröttfilmben a főhős szokott, szakállat növeszt és pucéron jár, összehaverkodik az androidpincérrel (Michael Sheen), és igen, van olyan napja is, amikor leszar mindent és csak videojátékozik. Aztán meg depis lesz, érthetően, hiszen még kilencven év van hátra az útból, és egyedül nem megy, ugye. Eljátszik az öngyilkosság gondolatával is, de aztán csak eszébe jut, hogy hoppá, ott van még 4999 másik utazó a hajón – miért ne ébresztene fel egyet?
A sajtóanyagban is elkenik a film lényegét
Csodálatos a jövő. Az Avalon nevű űrhajó több ezer utassal a fedélzetén 120 éven át siklik elegánsan távoli célja felé, ahol az érkezők majd új életet kezdhetnek. Addig pedig a vele utazók biztonságosan lefagyasztva alusszák kiro-álmukat, és új otthonukban frissen, fiatalon ébredhetnek fel. Elvileg. A programba hiba csúszik, kiolvaszt két hibernációs ágyat, és két embert felébreszt
– áll a forgalmazó hivatalos anyagában. Ejnye.
Aurora (Jennifer Lawrence) egy írónő, aki vicces és okos, szép és kedves, mindez kiderül a kis videójából, amit a központi adatbázisban lehet meglelni, és ami alapján Jim halálra ítéli. Mert ha valakit egy ilyen helyzetben felébresztünk, az gyilkosság, mindegy, honnan nézzük. Itt lehetett volna húzni egy olyat, hogy a film átmegy egy kamarahorrorba, és a nő, amikor megtudja, mi történt, és hogy ő TÉNYLEG nem véletlenül ébredt fel (mert ugye megtudja), kikészíti a faszit, és közben leépül, és megőrül, esetleg kinyírja a gyilkosát, majd öngyilkos lesz, vagy eszét vesztve felébreszt mindenkit, és agyonverik, szóval nagyon sötét, komor dolgot is ki lehetett volna hozni belőle, de nem ezt kapjuk.
Hanem egy romantikus komédiát, némi akcióval fűszerezve. Jim megvárja, hogy Aurora túl legyen az első sokkon, és megkezdi a becserkészését, randiznak és isznak, dugnak és romantikus sétát tesznek a hajón kívülre, éppen csak virágos mező, naplemente és őzgidák nincsenek a filmben, de közös kosárlabdázás és zenés montázs, születésnapi tortával és majdnem leánykéréssel, igen. Miközben ugye ott van az az apróság, hogy Jim azért ébresztette fel a nőt, mert magányos volt, és kellett neki valaki. A nagy kiderülés után Aurora idegbeteg lesz, és jön egy kb. tízperces szakasz, amikor Jim bűnbánó kiskutyaszemekkel nézi a nőt, az meg legszívesebben kitaposná a belét, és pont úgy nem tud kiszakadni a helyzetből, ahogy egy pincében éveken át fogva tartott lány sem.
A rendszerhibák viszont szaporodnak, és össze kell fogni, mert mindketten meghalnak, ha nem, és persze hihetetlenül ostoba jelenetekben megoldanak mindent, amit kell, és a végén jön a csók is, és egy tényleg hihetetlenül ostoba és kártékony befejezés, ami megint csak azt sugallja, hogy azzal semmi baj nincs, ha egy ember egy másikat erőszakkal magához láncol, mert az idő minden sebet begyógyít. Mégis, hogy gondolták ezt az alkotók?
A színészeken egyébként nem múlik semmi. Pratt pont azt hozza, amit a Galaxis őrzőiben és a Jurassic Parkban, neki nincs más karaktere, csak ez az egy, de ezt egyelőre jól csinálja. Lawrence dolga az, hogy jól nézzen ki, és ha lehet, ezt fürdőruhában és szép göncökben tegye, majd amikor kihisztizte magát, legyen a hős támasza és megértő feleség. Nem egy önálló személy, saját akarattal, hanem egy szőke baba, akit a főhősnek rendeltek. Egyébként van köztük kémia – ahogy rondamagyarul szokás mondani –, szóval ha ezt a párost majd egy rendes akciófilmben akarná valaki bevetni, csak rajta. Michael Sheen egy androidot alakít, nem nagyon izzad meg közben.
A hajó, a repülő fúrófej és a DNS-hélix szerelemgyermekére hajazó Avalon jól néz ki, a trükkök működnek, az atmoszféra meglenne, csak ez a rémes történet nem kellene hozzá. Morten Tyldum norvég rendező még nem csinált még ekkora filmet (110 milliós büdzsé), és hiába volt jó például a Fejvadászok, itt sokkal nagyobb léptékben kellett gondolkodni, és ebben néha elveszett, és pár akciójeleneten kívül semmi olyasmit nem csinált, amire akár csak egy órával a film vége után emlékeznénk. Egyébként is jobb ezt nagyon gyorsan elfelejteni.
Rovataink a Facebookon