Valaki(k) van(nak) a fejemben

2017.01.22. 16:30

Disszociatív személyiségzavar

Pszichiátriai zavar, melynek meghatározó jellemzője, hogy az egyénnek két vagy több elkülönült személyisége van saját névvel, emlékezettel, melyek között kisebb-nagyobb mértékű átjárás lehetséges.

A popkultúrát leggyakrabban foglalkoztató pszichiátriai zavar elérte M. Night Shyamalant is - mármint nem egy trauma és meghasadó elme, hanem egy film formájában, aminek, ha valaki tényleg meg akarja nézni, az előzetesét és a plakátját is érdemes elkerülni, sőt, ennek a cikknek az olvasást is abba kellene hagyni. A Széttörve ugyanis egy rémesen egyszerű film, és ha előre tudjuk, miről szól, nem is biztos, hogy megnéznénk, mert ilyet már láttunk sokat, és ha egyet láttunk, láttuk az összeset.

Nem kell mindent elhinni ennek a pöcsnek. Attól, hogy egy film a disszociatív személyiségzavarról szól, még simán lehet jó, és ha azt mondja, hogy minden ilyen film egyforma, akkor még hülyébb, mint a kommentelők mondják. A Széttörve főhősében, Kevin Wendell Crumbban 24-en laknak, igen, egyszerre, ez a betegség lényege, ahogy az is, hogy nem úgy van, hogy a mondatot egyeske kezdi el és ketteske fejezi be, hanem úgy, hogy bizonyos személyiségek csak alkalomadtán kerülnek felszínre. Kevinben több domináns én lakik, akik közül a filmben csak hetet mutatnak meg, gondolom azért, hogy a főszereplőt alakító James McAvoy ne őrüljön meg teljesen.

Ennyit ér

IMDb: 7,6 / 10
Meta: 65 / 100
Rotten: 78%
Index: 5 vagy 8 / 10

Érthetetlen, miért gondolja bárki is, hogy jó ötlet, ha egy olyan beteg emberről forgat filmet, aki, vagy egyik személyisége egy erőszakos fráter, és abban éli ki magát, hogy fiatal lányokat rabol el. Ha csak a jóérzés oldaláról közelítjük meg az egészet, minimum ízléstelen, de akár káros is lehet az, hogy egy traumája miatt az elméje csapdájában rekedt férfit vérszomjas kannibálként/perverz nőrablóként ábrázolunk, hiszen ezeknek a beteg embereknek más sem hiányzik, mint az, hogy mindenki azt gondolja róluk, hogy csak attól, mert többen laknak bennük, máris erőszakos bűnözők.

Jaj, hagyjuk már ezt a liberális picsogást, mivel jobb az, ha egy 35 éves, egészséges fehér faszit ábrázolunk tömeggyilkosként? Vagy egy nőt, ha már itt tartunk? Ez egy horrorfilm, vagy inkább thriller, ami tulajdonképpen akkor is kiválóan működik, ha levesszük róla az ausztrál pszichiáterek szerint csak kitalált maszlagnak tekintendő "személyiségzavart", és csak egy személyiség lenne benne, aki elrabol három kiscsajt, mert szereti, ha egy szál pendelyben táncolnak neki, míg rájuk nem un, és meg nem öli őket. Csak azzal nem számol hogy a háromból egy nem az az elkényeztetett hisztispicsa, akinek gondolta, hanem egy gyermekkori traumája miatt kemény leckét megtanuló okos lány, és vele nagyon meggyűlik a gondja a végére.

Azaz, hogy helyes irányba tereljem a dolgokat, ez a film pont olyan, mint az összes lányelrablós-pincébenfogvatartós-őrült főszereplős thriller, amit az első két filmje után csodagyereknek kikiáltott, majd a többivel a Hatodik érzék-Sebezhetetlen kettős sikerét megközelíteni sem tudó Shyamalan tulajdonképpen csak az utolsó fél percért forgatott le. Amiben van egy csavar, vagy inkább kiszólás azoknak, akik látták a rendező eddigi filmjeit, de a történetet nem írja felül úgy, mint mondjuk a Közönséges bűnözők vége, vagy a Hatodik érzék Nagy Relevációja. A kis költségvetés viszont kétségkívül jót tesz a rendezőnek, mert kénytelen innovatívabb lenni, mint akkor, amikor kap egy Mel Gibsont, meg 100 millió dollárt. Ez a film a második a sorban, amit azzal a Blumhouse Productions nevű cégnek forgatott, ami az olcsó horrorokra specializálta magát (az első a The Visit című nyugdíjashorror volt), és ugyan nem sikerült eget rengetően jóra, de egy lépés a megfelelő irányba.

Van az a mondás, hogy a történet nem is fontos egy filmben, és ebben az esetben ez minden gúny nélkül meg is áll, hiszen a Széttörve James McAvoy jutalomjátéka, aki ugyan a Mocsok (Filth) című filmben már öltözött nőnek, de egyszerre hét jól elkülöníthető személyt még nem alakított egy filmben, nem mintha ezt olyan sokan megtették volna előtte. Dennis, egy rendmániás, erőszakos faszi, Patricia egy anyáskodó nő, Hedwig egy kilencéves kölyök, Barry egy érzékeny művész és így tovább, és McAvoy van annyira jó, hogy a papíron különbözőnek megírt alakok az orrunk előtt alakulnak át és lesznek egyéniségek a nyilvánvaló külsőségbeli különbségektől eltekintve is. Ebben az operatőr Mike Gioulakis (Valami követ) és a rendező is nagy segítségére van, az egyes ének előkerülésekor változnak a beállítások is, és apró trükkökkel látszólag maga McAvoy is, néha karcsúbbnak, máskor kigyúrtnak tűnik, igazolva azt a teóriát, hogy a disszociatív személyiségzavarban szenvedők kivételes esetekben fizikális valójukban is különböznek (az egyik én nagyothalló, a másik nem, az egyik allergiás a mogyoróra, a másik nem, stb.)

Tessék, pont ezért nem jó film a Széttörve, illetve nem film, hanem csak egy egotrip, McAvoy valóban jó, de a forgatókönyv vékonyka, elférne egy söralátéten is. A Dennis / Patricia / Hedwig / Barry / Orwell / Jade kezelését végző pszichiáter (Betty Buckley) még érdekes is valamennyire, bár az, hogy ennyire későn jön csak rá, hogy valami nem stimmel a betegével, az elég hihetetlen, a lányok közül kettő viszont tényleg csak biodíszletnek van a filmben. Az a szerepük, hogy megpróbáljanak kiszabadulni, de a film felétől már egyáltalán nem foglalkozunk velük, és csak Caseyt, a gyerekkori traumán áteső harmadik csajt dolgozták ki rendesen. Ezt a szerepet egy tehetséges színésznőre, arra az Anya Taylor-Joyra bízták, akitől a The Witch című horrorban is frászt lehetett kapni. Kár, hogy amint megismerkedtünk az összes személyiséggel és kiderült, hogy McAvoy nagyon jó, a filmből még mindig van egy óra hátra, amit otthon simán átpörgetnénk, mert nem nagyon történik semmi.

Ha neked az semmi, ahogy az utolsó órában fokozzák a feszültséget, ahogy a szereplőkkel együtt hántod le a főszereplő elméjének hasadt rétegeit és igyekszel eljutni odáig, hogy mi az isten az a Szörny, a 24. személyisége, és mi lesz ha egyszer előjön, akkor maradj a Vin Diesel-filmeknél, azok valók neked. McAvoy átalkulásának csúcsa, a katartikus pincejelenet pont olyan, amilyennek egy ilyen filmben lennie kell a befejezésnek, meglepődsz és megijedsz, nem érted, mi történik, aztán amikor leesik, hogy mi/ki ez a Szörny, és miért született, hozzácsapva az utolsó fél perccel, akkor a padlón keresed az állad. Shyamalan visszatért, alig várom, mi lesz a következő filmje.

A Széttörve egy szinten működik csak jól, azon, ami arról szól, hogy gyereket bántani megbocsáthatatlan. Mivel ezt a vonalat McAvoy története nem fejti ki elegendően, a teher Anya Taylor-Joy vállára kerül, aki ezt a részét jól oldja meg (a menekülőset annyira nem), és az a történetszál sokkal de sokkal borzasztóbb, mint amit a fősodornak szánt a rendező/forgatókönyvíró. Az eszközei is  sokkal finomabbak, láttat, de nem mutat direktben semmit, viszont lelkiismeretesen végigviszi azt a szörnyűséget, amit egy bántalmazott gyerek átélhet. És ebből a szempontból nem is az a jelenet a legemlékezetesebb, amiről majd mindenki beszél a film után, hanem az, amiben a lányt mutatják, és mi is látjuk rajta, hogy hozott egy olyan döntést, ami az egész további sorsát befolyásolja majd. A többi valóban lényegtelen.

Ne maradjon le semmiről!