Amikor a finn fapofa hülyét csinál a begyöpösödött Európából

002 (2)
2017.02.15. 23:44

Rengeteg film készült már a menekültválságról, általában a menekültek emberpróbáló, gyakran kilátástalan és halálos vándorlásáról (ezeket mi is összeszedtük egy cikkben korábban), de nem emlékszem, hogy egyik is annyira gonoszul szórakoztató lenne, mint Aki Kaurismäki legújabb filmje, a The Other Side Of Hope (kb. A remény másik oldala). 

Pedig alapvetően szinte semmi vicces nincsen benne: a néző két párhuzamos történetet követhet. Az egyikben egy középkorú ingárus, Wikström otthagyja feleségét, felszámolja a készletét, és nekiáll megvalósítani az álmát, hogy egy tisztességes étterem tulajdonosa legyen. A másikban egy szíriai menekült, Khaled érkezik Finnországba, és próbál eligazodni a bürokrácia és a minden szempontból hűvös társadalom erdejében. A két szál találkozik egyszer, de addigra már pont eléggé benne vagyunk mindkét történetben, hogy külön-külön is érdekeljenek minket.

Mivel már elejtettem Kaurismäki nevét, szinte felesleges elmondani, hogy mire megy ki a játék: a film fanyarul berendezett, humoros, szinte végig állóképek sorozata, amiken még a szereplők is annyira mozdulatlanok, hogy szinte kővé dermednek. A mondataik hasonlóan lomhák, a gesztusaik minimálisak, a humorérzékük viszont mindig a köbön. Őszintén bevallom, hogy az 1999-es Juha után nem nagyon követtem Kaurismäki művészetét, szóval abban, hogy a The Other Side Of Hope-ot ennyire jó filmnek tartom, az is benne lehet, hogy rácsodálkoztam a stílusára. Ami a témától kapott még egy plusz gellert is.

The Other Side Of Hope (2017) Trailer

Mert van abban valami megkapó, hogy ennyire egyszerű, banális történeteket úgy nézünk végig, mintha szinte szocreál tablóképek lennének, és a mindennapi pillanatokból mindig valami nagy fontosságú, mitikus jelenet lesz.

Amikor először találkozunk Khaleddel, akkor éppen egy finn teherhajó rakományából, egy tonnányi kokszból emelkedik ki, mint egy gólem. Rengeteg történetet tudunk arról, hogy milyen embertelen körülmények között utaztak, és utaznak most is, de ahogy a férfi kiemelkedik a szénből, tényleg olyan, mint a gólem, amit magára szabadított a nyugati társadalom, hogy tesztelje a saját toleranciáját.

Amiben Kaurismäki Finnországa csúnyán elbukik. A körülmények – a modern fogadó létesítmények, az ellátás – megvannak, de a törvényi bürokráciában valami mindig megbicsaklik annyira, hogy sérüljön az emberi jog. Khaled menekültstátuszt kér a finn hatóságoktól, de azok a meghallgatáson monoton hangon elutasítják, mondván: nem tartják annyira súlyosnak az aleppói helyzetet, hogy menedéket nyújtsanak a hasonlóknak. Aztán kattan a bilincs a férfin, nem sokkal később pedig látjuk a híradót, hogy Szíriában éppen gyermekkórházakat bombáznak.

A leírás alapján úgy tűnhet, hogy ez egy véresen komoly dráma, amin csak kínosakat tudunk nevetni. Nem pont így van. Khaled történetét ugyanis tökéletesen ellenpontozza Wikström, aki az összes megspórolt pénzét először egy vérre menő pókerjátszmában pörgeti meg, aztán pedig talál egy külvárosi, lepukkant kocsmát, hogy megvalósíthassa az álmát.

A kocsma személyzete ismerős lehet mindenkinek, aki nem csak a Gault & Millau-ból tájékozódik Európában: a gyakornokként dolgozó, fizetés nélküli pincér, a beleszarós szakács és az egyenruhás, de nem túl megbízható ajtónálló. Amikor az első vendég, akit látunk, kér egy heringet főtt krumplival, akkor kap egy konzervet. Merthogy ők fúziós konyha.

Vagy ott a pillanat, amikor Wikström elbeszélget egy vele egykorú hölggyel a ruhaiparról. A nőt nem érdekli, neki elege van a finn tespedésből, ő nemsokára megy Mexikóvárosba hulahulázni és szakét inni. Az összes ilyen beszélgetés olyan, mintha egy kabaréban adnák elő, de a színészek mozdulatlanság miatt annyira bizarr lesz az egész, hogy csak imádni lehet.

Kaurismäki a filmbemutató utáni berlini sajtótájékoztatón elmondta: eredetileg azon dolgozott, hogy legyen egy kikötőkről szóló filmtrilógiája (ennek a része a Le Havre), de útközben meggondolta magát, és menekülttrilógia lett belőle. Jó, mondjuk amikor a filmzenéről kérdezték, azt mondta, hogy a filmben minden teljesen normális, van egy kis beszéd, aztán meg néha egy kis zene – szóval ki tudja, hogy mit lehet komolyan venni tőle.

A rendező azt is hozzátette, csak egy egyszerű dolgot akart üzenni a filmjével: 

mind ugyanazok vagyunk, és egyszer te is lehetsz menekült.

Majd amikor megkérdezték tőle, hogy mit szól Európa „iszlamizációjához”, azt válaszolta: ő nem lát semmi ilyesmit. Csak azt látja, hogy a kultúránk változik, amire szükségünk is van, mert már túl sűrű a vérünk. Szükségünk van emberségre, és ha nem vagyunk emberségesek, akkor nem vagyunk emberek sem. Majd ezután a válasza után a Wikströmöt játszó Sakari Kuosmanen színész felállt, és elénekelt egy finn dalt. Néha jó lehet finnek lenni, még ha a The Other Side Of Hope szerint bőven lehet bűntudatuk.

A The Other Side Of Hope-ot az idei Berlinale versenyszekciójában vetítették. Idén Magyarországon is be fogja mutatni a Cirko Film, pontos dátum még nem ismert.

Ne maradjon le semmiről!