Az sem zavart, hogy Mária meztelen

010  O5A8115
2017.03.09. 17:23

Első filmfőszerepével rögtön fődíjat nyert a Berlinalén, pedig korábban úgy érezte, soha többé nem akar színész lenni. Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjén kívül arról is beszélgettünk Borbély Alexandrával, a Katona József Színház színészével, hol nem volt szabad gyerekkorában magyarul megszólalnia, és mikor vállalta fel kapcsolatát Nagy Ervinnel.

Nyitrán születtél, Nagycétényben nőttél fel, Komáromban érettségiztél. Hogyan élted meg a kisebbségi létet, amíg Szlovákiában éltél?

Gyerekkoromban azt képzeltem, hogy a falunk egy sziget, ahol magyarul beszélünk. Ha bementünk a városba, Nyitrára, anyu azt mondta, ne szólaljak meg magyarul, de nem szigorúan, nem hangzott ez olyan súlyosan, mint amilyennek majd leírva tűnni fog. Amikor meg Győrbe mentünk, nagyon tetszett, hogy mindenhol magyarul beszélnek, az egész városban. Különlegességnek éltem meg, hogy van Szlovákiában egy sziget, ahol egy magyar közösség él, nem bosszankodtam rajta. Később, amikor már rájöttem, hogy nem erről van szó, dühös voltam, amiért a szlovákok olyasmiket mondanak, hogy „Szlovákiában szlovákul!”, és ha kellett, bárkivel vitába szálltam erről.

Aztán Budapesten egyik este taxival mentem haza, és színházról beszélgettünk a sofőrrel. Nem tudom, miért, de szóba hozta, hogy minek jön ide mindenki,

teli vannak a színházak mindenféle külföldről jött emberekkel, akik elveszik a magyarok munkáját.

Mondtam neki, hogy én Szlovákiából jöttem. Iszonyatosan elkezdett izzadni: volt egy csepp, ami lassan, a homloka közepén csorgott le – soha nem felejtem el. De én belül mindig is pluszként éltem meg, hogy két kultúra, két ország kincsei az enyémek. Mintha ettől több lennék. Aki gyerekkorától két nyelvet beszél, az nem lehet, hogy ezt negatívumként élje meg.

Felvételiztél a pozsonyi színművészetire is, de mégis a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemet választottad. Miért?

Borbély Alexandra

Nyitrán született 1986. szeptember 4-én. Mielőtt felvették volna a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemre, egy évet a Nemzeti Színházban töltött stúdiósként. Az egyetemen 2012-ben végzett, Máté Gábor és Dömötör András osztályában, majd rögtön a Katona József Színházhoz szerződött, amelynek azóta is tagja.

Filmen csak kisebb szerepei voltak, mielőtt Enyedi Ildikó nekiadta volna új, a napokban bemutatott filmje, a Testről és lélekről főszerepét. Borbély Alexandra játssza Máriát, az autisztikus személyiségjegyekkel rendelkező minőségellenőrt, aki egy vágóhídon dolgozva különös kapcsolatba kerül az igazgatóval: eleinte csak furcsa, egymással megegyező álmaikban vonzódnak egymáshoz, de a valóságban nehezen tudnak mit kezdeni egymással. A film elnyerte az A kategóriás Berlini Nemzetközi Filmfesztivál fődíját, az Arany Medvét.

Apukám azt szerette volna, ha otthon maradok, vagy legalább közelebb vagyok, nehezen ment bele az egész színészesdibe is: Pozsony egy óra, Budapest meg kettő, Pozsony volt a kompromisszum. A harmadik rostáig jutottam. De akkor már tudtam, hogy Budapesten is továbbjutottam a második fordulóig, Gálffi László induló osztályába, és azt éreztem: úristen, mi van, ha felvesznek Pozsonyba? Akkor már nem mehetek Budapestre! Úgyhogy nem igazán készültem fel a harmadrostára, így bekkeltem ki a dolgot. Bevált, nem is sikerült a pozsonyi felvételi – de Budapesten sem vettek fel. Nem buktam ki, mert Jordán Tamás egy órával később felhívott: látta a felvételimet, és szeretné, ha eljönnék a Nemzeti Színház stúdiójába. Soha nem felejtem el azt az érzést, amikor Jordán először vitt be minket a színpadra. Nagyon boldog voltam, hogy színházban lehetek.

Akkor álltál először színpadon?

Igen. Délutánonként óráink voltak, és beugrottunk az előadásokba is kisebb szerepekben. Jó volt ott kezdeni. Aztán a következő évben Máté Gábor felvett az osztályába.

Akkor Pozsonyba sosem akartál igazán bekerülni?

Nem, mert magyar az anyanyelvem. Oké, szlovák óvodába jártam, sok szlovák unokatesóm van, de már szavalóversenyből is a magyarra jártam mindig. Lépésenként haladtam előre, de a cél Budapest volt: az ember úgy érzi, itt van a sok lehetőség, több a színház, a színész és a néző. Bár az nagyon tetszik, hogy a pozsonyi felvételin mondhatsz magyar monológot is.

Felégetted magad mögött a hidakat, vagy elméletileg lehetséges, hogy húsz év múlva a komáromi színház fog leszerződtetni?

Nem tudok róla, hogy felégettem volna bármit is. Most egyre inkább foglalkoztat, hogy nagyon szeretnék szlovák vagy cseh filmekben játszani. Gyerekkoromban a legtöbb film, amit anyukámmal megnéztünk, szlovák vagy cseh volt, és most is, ha hazamegyek, anyu rögtön visz a moziba az új filmekre: nagyon kötődöm ahhoz a világhoz. Legutóbb is az első sor legszélére kellett ülnünk, annyira telt ház volt. Ez a nagy érdeklődés a hazai filmek iránt itt hiányzik. És ott a sorozatokban is megbecsült színészek játszanak, akik így híresek, tulajdonképpen celebek lesznek.

Tudnál szlovákul játszani?

Mindig olvasok egy magyar és egy szlovák könyvet is, mert edzésben akarom tartani a nyelvet. Most kellett adnom egy szlovák interjút: a vágóhidat például ki kellett szótáraznom, szerintem még soha nem mondtam ki szlovákul. Nem akarom elfelejteni ezt a nyelvet.

Az egyetem olyan volt neked, ahogyan elképzelted, amikor először álltál fel a Nemzeti színpadára, vagy volt, hogy válságba kerültél?

Engem igazán a magánéleti dolgaim tudtak kibillenteni, és ezeket előszeretettel gyakoroltam az egyetem alatt, hiszen egy osztálytársammal sikerült összejönnöm, így az osztály előtt zajlott a magánéletünk, és voltak ennek hangos jelenetei is. Volt, hogy ez nagyon megviselt; akkor félrehívott Máté Gábor, és azt mondta: „Ide figyelj, nem azért vettelek fel, hogy kikészülj és lefogyj itt nekem, szedd össze magad, és koncentrálj a munkára!” Gábor tud úgy nézni rád, hogy tudd, most jobb, ha bent maradsz az egyetemen egész éjjel, és csak gyakorolsz.

Volt, hogy ezek a dolgok hátráltattak, de

azt, hogy soha többé, csak az elmúlt másfél évben éreztem először.

A színházban fél évig nem volt új darabom, nem próbáltam, és az Enyedi-film leforgatása óta, másfél éve nem hívtak egy castingra sem. Ildikó elhívott a Terápia harmadik évadába egy epizódszerepre – azt leforgattuk, és ennyi. Elkeseredtem, és azt éreztem, lehet, hogy ez nem fog menni. Van bennem egy olyan, hogy ha nem az első helyezés, akkor nem is kell; nem szeretek második lenni. Ez van, ilyen vagyok, furán működöm: az egyetem után is azt éreztem, hogy ha nem kerülhetek a Katona József Színházba, Máté Gáborhoz, akinek imádom az ízlését, akkor nem is kell az egész.

Mi tudott kibillenteni ebből az elkeseredésből?

A film. Megnéztem, és úgy éreztem: „De jó, akkor én színésznő vagyok!” Pedig már elbizonytalanodtam: az én hibám, hogy nem keresnek? Mit csinálok rosszul? Hol mutogassam magam, ha a casting directorok nem járnak színházba? Nem akarok bazári majom lenni. Hiába mondták, nézzem meg, ő vagy ő milyen régóta nem forgatott: ettől nem tudtam megnyugodni. Azt mondtam, harmincéves vagyok, dolgozni akarok! Ráadásul Ildikóval már a munka is kész csoda volt, nem is tudtam, hogy így is lehet filmezni: hogy így figyeljen rám valaki, ilyen csendben legyünk. Már ott lehetett érezni, hogy valami nagyon különleges történik velem. És egy ilyen után jön másfél év szünet… Ezt az űrt nem tudtam magamnak megmagyarázni. Borzasztó türelmetlen vagyok, talán emiatt tanított az élet.

Többször elmondtad, a forgatás idejére teljesen belehelyezkedtél a szerepedbe, ebbe a nagyon zárkózott, autisztikus lányba, Máriába, és Enyedi Ildikó is óvott a külső ingerektől. Megváltoztatott ez a szinte más bőrében leélt 39 nap?

Örökre bennem maradt. Ha valaki adna egy szöveget a filmből, azt hiszem, tudnám ott folytatni, ahol abbahagytuk. Mária továbbélhetne bennem, ha nem ezen a világon élnék: nem mondhatom ki mindenkinek, amire őszintén gondolok, mert ebben a világban arra senki sem kíváncsi. Én sem: ha mindenki elmondaná, mit gondol rólam, biztos, hogy folyamatosan sírnék, annyira a szívemen viselem a dolgokat. Még nem sikerült kérget növesztenem, és nem is tudom, hogy valaha sikerülni fog-e, de nagyon szeretnék.

Pedig nem is emlékszem egyetlen olyan kritikára sem az elmúlt évekből, amiben bántottak volna.

Nem, de nem is erre gondolok. Nagyon pici dolgok tudnak fájni: ha beszól egy kolléga, vagy a buszsofőr, vagy egy idegen ember. Mindenen meg tudok bántódni; azt érzem, akkor valamit nem jól csinálok, vagy félek, nehogy valaki azt gondolja, meg akartam sérteni. Ez nem jó, egy csomó energiát elvesz. Sokkal jobb lenne lazábban élni.

De lehet, hogy ebből épül fel benned a színész, nem?

Igen. Gábor is mindig azt mondja, ne járjunk pszichológushoz, ott van a színpad, ott az a sok dolog, amit használni tudunk. Nyilván bennem is megvan az a hiperszenzibilitás, ami Máriában és Enyedi Ildikóban is.

Van, hogy úgy érzed, nem éri meg, és jobb lenne elmenni egy pszichológushoz a színpad helyett?

Amikor nincs munka, ezt érzem. Olyankor azt mondom, nem kell ez az egész, minek is kéne. Ha meg van munka, úgy érzem, úristen, de jó színésznőnek lenni, de boldog vagyok! Csak a végletek működnek bennem.

Azt is többször elmondtad, az volt annak a feltétele, hogy eljátszhasd a főszerepet a Testről és lélekről-ben, hogy kiirtsd magadból a szexualitást.

Inkább a nőiességet, mert Máriában tulajdonképpen egy gyermeki lény tükröződik vissza.

Az, hogy itt ekkora hangsúlyt fektettetek ennek a lefaragására, felveti a kérdést, más szerepekben mennyire kell jelen lennie, mennyire kell használnod a nőiességedet, testiségedet?

Az Ahol a farkas is jó című előadásban Jancsó Piroskát játszottam, aki egy szexuális bűnöző, egy sorozatgyilkos, de a nőiességnek nem úgy kell benne lennie, hiszen ő egy megnyomorított lélek. Egy barátom azt mondta róla, azért nem tetszik neki – és ezért nagyon dühös voltam –, mert „mindig ott kell lennie a szerepeidben Borbély Alexandrának: ha távol is áll tőled, képviseld magadat, legyen benne a nézésed”. És ezzel nem értettem egyet; nagyon remélem, hogy nem látszik a szememben Borbély Alexandra, csak ha én is azt akarom.

Ezért is lettem dühös az első casting után, amikor Ildikó azt írta, nem biztos, hogy ez filmen működni fog, mert nem tudom elrejteni, ami a szememben van, a kamera mindent lát. Azt mondtam: az nem lehet, hogy ne tudjam elrejteni! Azért vagyok színész! El tudom képzelni, hogy még nem tudom, mi az az érintés, és bele tudok úgy helyezkedni, hogy ezt ti is elhiggyétek nekem. Elkezdtem a tükör előtt gyakorolni, és egy idő után azt éreztem, hogy megvan. Úgyhogy remélem, Borbély Alexandra teljesen el tud tűnni.

Engem ez a fajta színészet varázsol el, és ezért is tudtam megnézni a filmet. Nem akartam, mert mint egy kincset őrizgettem a fejemben, hogyan is nézhet ki, amit játszom, és nem akartam látni, mert mi van, ha összetörik a kép? De a stábvetítésen meg kellett néznem, és úgy megörültem: ez nem én vagyok! Ez Mária! Ezért tudtam nézni,

az sem zavart, hogy Mária meztelen. Pedig féltem ettől, de az nem én voltam.

De hogyan tudod elérni, hogy ne látszódjon a szemedben a saját személyiséged?

Nyilván úgy, hogy a személyiségem egy része valahol Mária. Abban közel állunk egymáshoz, hogy precíz, pontos vagyok, fontos számomra, hogy minden rendben legyen körülöttem. Már amikor gyerekként hazamentem az iskolából, akkor is vagy leckét írtam, vagy rajzoltam, nem csak úgy éltem bele a világba, szerettem a szabályokat. Az is nagyon fontos, hogy a tükörben meglássam, hogy néz ki a szereplő, milyen a tartása, milyenek a ruhái – akkor elkezd benne létezni, és elindul valami. Akkor már nem látom Szandrát.

Olyasmit tanultál a színészetről a Testről és lélekről révén, ami innentől meghatározza majd a játékodat?

Képzeld el, hogy amikor megtaláltam ezt a nézést, és a castingon láttam Ildikón, hogy ő is azt látja, amit én gondolok, én onnantól fogva nem voltam bizonytalan. Rossz lett volna, ha ki-be ugrált volna belőlem ez a dolog, de nem így volt. De hogy hogyan fogom használni a jövőben, azt nem tudom, mert minden szerep előtt olyan, mintha mindent újrakezdenél. Legyen az film vagy színház, az ember teljesen hülyének és szerencsétlennek érzi magát. Most főpróbahetem van Máté Gáborral, három szerepet játszom A tökéletes boldogság világában, és ugyanezt érzem. Mindenesetre ezt már nem veheti el tőlem senki.

A Testről és lélekről Máriájához hasonló szereped még sosem volt. Mennyire érezted úgy korábban, hogy a rendezők beskatulyáznának a csinos szőke lány kategóriájába a színpadon?

Én eddig is kaptam különleges szerepeket: sorozatgyilkost, feketére festett fogú, bajszos öregasszonyt, vak prostituáltat. Engem nem skatulyáztak be. Nagyon szeretnék már egy szőke nőt játszani, egy hozzám hasonló személyiséget.

Az, hogy egymásba szerettetek kollégáddal és egyik filmbeli partnereddel, Nagy Ervinnel, összefügg bármennyiben azzal, hogy a filmforgatás miatt másmilyen érzelmi világban éltél?

Ez egyáltalán nem számított, sőt, Ildikó úgy vigyázott rám, mint egy kis gyöngyre, amit nem érhet semmilyen külső behatás. Úgy érzem, mintha mi csak ketten lettünk volna ott Ildikóval: mindenki más is jelen volt, de mi mintha össze lettünk volna kötve egy láthatatlan fonállal.

A Berlinalén rólatok készült videókban többször is szóba került, hogy úgy döntöttetek, vállaljátok a kapcsolatotokat a nyilvánosság előtt is.

Ez iszonyú hülye helyzet volt: mindenhol azt vágták be abból a videóból, amikor azt mondtam, itt ül mellettem a lelki társam. Mintha mindenképp Berlinben szerettem volna coming outolni.

Igen, tényleg olyan volt.

Pedig valójában egy nagyon kedves német újságíró mondta azt a sajtótájékoztatón, hogy szeretné, ha mind válaszolnánk arra,

megtaláltuk-e már a lelki társunkat.

És úgy tűnt, ez őt tényleg érdekli, úgyhogy vállaltuk a kockázatát, hogy átmegyünk magánéleti talk showba – ez meg is történt. Mindenki válaszolt a kérdésre, én is. Figyelni kell arra, hogy hol mit mondasz, mert úgy vágják meg, ahogy akarják. (A jelenet a lenti videón 03:20-tól látható - a szerk.)

Foglalkozol azzal, hogy hol mennyi jelenhet meg a magánéletedről?

Azzal mindketten foglalkozunk, hogy milyen újságnak nyilatkozunk. De az ilyesmi benne van a pakliban, és nem miattam: Ervin örvend olyan népszerűségnek, ami felkelti ezeknek az újságoknak az érdeklődését. De úgy, hogy én is színész vagyok, ez valahogy az én életem velejárója is. Az ember próbál jó döntéseket hozni, remélem, ez sikerül a jövőben is.

Mennyire befolyásolja az életedet a közélet és a politika? A napokban nem választották újra első munkaadódat, Jordán Tamást, előtte Ervin aktuálpolitikai nyilatkozata söpört végig az országon, és így tovább.

Természetesen figyelek arra, hogy mi történik az országban és a világban, ahol élek, és az apámtól értesülök arról, mi történik Szlovákiában. De egy dolgot nagyon fontosnak tartok: hogy egy színésznek nem dolga ebbe belefolyni. Én is úgy adok interjút, mint egy színész, aki a munkájáról beszél, semmilyen politikai kérdésre nem szeretnék ennél bővebben válaszolni. Mindenki más, mindenkinek megvan a joga ahhoz, hogy azt gondolja, amit gondol. Egyet nem szeretek: ha valaki csak fekete-fehéren látja a világot, mert nagyon nyitottnak kell lennünk a másságra. Nem szabad egysíkúan gondolkodni semmiről.

Mit szóltál ahhoz, hogy egy-két napig mindenki Ervin politikai nyilatkozatáról beszélt?

Ervin tőlem független személyiség: meghallgatom, elmondom az én véleményemet, de soha nem parancsolnék neki. Ő ilyen. Csodálatos dolog lenne, ha nem akarnánk megváltoztatni a másikat. Igyekszem ezen az úton járkálni.

001  O5A8007
Fotó: Ajpek Orsi / Index

Ne maradjon le semmiről!