Ettől a szörnytől nem félni kell

2017.03.11. 11:11
A Szólít a szörny a bizonyíték arra, hogy egy film lehet egyszerre szájbarágós és érthetetlen is.

Bár talán nem is az érthetetlen a jó szó, inkább a kifejtetlen, mert noha a film a fő tanulságait nem lehet elvéteni, hiszen másról sem szól ez a száztíz perc, mint hogy megértsük azokat, a közben elhangzó, metaforikus történetekre nem igazán irányul figyelem. Legalábbis a film alapjául szolgáló kamaszregény Wikipedia-oldalán is kapásból izgalmasabb és átgondoltabb felvetések szerepelnek, mint amennyire a rendező a dolgok mélyére ásott.

A Szólít a szörny három plusz egy sokatmondó mese filmje. Hármat egy életre kelt, hatalmas tiszafa mond el mindig pontosan 12:07-kor, éjjel vagy napközben, amikor eljön a főszereplő kisfiúért, de nem azért, hogy halálra rémítse, hanem hogy segítsen neki. A negyediket meg a fiúnak kell elmondania, amikor megértette, hogyan kapcsolódnak a mesék az anyukája halálos betegségéhez, ami miatt neki lényegében egyedül kell helyt állnia; ahhoz, hogy az iskolában minden nap megalázzák és összeverik a többiek; ahhoz, hogy az Angliából új családjával Amerikába költözött apja miért nem foglalkozik vele, és miért kell helyette inkább a merev és smirgliszerű nagyanyjához költöznie majd, ha meghal.

De a három mese, vagyis tulajdonképpen a végkövetkeztetésig vezető út elvész a külsőségekben, a tényleg nagyon szép és látványos, „régimódiasan” festett, rajzolt, mindig új ás új stílusú, kétdimenziós rajzfilmbetétekben meg A Gyűrűk Ura entjeiről másolt fa már jóval kevésbé sikerült CGI-részleteinek lelkes mutogatásában. Csak a végkövetkeztetésnek van itt igazi súlya: hogy szembe kell néznünk a problémáinkkal, démonainkkal, be kell vallanunk magunknak a legtitkoltabb félelmeinket is, mert máskülönben csak belülről emésztenek és rágnak bennünket, úgy pedig lehetetlen a továbblépés. És ne a külvilágban keressük a megoldást, csakis ebben, csakis magunkban.

Ami nagyon szép, okos, fontos, kedves és vitathatatlan mondanivaló. Olyan szép, okos, fontos és kedves, hogy így nem is lehet igazán haragudni a filmre. A filmre, ami minden erejével, minden megfeszült idegszálával azon dolgozik, hogy a nézőjének jobb legyen az élete. Hogy segítsen, mint egy pszichológus vagy egy mindent értő és belénk látó nagymama, kinek mi. A filmek legalább kétharmadának nincsenek ilyen jó – vagy általában, bármilyen – szándékai, úgyhogy legalább ezt el kell könyvelni jó pontként. És még az is lehet, hogy ez többet számít, mint hogy amúgy mennyire sikerült vagy nem sikerült részleteiben az egész –

az ilyesmire szokták mondani, hogy ha egy nézőnek is tényleg tud segíteni, már megérte.

És az is jó, hogy a világ egyik leggiccsesebb filmjét, a thaiföldi cunami után játszódó A lehetetlent rendező J.A. Bayona kerüli a sablonokat – igaz, ez nagyobbrészt az alapregényt író Patrick Ness érdeme. A fa meséinek sosem az a csattanója, amit az ember várna, inkább épp az ellenkezője egy elgondolkodtató indoklással, és a fiú sem úgy reagál a szörny megjelenésére, ahogyan egy rémfilmben szokás (félelemmel), sem úgy, ahogy egy fantasyban (csodálkozással) – egyszerűen csak tudomásul veszi a dolgot. Bayona egyáltalán nem akarja hangsúlyozni a metaforikus jelentésréteg és a realizmus szembenállását, elveti azt az íratlan szabályt, hogy a filmes valóság első átlépését meg szokás magyarázni. Pontosabban nála épp az a filmes valóság, hogy a nehéz sorsú gyerekek érzéseit és félelmeit életre kelt fák jelenítik meg a maguk konkrétságában, és kész.

Különleges vagy sem?

szr

IMDB: 7,6

Rotten Tomatoes: 87%

Metacritic: 76

Index: 6/10

De a szereplők jellemében néha még a sablonosság is jobb lenne. A nagymama (Sigourney Waever) például teljesen megmagyarázhatatlan figura: egyrészt szinte zsarnokian érzéketlen a fiúval szemben, másrészt viszont olyan hihetetlenül empatikus és türelmes vele, amire csak a legkevesebben lennének képesek – ami azért nehezen fér össze egy emberben. Az anya (Felicity Jones, a Zsivány Egyes – Egy Star Wars-történet főszereplője) meg leginkább semmilyen: tudjuk, mert sokszor kimondja, hogy szereti a fiát, és tudjuk, mert sokszor mutatja, hogy szenved a betegségtől, de a szomorúság talán az egyetlen érzelem, ami igazán látszani tud rajta. Még leginkább az elvált apa (Toby Kebbell) hozza a legpontosabban a negédesnek tűnő, de valójában csak sunyi, felelősséget tologató karaktert, a többnyire hitelesen riadt és magával ragadóan dacos, de a dolgokat néha azért túljátszó fiú (Lewis MacDougall) mellett. Liam Neeson viszont szerencsére csak félig tud borzasztó lenni: ő csak a hangját adta a szörnynek, ami ettől úgy beszél, mintha valaki túlzott jelentőségteljességgel szeretné lekenyerezni a falunapi szavalóverseny zsűrijét.

Felemás ez az egész film. Furcsa, hogy egy ennyire a vizualitásra épülő fantáziafilmben felerészt ennyire béna legyen a látvány: a CGI általában szegényes, hiteltelen vagy bazári, de itt-ott olyan apróságokban is felüti a fejét az igénytelenség, mint hogy a fiú egy jól láthatóan üres kávés papírpohárral szaladgál, és azt adja oda szeretetteli törődéssel a koffeinre szomjas anyjának. De nem illik össze a rajzfilmes részek felszabadult világával a többi rész túlontúl lekerekített egyértelműsége sem – milyen jó lett volna ugyanezt inkább rajzfilmben végignézni!

De a legjobb persze az lett volna, ha nemcsak a segíteni vágyó jószándék lett volna említésre méltó, hanem a történet minden síkjának kidolgozottsága és elmélyítése is. Az egy különleges film lehetett volna, ami újszerűen tudja megmutatni a gyerekek félelmeit, és a legjobb helyen ragadja meg a tragédiákkal szembenézni tudás képességének problémáját. Így meg mindebből csak annyi marad, előjelek nélkül, jó esetben csak semlegesen, hogy ez egy különleges film.

Ne maradjon le semmiről!