Tönkretettek egy magyar világsikert

2017.03.18. 12:30
Vannak azok a filmek, amikkel nincs különösebb baj, egyszerűen csak nem nagyon lehet érteni, hogy minek léteznek.

Bár igaz, ami igaz, ez tulajdonképpen azért épp elég nagy baj.

Pedig annyira jól hangzott, hogy egy világhírű magyar regényből, amit harminc nyelven adtak ki Brazíliától Kínáig, és amitől a New York Times kritikusa is el volt ragadtatva, külföldi, sőt!, nyugati művészek készítenek filmet. Hát mi ez, ha nem a legnagyszerűbb ok a büszkeségre? Hogy lehetne ebből a megtiszteltetésből teljes kudarc?

Hát ez fogós kérdés, de az angol Alex Helfrecht és a belga Jörg Tittel, a két elsőfilmes rendező, akik egy szót sem értettek Dragomán György A fehér király című regényéből, amit filmre vittek, hosszan tudnának mesélni róla. Hogy hova lett minden egyéniség a regényből. Hogy hogyan lett egy totálisan sablonos és ezerszer látott diktatúrafilm egy olyan könyvből, ami annyira különlegesen ragadta meg a zsarnokság témáját, és annyi egyéni íz volt benne, hogy az mindenki számára érdekes legyen – aki tudja, milyen egy elnyomó rezsim Kelet-Európában, annak azért, aki meg, annak azért.  És például, hogy hová lett az a bizonyos fehér király, az az ellopott sakkfigura egy filmből, aminek A fehér király a címe.

Na, hát nagyjából ennyire értő adaptáció ez a film. Hogy még a címét is elfelejtették megmagyarázni, pedig egyébként még sakktábla is szerepel a filmben, kétszer is, szóval még lehetőség is lett volna rá, ha a készítők értették volna, miért lehet ez fontos. De nem, és tényleg olyan az egész film, mintha a rendezők csak annyit tartottak volna fontosnak az egészből, hogy

a diktatúra, az bizony nem egy karneváli mulatság,

és erre a nagy felfedezésre úgy rácsodálkoztak, mint egy egész kiskorában a lakópark és az elit magánóvoda között ingázó kisgyerek a Szigony utcai lakótelepre. Ami szívük joga, csak így nehéz elképzelni azt a közönséget, akit letaglóz a film. Mármint azokon kívül, akik tényleg egész életükben nem olvastak még diktatúráról, nem láttak még filmet diktatúráról, és jobb esetben nem is nagyon hallottak még diktatúráról, de azért vannak már annyi idősek, hogy nem küldik vissza őket anyukájuk szoknyája mögé a mozipénztártól.

Szóval van egy gyerek, Djata egy meg nem nevezett országban, akinek a hatalom elviszi valamilyen munkatáborba az apját, és kegyvesztett családként az anyjával is egyre nehezebben boldogulnak. Ráadásul az idősebb fiúk is terrorizálják a srácokat. Mindebből a diktatúra megjelenítése kimerül a legalapvetőbb sablonok egymás után pakolásában: a gyerekeknek a rendszert kell éltetniük az iskolában, a szülőknek ehhez tapsolni kell, nagypapa meg kitagadja a fiát, ha az szembefordul a rendszerrel. A másik szálat, a gyerekeset viszont leveti magáról a vászon: olyan furcsán komolyan vett, pedig komolyan vehetetlen képsorok jönnek ki a dologból, amelynek egyik eleme sem stimmel lélektanilag, együtt nézve meg aztán pláne nem.

Ennyire rossz

MV5BZThhZmZlYjMtMzk1ZC00NzYxLTg1NjktYTUwNGUyZDg3YjU3L2ltYWdlXkEy

IMDB: 6,1

Rotten Tomatoes: 71%

Index: 4/10

És az alkotók azt sem tudták eldönteni, megmaradjanak-e a regény mozaikos szerkezetének reprodukálásánál, vagy egy sokkal lineárisabb, szokványosabb dramaturgiát használjanak. Először még valóban különálló kis novellákból áll össze a sztori: egy látogatás a nagypapánál, egy tiltott túra a kincsesbányának hitt veremnél, ahová valószínűleg a rendszer áldozatainak csontjait szórták, egy véres összecsapás a szerepüket röhejesen túljátszó kemény nagyfiúkkal. De ezek a részek csak akkor tudnának működni, ha fojtogató – vagy legalább bármilyen – atmoszférájuk lenne, de nincsen. Egy részükből a sztori áll össze – például a családtörténet –, más részük a diktatúra mibenlétén szörnyülködik erőtlenül, megint másoknak viszont később semmi jelentőségük nem lesz.

És végül úgy tűnik, mintha mégis csak a cselekmény előrehaladása lett volna fontos: hogy az anya megpróbálja visszaszerezni az elhurcolt apát, de nem jár sikerrel, aztán még egyszer láthatja, mindhiába. De ez mint történet sovány, és nem is fut ki sehová, vagy ahová kifut, annak nem nagyon van értelme.

Véget ér a film, és semmit nem tudtunk meg semmiről, csak azt, hogy a diktatúra rossz.

Meg az is, ha valakinek a kemény fiúk ellopják a labdáját.

És közben olyan idegesítően dilettáns hibák is borzolják a kedélyeket, mint hogy a legegyszerűbb CGI-trükkök is olyan bénák, mintha Paintbrush-sal rajzolta volna őket egy elütött béka: még egy nagy bronzszobrot se voltak képesek úgy egy hegy tetejére fotosoppolni, hogy ne legyen kábé annyira természetes, mint ha Spongyabob lakását rajzolták volna oda.

Szóval igazából nem is csak az a baj A fehér királlyal, hogy érthetetlen, miért is készítették el a rendezői. Van még egy csomó, elég súlyos gondja ezen kívül is.

Ne maradjon le semmiről!