Fiatalok, akik unalmukban terroristásat játszanak

2017.03.22. 07:17

Párizsi fiatalok, különböző hátterekkel és társadalmi csoportokból, olajozott és tökéletes gépezetként hajtanak végre valami homályos hátterű tervet: mintha csak véletlenül ülnének egymás mellé a metrón, de közben nagyon is tudatosan haladnak a céljuk felé. Hogy ez micsoda, az a film első félórájában nem is derül ki, de ez nem is feltétlenül baj, sőt, minél kevesebbet tudunk előre az Eközben Párizsbanról, annál jobban szippant be a film. Ez az első félóra tényleg tökéletesen fokozza a feszültséget, és kifejezetten bravúros - pláne, ha tudjuk, hogy pár jelenetet rejtett kamerával vettek fel.

Bertrand Bonello (Bordélyház, Saint Laurent) szándékosan nagyon keveset árul el a szereplőiről, és számos kérdésünk lehet, melyre a film végén sem kapunk választ. Hiába lesz félóra elteltével néhány flashback pár korábbi jelenettel, megnyugtatóan azokból sem derül ki, kik ezek a fiatalok pontosan, hogyan és főleg miért szerveződtek terrorista sejtté.

eközben parizsban 02

Van köztük jól öltözött és szép pálya előtt álló fiatalember, akit egy miniszter is fogad, és vannak külvárosi, bevándorló családokból származó fiatalok is, de az ő esetükben abszolút hiányoznak a civilizációs/vallási ellentétre utaló motivációk. Valami ki nem fejtett kapitalizmus-ellenesség gyúrja őket egybe, de különösebb céljuk láthatóan nincs azon kívül, hogy “nyomot hagyjanak”.

Miután elvégzik a feladatukat, éjszakára egy belvárosi luxusáruházban rejtőznek el, ahol az egyikük biztonsági őr, és reményeik szerint előjönnek, miután elül a zűrzavar a városban. A film második fele itt játszódik, luxuscikkek- és márkák társaságában, hogy még szájbarágósabban domborodhasson ki az antikapitalista mondanivaló. Ez csak azért kár, mert a bevezető félóra és a film hideglelős lezárása ennél többet is érdemelt volna.

Muszáj elmondani, hogy Bonello még bőven a párizsi iszlamista merényletek előtt kezdte írni a forgatókönyvet, és a jeleneteket is leforgatták már a 2015 novemberében végrehajtott Bataclan-támadások előtt. A filmezés azonban nem állt le, az Eközben Párizsbant tavaly ősszel bemutatták, és el lehet képzelni, milyen reakciókat váltott ki. Bonellót többek között azzal vádolták, hogy vonzónak ábrázolja a terrorizmust: a Guardian egyenesen “hipszter-terrorizmust” kiáltott, de odahaza még keményebb jelzőket is kapott, Cannes-ban pedig nem is vetítették le a filmet a fesztiválon.

Pedig minden hibája ellenére egyáltalán nem éreztem ablakon kidobott időnek a film több mint két óráját: Bonello nagyon ügyes rendező, aki annak ellenére érdekeltté tudott tenni a szereplői sorsában, hogy nagyon keveset mutatott róluk, és semennyire nem ébresztett szimpátiát az irányukban. Nem az utóbbi évek nagy port felverő terrortámadásait akarja megfejteni, hanem megmutatni, hogy számos más helyről is jöhet a veszély manapság, csak éppen az ő filmjébe kicsit belebarmolt időközben a történelem.

Ebből a szempontból egyáltalán nem is baj, hogy nincs valódi ideológia a főszereplők tettei mögött, csak kiüresedés, közöny és jövőkép-nélküliség, Bonello pedig nem az élettörténetüket akarja elmesélni, hanem megmutatni, hogyan viselkednek ebben a szituációban, és ez néha szórakoztató is: amikor egyikük a merényletek után megtiltja a többieknek, hogy felmenjenek a Facebookra, mert ott olyan kommenteket olvashatnak, “amelyre most semmi szükségük”. És nagyjából ez meg is mutatja, hogyan viszonyulnak a saját tetteikhez.

Eközben Párizsban (Nocturama)

Index 7/10

IMDB 6,7/10

Metacritic 73/100

Rotten Tomatoes 81%

Allociné 3,4/5

Egyikük ki is szökik körülnézni a felbolydult Párizsban, ahol beszélgetésbe elegyedik egy lánnyal, aki ki is mondja a film kulcsmondatát: “Ennek meg kellett történnie. Valamennyien tudtuk, hogy meg fog történni.” De szerencsére ezt sem fejti ki jobban, és ott lebeg a film hátralévő része felett.

Többet tényleg nem is akarok lelőni a cselekményből, inkább érdemes kitérni rá, hogy mindegyik szereplő nagyon jó (pedig a többségük nem profi színész), és telitalálat Bonello saját maga szerezte, elektronikus filmzenéje is, mint ahogy a végén megszólaló Blondie-sláger, a Call Me is tökéletesen van időzítve, hiába hallhattuk már pár másik filmben. Ugyanez nem mondható el viszont a My Wayről, amit a film egyik legbénább és legelnyújtottabb jelenetében ad elő az egyik, magából kivetkőzött szereplő.

Különleges, ahogy Bonello több jelenetet is megismétel más-más szemszögből mutatva, amely főleg a film második felében kap nagyobb hangsúlyt. Ekkorra már a csoport látszólagos egysége is megbomlik, a film azonban nem engedi, hogy bármiről is lemaradjunk.

Lehet, hogy a főszereplők sokáig eszetlen nagy királynak hiszik magukat, de csak a felületes nézőben csapódhat ez le a terrorizmus dicsőítéseként, hiszen a rendező egy pillanatig sem hagy kétséget a röhejességük felől, és ez a film végére végképp nyilvánvaló lesz mindenkinek.

A filmen sokan olyasmiket kérnek számon, amit nem is ígért, csak egy kétségtelenül izgalmas gondolatkísérletet visz végig, mely az alkotók szándékától függetlenül lett hirtelen aktuális. Az Eközben Párizsban kétségtelenül provokatív és hatásvadász film, nem is ad igazán válaszokat az általa felvetett kérdésekre, de két órára a karfához szegez, és egész biztosan gondolkodni fogsz rajta még napokkal később is.

Ne maradjon le semmiről!