Végignéztem az univerzum születését, és nagyon untam

2017.04.01. 08:44

Miközben az Egyesült Államokban éppen hatalmasat zakózik Terrence Malick új filmje, a Song to Song – annak ellenére, hogy Natalie Portman, Ryan Gosling, és Michael Fassbender is játszik benne - , Magyarországon most mutatják be egy teljesen más filmjét: Az Univerzum története grandiózus, évmilliárdokat felölelő, izé, történetét már évtizedek óta tervezte Malick, Az élet fájában már meg is mutatta a tesztüzemet a sokat vitatott dínós jelenetben, és most itt áll előttünk. Az amerikai filmkészítés egyik tényleg zsenije készített egy dokumentumfilmet, ami felöleli a mindenséget a kezdeti semmitől a modern civilizációig, a nagy büdös feketeségtől kezdve addig, hogy Dubajban építettünk egy hatalmas felhőkarcolót. Szép terv, kár, hogy az egész akkora modorosságba torkollik, hogy nehéz bírni.

Mert amit látunk, az csodálatos: nyilván a Földnek vannak rendkívül szép tájai, amiket örökké el lehet nézni, Malick viszont a különböző absztrakt történéseket analóg trükkökkel oldotta meg, amitől néha olyan, mintha egy pszichedelikus oktatófilmet néznénk. Néha meg olyan – különösen a dinoszauruszoknál –, mintha annak az olcsó, iskolai változatát. Persze, nyilván nem tudnak gyorsan szerezni egy velociraptort, hogy pózoljon a tengerparton a lemenő nap fényében, de akkor is durva a különbség a létező és nem létező dolgok között. 

Az Univerzum története (The Voyage Of Time)

az-univerzum-tortenete plakat

Index: 5/10

Imdb: 6,6

Metacritic: 68/100

Rottentomatoes: 64%

Jó, én most tényleg amiatt panaszkodok, hogy Malick filmjében nem hihetőek a dínók? Igazából nem, sokkal jobban amiatt, hogy szörnyű módszert talált ki Az Univerzum történének narrálásához. A narráció az összes filmjének a sarokpontja (gondoljunk a Mennyei napok kisgyerekére, vagy akár a To The Wonderben a három szereplő bármelyikére), itt viszont Cate Blanchett narrálja a teremtést, mint az élet maga. Már ha jól értettem. Blanchett modoros, erőltetett hanggal szólítja édesanyját, a mindenséget, és olyan mondatokat puffogtat Malick tollából, mint egy különösen beszívott gimnazista, aki kijött az első filozófia-önképzőről.

az-univerzum-tortenete 04
Fotó: Voyage of Time UG / Vertigo Média

Komoly meló az, hogy egy hasonló film megálljon a lábán anélkül, hogy valaki Shakespeare-i hangon slam poetryzik alatta a mindenségről, a nyolcvanas években készült Koyaaniqatsinak például ebben nagy segítségre volt Philip Glass zenéje és a zakatoló, őrületes tempóba hajszolt vágása. Az univerzum története viszont lassú, megfontolt, nagy része galaktikus vagy földi tájképekből áll, amik szépek, de egy idő után azért már nagyon hasonlóak. Még mindig senki nem tud úgy alkonyt felvenni, mint Malick, de már az ötödik, fakoronákoz átszűrődő napfényől nem esik hasra az ember. Főleg egy olyan embertől, akinek a karrierje vizuálisan erre épült.

Egyedül ott lett nekem igazán érdekes Az univerzum története, amikor feltűnik benn az ember, pontosabban az előember. Amikor hirtelen emberek kerülnek a középpontba, ott Malick igazán megmutatja a zsenialitását, amikor egy-két kósza beállításból, kameramozgásból és pillanatból össze tud rakni egy egész előemberi sorsot, szenvedéssel, boldogsággal, a felfedezés örömével. És egy olyan vágással, ami majdnem eléri a 2001: Űrodüsszeia legendás, csontból űrállomásra váltását.

Az Univerzum történetét sajnos nem IMAX-ban láttam, de el tudom képzelni, hogy úgy igazán letaglózó élmény lehet, mert több, mint egy szokásos IMAX-doksi, bár pont ezért nehéz ajánlani bárkinek. Iskolásoknak túlságosan ezoterikus, filmélménynek meg túl karcsú. Maradjon csak meg egy régóta dédelgetett lábjegyzetnek Terrence Malick karrierjében.

(A Voyage Of Time két változatban készült el: a 90 perces, hosszabb vágatot Cate Blanchett narrálja, a rövidebb, 40 perces, kifejezetten IMAX-mozikba szánt verziót pedig Brad Pitt. Magyarországon az előbbit forgalmazza a Vertigo.)

Ne maradjon le semmiről!