Már nem is annyira szórakoztató ostobaság

A jégtábla alól feltörő, az útjából (érthetően és elvárhatóan) mindenkit és mindent eltakarító atom-tengeralattjáró lassított felvételben menő. Menő lenne egy izlandi óvoda udvarán, a csendes pihenő előtt, amikor a kis Gunnar eljátssza ezt egy befagyott pocsolyával, egy matchboxszal és egy fagyott uborkával, és menő a bazi nagy IMAX-vásznon is, kár tagadni.

A Halálos iramban filmek esetében a lehető legnagyobb ostobaság elővenni a rendes filmesztétás toposzokat, és összevetni a totális agyhalált egy Adam Sandler-filmnél komolyabb produktummal, mert minek: egy kétéves gyereket sem baszogatunk azért, mert nem tekeri be 18-ról a jobb felsőbe, és nem kritizáljuk a lábtartását sem, de ha mellészalad a labdának, azt azért megemlítjük.

A Halálos iramban filmekre nem azért ül be az ember, hogy nüanszokat fedezzen fel a kameramunkában vagy a látványtervezésben, a jelenetek nem a színészi játék miatt lesznek emlékezetesek, és a végén nem keresünk tanulságokat és erkölcsi megmondást sem. Már az első rész, a Los Angeles-i autós latinó kultúrába helyezett szappanoperára ráhúzott rendőrfilm sem hagyott sok kétséget afelől, hogy mire lehet számítani ezekben a filmekben: sok kocsira, üldözésre, látványos kaszkadőrjelenetekre, miniszoknyás csajokra, atlétás pasikra és a család emlegetésére, ami nagyjából úgy értendő, mint a Maffiózókban, ahol Sylvio sem vér szerinti bácsikája AJ-nek. És ez markánsan a nyolcadik filmig nem is változott.

A nyolcadik kiadásban Paul Walker már nem szerepel (a hetedik forgatása alatt szenvedett halálos autóbalesetet), a bajtársias-családos szál szegényebb is így, sőt. A franchise egyik eddigi alapvetésének hiánya, azaz a „mindegy mi van, a család összetart” motívum tulajdonképpeni hanyagolása egy másik irányba viszi el a Universal történetének legsikeresebb franchise-át (eddig 3,9 milliárd dollárnál tart), ami vagy szándékos, és az utolsó három filmre jelöli ki a csapásirányt, vagy csak a forgatókönyvíró Chris Morgan unt már rá hatodjára a kamerába családi értékekről dörmögő Dom Torettóra. Elveszett az a családi izé, kötelék, vagy mittudomén, hogy mondjuk, esetleg bajtársiasság, ami eddig megvolt a filmekben, és ami legbelül hajtotta a karaktereket. Már a viccelődés, a beszólongatás sem a régi, és az egész filmen az érezhető, hogy ne szarakodjunk már az eleve csak expozíciós célokra használt dialógusokkal, jöjjön egy zúzás, amiben vagy ezer kocsit törünk össze, és ez mennyire király már.

Egyébként az halálosan idegesítő, hogy amikor ebben a filmben két karakter beszélget, akkor szinte csak arról esik szó, hogy a) mit fognak csinálni a következő jelenetben (agyonváglak), b) mit csinálnak éppen (agyonváglak), c) mi látható a jelenetben (agyonvágás). Rámutat egy karakter egy tankra, és azt mondja,

tank,

mintha nagyon lassú felfogásúak lennének a többiek és a nézők, aminél már csak az lenne jobb, ha a vászonra kiírnák, hogy TANK, és a biztonság kedvéért egy nyíl mutatna a járműre. Ami, hadd tegyem hozzá gyorsan, az egyetlen tárgy volt az adott jelenetben. Az ostobaság rettenetesen zavar még a popcornfilmekben is, és nem Aaron Sorkin sziporkáit akarom viszontlátni/hallani, hanem azt szeretném, ha csak akkor szólalnának meg a karakterek, ha van miért.

Azzal mondjuk nem lehet vádolni a filmet, vagy akár a karaktereket, hogy túl okosak lennének. A sztori nagyjából annyi, hogy Dom Toretto és Letty nevű felesége nászutaznak Kubában, ahol mindenki dizájnerruhákban jár, az utcán csak 30 év alatti emberek mászkálnak (mit mászkálnak, az egyik spontán utcabálból a másikba csöppenünk feszt), a férfiak általában atlétában, tetovált felsőtestben és kipattintott izmokkal, a csajok meg a seggüket épphogy eltakaró szoknyában flangálnak, és az utcai gyorsulási verseny pont olyan természetes velejárója a napnak, mint a Castro-beszéd a tévében.

Dom egyik boldognak induló reggelét elcseszi a beesett arcúra sminkelt, a fején elképesztően gagyi, szőke rasztaparókát viselő Charlize Theron, aki a film főgonosza, és úgy megzsarolja Domot, hogy az másfél perc alatt átáll a sötét oldalra. És szarik ő a családra meg a feleségére, és inkább a Cipher nevű kiberbűnözőnőnek melózik, aki (döbbenet), világuralomra tör.

Ha láttunk már akár csak egy Halálos iramban filmet, pontosan tudjuk, hogy ezután mi fog történni: sok autós üldözés, hihetetlen autós manőver, autóból autóba átbeszélés, nitróhasználat, gyújtás ráadása, gumiégetés és hasonló, kizárólag az autóbuziknak érdekes jelenet után/közben lesznek teljesen hihetetlen és illogikus akciójelenetek, a családnak el kell lopnia/vissza kell szereznie valami Világelpusztításra Alkalmas Izét, és közben folyamatosan beszólnak egymásnak és vigyorognak. Az akciójelenetek most is működnek a filmben, de hát ez a franchise erről szól, ugye, arról, hogy

az ember piszkosul irigyli az alkotókat, mert felnőtt fejjel újrajátszhatják a gyermekkori terepasztalozás vagy kisautózás legmeredekebb pillanatait, és még pénzt is kapnak érte.

Az előző filmben látott, repülőből kihajított autókkal forgatott jelenetet itt nem sikerült überelni, de hát azt nem is nagyon lehet, úgy meg pláne nem, hogy a 2015-ben mozikba került filmben a kocsikat TÉNYLEG kihajították a repülőből, itt meg kötve hiszem, hogy elkértek volna egy orosz atom-tengeralattjárót. Bár nem kétlem, hogy lehetne keríteni egyet.

És még azzal sincs baj, hogy a film 90 százaléka nettó baromság az önvezető autók ezreit távhekkelő gonosznőtől a jégen sikló torpedót kézzel lefékező Hobbs (Dwayne Johnson) ügynökig, mert az ilyesmit valahol el is várjuk a filmtől. A havannai utcai verseny képsorai nagyon odavernek az elején, a kaszkadőröket egy pillanatig sem irigyeltem, de utána elszáll a lendület, és az előzetesben grandiózusnak látszó jelenetek sem nagyon működnek, arról nem is beszélve, hogy pont a látvány az, amiben párszor feltűnően mellélőnek, és a CGI meg a greenbox leugrik a vászonról. A havas-jeges jelenetek láttán sírva fakadtam magamban.

A színészek sem segítenek sokat a dolgon, már ha Vin Diesel vagy Dwayne Johnson annak számít. Az utóbbi legalább tud röhögni saját magán, előbbi annyira komolyan veszi ezt az egész mesterséget, hogy messziről látszik rajta az erőfeszítés, amikor a közeliben a rendező utasítására éppen szomorú/elszánt/dühös próbál lenni. Ennek köszönhetően ilyenkor tök egyforma arcot vág, olyat, amilyet simán a székrekedéssel azonosítanék.

Theron, Kurt Russell és az új fiú Scott Eastwood sokkal képzettebb és jobb színész, mint a többiek (kivéve Jason Stathamet, de vele szégyentelenül elfogult vagyok), és ez a közös jelenetekben nagyon lejött, Theront és Dieselt például soha a büdös életben nem raknám össze közös filmbe, mert nagyon nem működnek. A többiek azt tolják, amit szoktak, Jason Statham verekszik, de legalább jól és látványosan, Michelle Rodriguez keménycsajoskodik, Tyrese Gibson és Ludacris egymást húzza, szegény Nathalie Emmanuel meg csak azért van a filmben, hogy két faszi is a nyálát csorgassa rá, ő meg a szemét forgatva jelezhesse, hogy ez így nem oké.

A forgatókönyvet most hagyjuk, mert minek ilyesmiről beszélni. A pontból B pontba jut el a cselekmény különösebb fennakadás nélkül, minden jelenetben van egy pont, amikor valaki elmondja, hogy mi fog történni legközelebb (és tényleg), majd megyünk tovább.

A Halálos iramban 8 nem olyan szórakoztató, mint az előző két rész volt, amikor dettó úgy fogta a fejét az ember tízpercenként, mint most, csak ezúttal nem röhög, hanem szűköl az idegtől.

Ja, és még valami: ha valaki meg akar lepődni a film egyetlen csavarszerűségén, akkor az elején, amikor kiírják a szereplők nevét, hunyja be a szemét.