Sztár akartam lenni, és azt hiszem, összejött

Farkas Franciska 1984-ben született Gyöngyösön, szegénységben nőtt fel. Amatőr színészként játszott az elsősorban tehetséges roma gyerekek képzésére létrejött Karaván Művészeti Alapítványnál, aztán felkérték a Viktória – A zürichi expressz című svájci film főszerepére. Később sokáig dolgozott a színészet mellett bolti eladóként, szabadúszóként játszott több színházban és rövidfilmben, majd megkapta az Aranyélet című sorozat és a Brazilok című magyar nagyjátékfilm két fontos szerepét, most pedig az Örök tél című tévéfilmet forgatja Csányi Sándor oldalán. Eladóként végül felmondott, már csak színészként dolgozik. És elege van abból, hogy mindig a roma származásáról kell beszélnie, mert úgy érzi, a munkájának ahhoz semmi köze.

Mennyire voltak ismerősek számodra a Brazilok helyzetei, a faluszéli barlanglakásokban élő romák problémái, a szegénység, a kilátástalanság?

A falusi életről voltak előtanulmányaim, mert gyerekkoromban sokat jártam a nagymamámhoz a Mátrába, és a szociális munkám során is láttam hasonló helyzeteket. Ismerős a kitörésvágy és a kilátástalanság is: jártam már olyan helyen, ahol hasonlóan ingerszegény környezetben éltek családok és gyerekek is. A Brazilok nem akar tükröt tartani és nagy szocio-megoldásokat adni: ha a valóságból is táplálkozik is, és rá is lehet belőle ismerni a rendszer működésére, azért ez egy mese.

Neked személyesen mit tudott mondani a film?

Nem beszarni!

Azt hiszem, én is e szerint a jelmondat szerint élem az életemet. Ne hagyd magad beskatulyázni, ne fogadd el a társadalom által rád erőltetett szerepet, hanem csináld tényleg azt, amit szeretnél, és tegyél is azért, hogy sikerüljön.

De elég ennyi? Ha azt csinálod, amit szeretnél, és teszel érte, minden összejön?

Azért nem olyan egyszerű ez. Én még most is küzdök, de talán a kitartásom és a szorgalmam nem lankad sosem. Igen, ha az ember akar valamit, akkor csinálja meg – tényleg „csak” ennyi, de ez baromi nehéz, ha folyamatosan ellenállásba ütközöl. Nehéz mindig újra összerakni magad, és újra felépíteni az önbizalmadat, ha valaki éppen lerombolta. De ha van egy cél, ami lebeg előtted, akkor muszáj így tenni, akármi is történik, akármit is mond bárki. Ha tényleg őszintén, szorgalomból, bátorságból táplálkozol, akkor azt hiszem, be kell jönnie a dolognak, ez egyszerűen ok-okozati összefüggés.

A te életedben volt olyan nagy akadály, amin áttörve már minden könnyebb volt?

Talán inkább sok kis akadály volt. A szakmába a Viktória – A zürichi expressz című film volt a belépőm, azzal nyilván megugrottam valamit. Enélkül, mivel nincs színész végzettségem, nehéz lett volna bekerülnöm ebbe a körforgásba, mint így, hogy az első filmem egy címszerep volt egy nemzetközi produkcióban. De a forgatás és a bemutató között sok idő telt el: addig még ugyanúgy nem ismert a szakma, ugyanúgy nem dőlhettem hátra, ugyanúgy bizonyítanom kellett, mennem kellett tovább. A Viktória egy kicsit felhívta rám a figyelmet, és több castingra hívtak – de aztán ott már ugyanúgy teljesítenem kellett, mint mindenkinek. A Brazilok és az Aranyélet sem felkérések voltak, sok színész közül választottak ki többrostás castingokon.

Viszont kevés roma színész van az országban, így például a Brazilok legtöbb roma szereplőjét nem romák játszották. Szerinted változik majd ez a helyzet a közeljövőben?

Vannak roma színészek, de szerintem nem feltétlenül kell, hogy a rendezők származás alapján válasszanak szereplőket. Sőt, szerintem még karakter alapján sem kellene: általános probléma Magyarországon, hogy ha valaki egyszer bevált valamiben, akkor onnantól ugyanolyan jellegű szerepekre hívják. De ott van mondjuk Csányi Sándor, aki szintén roma származású színész, és soha nem játszott egyetlen roma szerepet sem, ő viszont régóta alakít hősszerelmeseket. Döbrösi Laura, a partnerem az Aranyéletben pedig naivaként van elkönyvelve, pedig bármit el tudna játszani. Szerintem nagyon örülnének a színészek, ha a rendezők mernének a karakterük ellen menni. Annak sem kell feltételnek lennie, hogy a romákat csak romák játszhassák el.

Hollywoodban viszont botrány lett abból, hogy az ázsiai vagy észak-afrikai figurákat is mindig fehér színészekkel játszatják el.

Én nem gondolom, hogy ez probléma: ha egy színész jól megcsinálja a munkát, amire felkérték, akkor miért kötnék bele a származásába? A rendező művészi szabadsága, hogy kivel akar dolgozni.

Akik szerint ez nincs rendben, azt mondják, itt „fehér felsőbbrendűség-tudatról” van szó. Ilyesmit nem éreztél soha itthon?

Nem. Szerintem ha egy nem roma származású színész ugyanúgy tudja hozni a romát – ahogy például Gryllus Dorka, aki csodálatos a Brazilokban –, akkor miért kéne belekötni?

Szeretném, ha még több roma színész lenne, és szeretném, ha én sem csak romákat játszanék, de ez csak személyesen rólam szól, nem a rendszerről.

Azzal nincs bajom. Ezért színház a színház, ezért film a film: nem csak a valóságot mutatja meg, el tud rugaszkodni attól. Elég dologba lehet belekötni, ebbe szerintem nem kell. Örülök, hogy már színésznőként tartanak számon, és tudok bizonyítani ezekben a szerepekben, amiknek a legnagyobb része roma származású figura volt: mivel ilyen felkérésekkel találtak meg, ezekből próbáltam meg a legtöbbet kihozni. Minden szerep egy külön kihívás, mindegyiket másért szeretem. De az tény, hogy nagyobb terem volt színészileg a színházban, ahol lehettem akár Lady Macbeth is.

Érzed annak a felelősségét, hogy olyan roma fiatalok példaképe lehetsz, akik nélküled nem gondolnák, hogy nekik is sikerülhet a kitörés?

Nem gondolom magam példaképnek, és nem is akarok sem az, sem kivétel lenni. Nem hiszem, hogy kivételes lennék, vagy hogy nekem nehezebb lenne, mint bárkinek, aki akármiben is hasonlóan él hozzám. A küldetéstudatom inkább a tehetséggondozásról szól: A Tudás 6alom projekt mellett nemrég elkezdtem egy drámapedagógiai tanfolyamot is. Szeretnék tehetséges, hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozni, de nem csak romákkal.

A gyerekeknek ma kaotikus a világ: egyrészt ömlesztve kapják az információkat, nehéz bármibe kapaszkodniuk, másrészt mindennap rémhíreket hallunk, és mi, felnőttek is arról beszélgetünk, hogy úristen, mi lesz ebből; pont tegnap volt a CEU-tüntetés, és hadd ne soroljam, mi minden van még. Amikor mi is a bizonytalanságban ülünk, hogy menjünk vagy maradjunk, kitartsunk-e, akkor nagyon oda kell figyelni a gyerekekre, hogy ne essenek pánikba, és ne tékozolják el a tehetségüket.

Ha leül melléd egy hátrányos helyzetű, szegénységben élő, nem túl sok kilátással rendelkező gyerek, mint amilyen te is voltál annak idején, mit tudsz neki mondani, ami segíthet, hogy húsz évvel később ő is ott legyen, ahol most te?

Arany János-emlékév van; ő írta: „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, / Ember lenni mindég, minden körülményben.” Ezt mondanám. Hogy teljesen mindegy, ki mit mond neki, hogyan próbálják lenyomni, beskatulyázni, hogyan próbálják majd visszaszorítani az irigy vagy féltékeny emberek, a fontos az, hogy minden körülmények között ember maradjon, sose bántson másokat, ne ítélkezzen, és szorgalmasan, bátran menjen előre.

És ha visszakérdez, hogy oké, de hova menjek előre itt a telepen, ahol két napja nem ettem meleget?

„Tanulj jól, de tanulj jó, hogy az agyad hamar le ne konyuljon. Azért kéne tanulni, hogy ne tudjanak szapulni, ne kelljen, mint szar a fűben, lapulni.” Erről rappelünk A Tudás 6alomban: a tanulás az egyetlen út. Ha ötös tanuló vagy, senki nem tud beléd kötni, és csak így tudsz előrejutni. Én is azért vagyok itt, mert anyukám elkezdett tanulni. Ha nem tette volna, nem tudom, mi lenne most velem. Ő keltette fel az érdeklődésemet a tanulás, az olvasás iránt: egész gyerekkorától fogva rengeteget olvasott, és mindig idézetekkel válaszolt a nagy kérdéseimre. És ettől kíváncsi lettem arra a könyvre, arra a versre, arra a novellára, és kinyílt előttem a világ.

Erről ő tehet, mert ötös tanuló volt, mert tizenhárom évesen kiolvasta a falu könyvtárát, nyolcévesen már a Nyomorultakat olvasta. „Ha választanod kell, hogy olvasás vagy evés, válaszd az olvasást, és megszűnik az éhezés. Furcsa lesz majd először, de lassan hozzászoksz a szerephez: ha feleannyit kérdeznek, kétszer annyit jelentkezz. Stréberek vagyunk, lehet, de nem halunk éhen: a tudás mindig hatalom, soha se szégyen.”

És meg tudják ezt fogadni a hátrányos helyzetű gyerekek? Ha a család azt mondja, az iskolapadban üldögélésből nem lesz étel, kapálni viszont kell minden kéz, lehet arra azt mondani, hogy de nekem akkor is muszáj tanulni?

Ha a szülők partnerek, az nyilván nagy segítség. Ha nem azok, akkor csak reménykedni tudunk, hogy amikor elkerül a szüleitől, majd megcsinálja szépen magának. A Gandhi Gimnáziumban, ahol végeztem, sokan nem jutottak el az érettségiig, mert a szüleik visszahívták őket, és azt mondták, el kell menniük dolgozni, „nincs erre se időnk, se pénzünk”. Elmentek napszámba, de egy páran visszamentek utána, és később leérettségiztek. Ez nehéz helyzet, és nyilván mindenki segíteni akar a családjának, de a családnak is meg kell értenie, hogy szükség van egy esélyre, és ha neki magának nem is jött össze, legalább a gyereket hagyja érvényesülni.

Neked mit kellett megtenned a karrieredért a tanuláson és a castingokon kívül?

El kellett hinnem, hogy meg tudom csinálni. Azt hiszem, ez volt a legfontosabb. Néha még most is csak nézek, hogy hova jutottam, hogy mondjuk tényleg Koltai Róberttel beszélgetek órák óta. Néha még fel kell fognom, hogy ez már tényleg van, tényleg velem történik, és már csinálom is egy ideje, tényleg nekem volt egy szerepem, amiért megkaptam a Televíziós Újságírók Díját. Anyám és a barátaim sosem értik, min csodálkozom, amikor felhívom őket, hogy képzeljék el, mennyire durva, de címlapfotózásra megyek.

De Franci, mi a durva ebben?

Én mindig csak azt a célt látom, ami éppen előttem van, azt próbálom a lehető legjobb tudásom szerint megvalósítani, nem is tudok mit mondani arra, mit tervezek öt évvel későbbre.

Úgy éve kiírtad a Facebookra: hiába kérted az egyik műsor vezetőjét, hogy ne a származásodról beszéljetek, mégis csak arról kérdezett, pedig te már nagyon unod, hogy mindig erről kell beszélned. De miért?

Azért unom, mert én nem a származásomhoz képest vagyok olyan, amilyen. Sértő, ha így érzik: bántanak engem és az egész etnikumot is, ha azt mondják, hogy én kivétel vagyok. Nem vagyok kivétel, ugyanolyan vagyok, mint bárki más, mint az összes roma, az összes magyar, az összes földön élő ember. Semmivel sem vagyok különb. Az egy másik dolog, hogy valamit végigcsináltam, bátor voltam, szorgalmas voltam, kitartó voltam: ehhez semmi köze a származásomnak. Ezt ugyanúgy megcsinálhatja bárki, abban ez nem szempont. Az nem a színészségemről szól, hogy mennyire nehezítette meg a rendszer a gyerekkoromat, és nem akarom, hogy ez a kettő össze legyen keverve, mert nem tartozik össze.

De ez nagyrészt az én hibám, mert az első interjúimban még nem tudtam, hogyan kell erről nyilatkozni: a származásomról kérdeztek, én meg egyszerűen mindenre őszintén válaszoltam. De ott van például Csányi Sándor, aki soha nem beszélt a roma származásáról, és nem is kérdezték róla. Róla soha senkinek nem jut eszébe, hogy ez lenne a fontos vele kapcsolatban.

De ha akarod, veheted bóknak is, hogy erről kérdeznek: mintha azt mondanák ezzel, mivel nehezített pályáról érkezett, biztosan még jobban csinált valamit az átlagnál.

De az a tehetségemnek szólna, nem a származásomnak: nem attól lesz valaki jó színésznő, mert nehéz volt a gyerekkora. Ez két külön téma. Azt már nevezhetjük hátránynak, hogy a Színművészeti Egyetem elvégzése nélkül lettem színész, így nehezebb a dolgom, de ennek megint nincs köze a származásomhoz.

Talán azért is jöhet elő a származásod, mert sokan úgy gondolják, a történeted példát mutathat a romáknak.

De ilyen nincs, hogy „a romáknak”. Téves a megfogalmazás. Nincs olyan, hogy cigánygyilkosságok: rasszista sorozatgyilkosságok roma áldozatai vannak. Különböző emberekről van szó. Kik azok „a romák”, akiknek én tudok példát mutatni? Együtt élnek, együtt mozognak, mint egy amőba? Sorsok vannak és élethelyzetek.

Miért ne lehetnék példa egy nem roma származású, szegénységben élő gyereknek, aki színész akar lenni? Vagy egy bevándorlónak? Vagy egy kis mellű nőnek, vagy egy nagy fogúnak?

Szomorú, hogy Magyarországon még mindig ennyire gyermeteg módon és esetlenül állunk hozzá a mássághoz, legyen szó származásról, homoszexualitásról, fogyatékkal élőkről. Fel kéne nőnünk ahhoz, hogy elfogadjuk végre, ők is ugyanolyan emberek, mint mi. Nem kell félni tőle, nem kell szégyellni magunkat tőle. Nehéz elhagyni a skatulyákat, nekem is sok ilyen van a fejemben. Néhány éve egy homoszexuális barátommal beszélgettem felfokozott érzelmi állapotban, és azt mondtam egy rosszindulatú emberről: „Most mondd meg, miért ilyen buzi?” Láttam, hogy észreveszi és átsiklik rajta, de megálltam: „Úristen, mit mondtam, most megbántottalak, ugye?” Azt mondta, hogy nem, de láttam, mit gondol, és mélyen elszégyelltem magam. Muszáj az ilyesmiket kiirtani magunkból: ha emberek között vagyunk, igenis tudatosan oda kell figyelnünk arra, hogy ne bántsunk meg másokat.

Nemrég mutattad be önálló színházi estedet Gorkij Makar Csudra című művéből. Ebben benne volt a bizonyítási vágy, hogy megmutasd, erre is képes vagy?

Nem én találtam ki az előadást, Karafiáth Orsolya kért fel rá tavaly novemberben. Korábban nagyon sokat küzdöttem a színházban szükséges jelenléttel és beszéddel: most ötven percet beszélek végig, öt szerepet játszom el, nincs egy perc sem, amíg takarásban lehetnék, úgyhogy talán most sikerült megugranom, amit kellett. Azt hiszem, erre büszke lehetek.

Ebben az előadásban nem romát játszol. Ez sokat jelent neked?

Nem azért jelent sokat, hanem mert sikerült megcsinálnom, akármilyen nehéz is volt. Az egy másik kérdés, hogy régóta dédelgetem ezt a vágyat, de csak ugyanúgy, ahogy minden színész szeretné, ha egyszer nem naiva, hősszerelmes vagy a vicces nagydarab fickó lehetne. Ónodi Eszternek – akiről talán mondhatom, hogy a példaképem – például sikerült különböző karaktereket megfognia, jól lavíroznia a karakterek között.

Mennyire vágott földhöz, hogy kiírtak az Aranyéletből?

Hát, nem spóroltak semmivel: szétvertek, megaláztak, volt ott minden. Kicsit sajnáltam, de azért örültem, hogy én lehetek az egyik tragikus hős, és hogy színészileg végigjárhatom ezt az ívet. Nagyon jó volt játszani benne, Laurával is összehangolódtunk már az elejétől fogva. De Oszi méltó kilépőt kapott.

Szabadúszóként anyagilag is nagyobb érvágás (ez esetben szó szerint), ha kiírnak egy sorozatból, nem?

Van a szabadúszásnak sok előnye, de a bizonytalanság tényleg a hátrányai közé tartozik: sosem tudod, mennyi ideig kell elégnek lennie az éppen végzett munkádért kapott pénznek. Én most az Örök tél című tévéfilmet forgatom, próbálok érvényesülni az önálló estemmel, és fogalmam sincs, hogy utána mi lesz. De egy társulatban semmilyen tered nincsen, azt kell csinálnod, amit mondanak, nem tudsz kipróbálni mindent, amit szeretnél. Azért megnézném azt is, hogy értsem a rendszert, de a Makar Csudrával is megpróbálok kialakítani egy rendszerességet, hogy érezzem, hogyan változik egy szerep, ha sokszor, sokáig tudom ugyanazt játszani.

Hogyan látod magad most? Az ötéves kori éned felől, aki el se akarja hinni, hogy idáig eljuthattál, vagy a színésznő felől, aki egy kicsit mindig elégedetlen, mert igazán kaphatott volna abban az évben még két főszerepet?

Mind a kettő megvan bennem. Az egyik részem nem is érti, hogy úristen, mi történt, a másik részem meg érzi, hogy oké, azért még lehet tovább jutni.

Ötéves koromban, amikor anyuék megkérdezték, mi akarok lenni, azt mondtam, hogy sztár – azt hiszem, ez összejött.

Az egyik részem szerint tökre megérkeztem, pedig amikor még eladóként dolgoztam, nem is mertem elhinni, hogy ez összejöhet, csak álmodoztam róla, annyira messzinek tűnt. De most már nagyon közel van, és elérhetőnek tűnik, ahogy szerintem tényleg az is.

Ettől nem lesz kevesebb, amit eddig elértem, de tudom, hogy van még hova fejlődni: szeretnék még sok színésszel és rendezővel együtt dolgozni, aztán később lehet, hogy szeretnék külföldi karriert is, nem tudom. De néha jó érzés végignézni a díjakon, az újságokon, ez tud motiválni. Most van egy jó hullám, nem tudom, meddig tart, de ha véget ér, akkor sem lesz semmi baj. Majd megyek tovább más irányba.