Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMAz eredetiség hiányától mászunk a falra
Hány horrorfilm kezdődik úgy, hogy egy fiatal pár megvesz egy nagyon tágas és annál is lerobbantabb házat, amibe nagy reményekkel beköltöznek, hogy aztán elkezdődjenek a félelmetes dolgok? Recseg a parketta, a ruhás szekrényből pedig nem csak a dohos szag árad. És általában ez csak a kezdet.
A Bye Bye Man érezhetően szeretne túlmenni a műfaji kliséken és úgy paráztatni a nézőket, hogy legyen valami relevanciája is napjainkban. Ehhez egy olyan mumusra építették a történetüket, aki csak akkor létezik, ha az emberek kimondják a nevét. Minél többet hangzik el a neve, annál erősebb lesz. A vírusvideók korszakában, ahol a kedvelés és a megosztás a legfőbb mértékegységek egy ilyen gonosztevő tud érdekes metaforaként működni. Sajnálatos, hogy nem sikerült az ötlet köré felhúzni egy olyan filmet, amiért lelkesedni lehet.
Wisconsinban járunk, itt költözik első saját lakásába Elliot (Douglas Smith) és Sasha (Cressida Bonas). Akiknek sokkal több a gyanús zaj, mint amit egy ember nyugodt lelkiállapotban el tud viselni. Elliot legjobb haverja, John (Lucien Laviscount) felajánlja, hogy egy ismerőse segíthet elűzni a rossz szellemeket a lakásból. Aztán persze gyorsan tragikussá fordulnak az események, ahogy ilyenkor szoktak.
Nem lett a kritikusok kedvence
IMdB: 4.2/10
Rotten Tomatoes: 23/100
Metacritic: 37/100
Index: 4/10
Mondjuk a gyorsant relatívan kell érteni, a közel 100 perces film jelentős részében az üres ijesztgetés megy, amikor csak azt hiszi az ember, hogy most valami végzetes történt, hogy aztán kiderüljön: semmi komoly valójában. Ezek miatt aztán a tényleges paráztatások lesznek bénábbk, mert feltűnő, hogy milyen átlátszó eszközökkel manipulálnak minket.
Az sem sokat segít, hogy maga az üzenet, amivel a készítők megpróbálják a Bye Bye Mant többnek beállítani egy tucathorrornál, a készítők sem veszik igazán komolyan. A rejtélyt a lehető legbanálisabban fejtik meg és hiába gondolnánk azt, hogy megtalálják a modern megoldást arra, hogyan kell ilyenkor egy horrorban viselkedni, csak beírják az internetes keresőbe a gonosztevő a nevét, és elmennek a könyvtárba kiadatlan cikkeket felkutatni. A lehető legfantáziátlanabb megoldás, amit már túl sokszor láttunk.
Ehhez jön hozzá, hogy a színészi gárda teljesítménye egy csapat viaszbábúval kelhetne versenyre. A három főszereplő viszonyába elvileg beférkőzik a féltékenység, de érdekes mellékszál helyett Elliot, John és Sasha kapcsolata nem különösebben átélhető, és a színészek is valószínűleg a kinézetük miatt kapták meg a szerepüket, nem pedig azért, mert átéléssel adják elő a forgatókönyv egyszerű mondatait.
Arra számítottam, hogy az egyik főszereplőnek beharangozott Carrie-Ann Moss menti majd meg a helyzetet, ehhez képest az ő rendőrfigurája teljesen mellékes lett a sztoriban. Ráadásul az ő alakítása sem igazi, de Moss olyan, mintha már a forgatáson megbánta volna, hogy a nevét adta ehhez az egészhez.
Stacy Title rendező és Jonathan Penner forgatókönyvíró nem először dolgoznak együtt, legnagyobb sikerük a 90-es években készült Down On The Waterfront című rövidfilm, aminek az Oscar-jelölés is összejött, vagy ha valaki még emlékszik Cameron Diaz kevésbé ismert filmjeire, az 1995-ös Az utolsó vacsora. Nem valószínű, hogy a Bye, Bye Man hozza el majd számukra az áttörést ennyi év után. A funkcióját betöltötte: 7 millió dolláros gyártási költségéhez képest 22 milliót behozott Amerikából, úgyhogy már megérte.
Rovataink a Facebookon