Kicsit csalódtunk A galaxis őrzői 2-ben

Ha választanom kellene egy képregényfilmet, amiben nem szerepel Christian Bale, és amit örökre eltennék magamnak emlékbe, az A galaxis őrzői lenne. Friss volt, formabontó, nem a Marvel-filmektől megszokott, vicces eredettörténetet dolgozta be színes képekbe, és (számomra) teljesen ismeretlen karakteret mutatott be úgy, hogy kábé fél perc elteltével mindegyik érdekelt, és észre sem vettem, hogy az önironikus, a gyerekek miatt nagyon pc-re vett humorú film két és fél órán át tartott.

Na, a második rész nem ilyen.

Folytatást forgatni egy sikerfilmnek tök egyszerűnek tűnik, hiszen adott a recept, ami alapján az első beütött a nézőknél, az alkotók pontosan tudják, mi az, ami működik, és mit kell lenyesegetni belőle. James Gunn, aki az első filmhez hasonlóan A galaxis őrzői második részét is rendezte és részben írta is (a harmadikat is ő fogja), nemcsak ezért volt kényelmes helyzetben, hanem azért is, mert a Marvel-főnök Kevin Feige most is szabad kezet adott neki, és nem fogta olyan rövidre a pórázt, mint a Marvel-birodalom fontosabb filmjeinek alkotóiét.

A második részre persze az elvárások a költségvetéssel egyenes arányban növekedtek (200 milliós gyártási költségről lehet olvasni), ami persze emberi dolog, mert ki akarná ugyanazt látni még egyszer? A Csillagok háborújára is rátett egy lapáttal A birodalom visszavág, ahogy a Keresztapa II is jobb volt, mint az első.

Gunn azt, ami nagyon működött az első filmben, azaz a fő karakterek alaptulajdonságait és az egymásnak való beszólongatást megtartotta, bár a Mordálynak (Rocket Raccoon) írt szövegben, legalábbis a magyar verzióban kicsit elmérte a farkát, és az első részben még csak elképesztően cinikus mosómedve a második film közepére egy idegesítő kis pöcs lett. Minden más maradt, azaz Groot kisebb lett (klón? leszármazott?) és rettentő cuki – van a filmben egy olyan jelenetsor,  amit látva nincs olyan kisgyerekes apa, akinek nem könnyezik be a szeme.

És pont ez az, ami kicsit irritáló a filmben. Az első résznél Gunn nem foglalkozott azzal, hogy mindenkinek szóljon valamiről és valamennyire, hanem leforgatta azt a képregényfilmet, amire ő maga a legszívesebben beülne egy vödör popcornnal. Nem akart megfelelni semminek, mert nem kellett, nem voltak különösebb elvárások a s-fejek (a gyerekek miatt nem mondják benne, hogy seggfejek) kalandjaival szemben.

Most bezzeg van a sztoriban minden, mint a búcsúban, csak éppen koherens egésszé nem tud összeállni. Az van, hogy a galaxis hivatalosan is kinevezett őrzőinek ebben a filmben megint egy olyan ellenséggel kell megküzdenie, aki teljesen illogikus dolgot akar – most éppen azt, hogy az egész világegyetemet meghódítsa.

Az nem baj, ami eddig működött, az most is fog. A Nagy Konfrontációig tulajdonképpen random jönnek egymás után a jelenetek, amiket a lehető legegyszerűbb kaptafára húz fel Gunn: balhé, vicceskedés, vicceskedés kis komolysággal, nagyobb balhé, közben vicceskedés, utána vicceskedés, még nagyobb balhé, vicceskedés, stb.

Az alapkonfliktus az, hogy az őrzők elvégeznek egy melót, majd a megbízójukat magukra haragítják, és menekülniük kell, menet közben rájuk akaszkodik az első filmben alaposan átvert, kék színű haramia, Yondu, Peter Quill meg összefut egy faszival, aki azt állítja, hogy az apja. Ennél többet a cselekményről tényleg nem szabad elmesélni, mert annyira vékony, hogy egy bővített mondatban simán el lehet spoilerezni az egészet, és még csak ki sem hagynék belőle nagyon lényeges részeket. Jó, egy képregényfilmben nem feltétlenül a Közönséges bűnözők ravasz történetmesélését keressük, és ugye Luke Skywalker kalandjai sem voltak bonyolultabbak egy sárga bögrénél, nem is beszélve az első film cselekményéről, így ha minden más stimmel, az ilyesmit simán meg lehet bocsátani.

A galaxis őrzői 2-nek azonban más bajai is vannak. A kőegyszerű struktúra működne, ha lenne tempója a filmnek, és úgy nőne a tét, hogy esetleg a nézőt is meglepetésszerűen érjék bizonyos események, ehelyett, amint beindul a cselekmény, két karakter menten elkezd moralizálni vagy azon nyígni, hogy az apukájuk/testvérük/senki nem szereti őket, és ez milyen szar.

Mindez egy Büszkeség és balítéletben, esetleg az Augusztus Oklahomában című kiváló drámában elmegy, sőt, ettől lesz az, ami, de egy habkönnyű képregényfilmtől nem ezt várja az ember. Azt meg pláne nem, hogy amikor netán mégis van egy olyan jelenet, amiben a színészek az egyébként banális dialógusoknak valami mélységet adnak (kösz, Kurt Russell és Michael Rooker), akkor jön az egyik, leginkább csak a gyökér beszólások miatt tartott karakter (Mordály vagy Drax), és szól egy olyat alpárit, hogy Adam Sandler sírva könyörög érte. A gyerekek persze élvezik majd az olyan beszólást, hogy

aztán majd ne csodálkozz, ha a párnádra kuláznak,

és együtt röhögnek a szövegében az indexes trollok minden alaptulajdonságát egyesítő Draxszal, de ez 12 éves kor felett már nem biztos, hogy elég.

És még ez is elmenne, és egy szót sem szólna az ember, mert látott már Sandler-filmet, és nem került intézetbe tőle, ha az akciókat szemmel vagy aggyal követhetné. Az első filmben is akadtak olyan jelenetsorok, amikben fogalmam sem volt, mit látok, és éppen ki, hol van és mit csinál – valamiért az űrcsatákat a mai napig csak a Battlestar Galactica-tévésorozatban és a Star Wars-filmekben tudják úgy megcsinálni, hogy utána le lehessen rajzolni a történéseket.

Gunn filmjében a robbanások mindent elmosnak és eltakarnak, az első film szenzációs szökésjelenete már nyomokban sem lelhető fel. Minden nyaktörő sebességgel történik és követhetetlen, a vágások pedig annyira gyorsak, hogy mire azt hiszi az ember, hogy képben van, rájön, hogy akiről azt hitte, hogy fent van, az lent, és de hogy került oda?

A filmet az ismét jól összeválogatott zene mellett a karakterek viszonya és a színészek mentik meg, különösen Russell és a kiborg csajt, Nebulát hozó Karen Gillan, akik komplex karaktereket építenek egysoros leírásokból. Szintén jó nézni a Mantis alakító Pom Klementieffet is, aki a Star Trek-franchise Enterprise című sorozatában látott szarvacskás (de nem kék) idegen lényre hajazó empatából hozza ki a maximumot, és láthatóan van kémiája a Draxet alakító Dave Bautitstával. Az eleve harsány és kissé giccses látványvilág megszokható, de Russell karakterének bolygója, ami úgy nézett ki, mintha valaki a Led Zeppelin Houses of the Holy című lemezének borítóját rajzolta volna újra nagyon bebélyegezve vagy gombázva és csak agresszíven élénk színek használatával, az nekem már sok volt.

Ha Gunn-nak lett volna szíve kivágni félórát a filmből, és talált volna egy olyan sztorit, amiről nem sütne a folytatás kényszere (igen, a harmadik részben is visszatérnek az aranyszínű bolygólakók, hogy Star Lordékat baszogassák), sokkal jobb film lehetett volna A galaxis őrzői 2. Így csak egy közepes folytatás jött össze, amire pár nap múlva már senki nem fog emlékezni.