A király, a kard, és két elveszett óra az életemből

Úgy 2000 körül én is azok közé tartoztam, akik azt gondolták, hogy Guy Ritchie-vel születik egy új Tarantino. Nagyon bírtam A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső vagány-vicces stílusát, a Blöff pedig azt igazolta, hogy egy világsztárral is megismételhető a mutatvány. Aztán jött Madonna, és minden megváltozott. A 2002-es Hullámhegy éppen hogy hullámvölgy volt, azóta pedig azt gondolom inkább, hogy Guy Ritchie soha nem heverte ki ezt a kapcsolatot. A Revolver csalódást hozott, a Spíler kicsit lelketlen ujjgyakorlat volt, Az U.N.C.L.E. embere pedig olyan, mintha valaki egy Guy Ritchie-paródiát készített volna. Oké, ott a két Sherlock, de azokat Robert Downey Jr. vitte el a hátán, nem a rendezés. És hogy Ritchie-ből nem lesz már új Tarantino, arra sajnos bizonyíték legújabb műve, az Arthur király: A kard legendája.

Az Artúr-mondakör olyan történelmi alapokon nyugvó mese (még mindig nem tudjuk biztosan, hogy Artúr király pontosan ki volt, ha létezett egyáltalán), amit akármennyiszer fel lehet dolgozni. Igény szerint van benne ármány, szerelem, háború, mágia, sorsszerűség, vallási felhangok – isteni alapanyag. Az utolsó artúros szuperprodukció 2004-ben volt, miért ne lehetne most egy újabb – és nekem bejött Ritchie koncepciója, miszerint az Excaliburra érdemes király a londiniumi alvilágban nő fel. Kardos Arthur nálam odaférne Penge Borisz és Baptista Barry mellé.

Ennyit ér

IMDb: 7,2

Rotten Tomatoes: 26%

Metacritic: 41

Port: 6,0

Index: 4/10

Viszont már az első jelenet eloszlat minden illúziót azt illetően, hogy a forgatókönyvírókat (Ritchie mellett az utóbbi filmjeiben tettestárs Lionel Wigram) menyire izgatta a mondakör. Amikor Mordred – aki az ismert feljegyzésekben hol Artúr törvénytelen fia, hol unokaöccse – egy egység sugarú gonosz varázslóként jelentik meg, aki óriás harci elefántokkal támad Camelotra, kétségünk nem lehet, hogy ez a film magasról tesz arra, hogy a kelta regékben mi áll. És valóban: ha a szereplők neveit lecserélnénk bármilyen jól hangzó szerepjátékos karakternévre, közepesen unalmas szabványfantasyt kapnánk, amiben csak egy-két jelenet emlékeztet a mondákra, és azok sem túl jelentőségteljesek (például az Excalibur kihúzásában az a leginkább grandiózus, ahogy a leendő királyt szívató őr – szerepében David Beckham – arca megnyúlik).

Ezt még el lehetne fogadni, le lehetne nyelni, de az a gond, hogy Ritchie utált egyenfantasyt forgatni (vagy csak nem értett hozzá). Akad egy-két jelenet, főleg a film első fél órájában, amikor meg-megcsillannak a ritchie-s stílusjegyek, gyorsítások-lassítások, vagány karakterek sok vágással vagánykodnak, satöbbi. De előbb-utóbb ki kell húzni azt a rohadt kardot, és onnantól kezdve lejtmenetbe kapcsol a cselekmény. Egymást érik a valódi funkció nélküli jelenetek (például Arthur beavatása egy szigeten, ahova igazából csak azért kell elmenni, hogy két órára duzzadjon a műsoridő), a párbeszédek kiüresednek és kivész belőlük a szellemesség, a harcjelenetek követhetetlenül kapkodó vágásokba fulladnak, az egész produkció pedig szép fokozatosan beleomlik abba a mindent átható mordori szürkeségbe, amit valamiért Ritchie a film alaptónusául választott.

És egy ilyen sok sebből vérző Arthur-feldolgozást a színészek sem tudnak már megmenteni. Mondjuk Jude Law-n nem is látszik, hogy nagyon akarná: a trónbitorló Vortigern szerepében elővette azt az unottan utálkozó pózt, amit kisujjból hoz, de semmi többet. Apropó, kisujj: Aidan Gillen is szerepel a filmben, de akárcsak a királyt segítő titokzatos mágus (Astrid Bergès-Frisbey) vagy bármelyik jobb sorsra érdemes karakter Arthur sleppjéből, nem tud kibontakozni, mert a forgatókönyv szinte mindig a királyra vagy nemezisére irányítja a reflektorokat. Aki ebből jól jött ki, az az Arthurt alakító Charlie Hunnam (Kemény motorosok, Tűzgyűrű), aki tényleg új arcát tudta megmutatni, legalábbis eddig nem vettem észre, hogy Tom Hardy light verziója rejtőzik benne.

Az Arthur király: A kard legendája valószínűleg a keményvonalas Guy Ritchie-rajongókat sem fogja kielégíteni (ahhoz nem elég vagány), a Trónok harcával elkényeztetett fantasyőrültek pedig pláne finnyoghatnak a felemás végeredményt látva. A Warner meg izgulhat, hogy a 175 milliós büdzsé megtérül-e, és lehet-e készíteni a tervezett folytatásokat. Én a magam részéről annak örülnék, ha Ritchie visszatérne Londiniumból Londonba.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!