Nagyon szép film készült a gyerekevő bohócról

New-It-Horror-Movie-Images
2017.09.06. 11:18
Az év legjobban várt horrorját Stephen King szállította: újra feldolgozták a gyilkos bohócról szóló sztoriját, amit mindenki igyekezett őrületesen rémisztőnek beharangozni. Mégsem ez varázsolt el minket, hanem a gyerekek, mert valójában egy nagyon szép és kőkemény mesét kaptunk.

A film előtt azon gondolkoztam, hogy miért olyan izgatott mindenki attól, hogy újra megfilmesítik Stephen King 30 éves regényét. De egyszerűbben: mi a fenét várunk még 2017-ben egy horrorfilmtől?

Nem azt mondom, hogy a horror arany évtizedében járunk, de az elmúlt évek mindegyikében letettek egy olyan filmet, ami mindenképp nyomot hagyott a műfajban:

  • 2012-ben jött a Ház az erdő mélyén, ami szórakoztatóan kifacsarta az egész ismert horrorzsánert.
  • 2013-ban a Démonok között megmutatta, hogyan lehet operát varázsolni egy ijesztgetős, misztikus horrorból.
  • 2014-ben a Valami követ egészen minimalista eszközökkel (na meg a szexuális frusztrációival) riogatott végig mindenkit.
  • 2015-ben aztán a gyönyörű és nyugtalanító 17. században jött A boszorkány (ide kattintva a lista végén írtunk róla).
  • 2016-ban megjelenik a Vaksötét, amit (bár én elég butának tartottam) rengetegen imádtak a borzasztóan fojtogató atmoszférája miatt.
  • És végül 2017-ben is megkapjuk a Tűnj el!-t, ami egy szarkasztikus társadalomkritikába ágyazza az egész rémmeséjét.

Az új Az kapcsán folyton arról beszéltek, hogy elképzelhetetlenül félelmetes lesz: ezt mi is leteszteltük nemrég a többieken. De igazából az a helyzet, hogyha az Az még annál is sokkolóbb, rémisztőbb, frászkarikásabb lenne, mint ahogy azt bárki elképzeli, az önmagában egyáltalán nem lenne elég. A film viszont mégis jó: merthogy ez valójában nem egy egyszerű horror, hanem a régi King-regény és -film, az Állj mellém! folytatása.

Kép: Intercom

Nem, ezt nem kell szó szerint érteni, de a film ott folytatódik, ahol a Stand By Me-nek vége lett: az a film az utolsó nyárról szólt, amikor a srácok még fontosabbak voltak, mint a lányok, ez a film pedig az elsőről, amikor a lányok is középpontba kerülnek (már a húsevő bohóc mellett). De ugyanúgy megkapjuk a folyton káromkodó, egymást zrikáló, de mindenben támogató barátokat (akiken semmit sem ront a magyar szinkron!), ott van a kisvárosból való elvágyódás, az ellenséges fiúbanda, a nagy kaland, ráadásul az első szerelem megjelenése is.

Ezt mondják róla:

AZ jelenetfoto (31)

IMDb: 8,6

Rotten Tomatoes: 100%

Metacritic: 71

Index: 8/10 

Az eddig nem túl ismert Andy Muschietti rendezte a filmet, az írók közt viszont ott van a True Detective-es Cary Fukunaga is, akik a következő sztorit rakták össze King regényéből: a '80-as évek végén egy amerikai kisvárosban időről időre több tucat gyerek tűnik el, miközben a 13 évesekből álló Vesztesek bandáját külön-külön egy bohóc és különféle gyerekek rémisztgetik. Miután a felnőttektől nem kapnak segítséget, ők maguk erednek a bohóc és a gyerekek nyomába.

De eközben kapunk egy durva felnövéstörténetet is, ahol az egyik gyereknek csak a túlzottan ragaszkodó anyjától kell elszakadnia, egy másiknak az őt bántalmazó 15 éves sráccal kell életre-halálra megküzdenie, a harmadiknak pedig az őt megrontó apjával kell leszámolnia. Emellett ki kell nyomozniuk a gyerekeket elrabló bohóc rejtélyét is, na meg egy rendes rémisztgetős horrorként ott van még a sok kisebb-nagyobb támadásjelenet is.



Ennyiből már valószínűleg látszik, hogy rengeteg témával foglalkozik a film, de meglepő módon (a horrorokhoz szokatlan, bő kétórás játékidő alatt) minimum közepesen el is varrja mindet. De ami még jobb, hogy eleve nagyon szépen építi fel az összes szereplőt és konfliktust is – ezt főleg akkor vesszük észre, ha összehasonlítjuk a korábbi feldolgozással, az 1990-es Azzal.

27 évvel ezelőtt egy kétrészes minisorozatban dolgozták fel a gyerekrabló lény sztoriját, de ott a játékidő kevesebb mint felét töltötte ki a gyerekkor. A nyolcvanas években játszódó eredeti regényben és a filmben is a felnőttek a főszereplők, akik újraélik, amikor az ötvenes években gyerekként megtámadta őket Az, de ők elűzték – most viszont visszatért a gyerekkori városukba, ők pedig egy régi ígéret miatt úgy döntenek, hogy végleg leszámolnak vele.

A régi filmnek is megvolt a maga kultstátusza, de a mostani Aznak tízszer finomabb a történetvezetése, százszor jobban játszik a tempóval, és ezerszer szerethetőbbek a karakterei – ez annak is köszönhető, hogy csak a gyerekeket látjuk a filmben, a megkeseredett felnőtteket alig.

Kép: Intercom

A sztorinak pedig még nagyobb trükkje, hogy meglovagolja az egész retróhullámot: ahogy a nyolcvanas években a Vissza a jövőbe, a fenti két Stephen King-film, a Holt költők társasága vagy kis csalással a Grease tért vissza az ötvenes évekbe, most úgy kapjuk meg a nyolcvanas évek iránti jelenlegi őrületet a kazettás magnókkal, a számológépes karórákkal, na meg a Steven Spielberg és Stephen King minden kliséjét egybegyúró Stranger Things nosztalgiavonatával (ahonnan az egyik szereplőt, a 14 éves Finn Wolfhardot át is emelték, hogy a legviccesebb sorokat kapja meg a filmben).

De a legnagyobb kérdésre még mindig nem válaszoltunk: most akkor tényleg félelmetes a film, vagy sem? Erre nehéz válaszolni, mert ha úgy ülsz le egy hullámvasútra, hogy húha, figyelj, ez iszonyú kemény menet lesz, akkor a hullámvasút képtelen lesz teljesíteni az elvárásaidat. És habár van itt minden, mint a búcsúban: megelevendő képek, ódon házak, élőholtak, gyerekszellemek, csonkolás és millió jumpscare, a film nem képes teljesíteni azt, hogy a valaha volt legijesztőbb film legyen.

Persze azért rendben van, minimum hozza a kötelezőt, amiben viszont meg nem hozza, az újfent a régi filmmel összehasonlítva derül ki: ott a vérbohóc legendájának a megfejtését finoman szólva is túlgondolták, itt nem fordítottak rá olyan sok energiát. Magát a bohócot viszont eltalálták: Tim Currytől a 27 éves Bill Skarsgård vette át Pennywise, a bohóc szerepét, aki kellően beteg szerepet játszik csodásan irritáló hanglejtéssel.

Kép: Intercom

Valahogy úgy képzeljük el a filmet, hogy maguktól az ijesztgetésektől nem fogunk nagyon megijedni, inkább csak kellemesen meglepődni, mert minden egyes jelenetben feltehetjük a filmnek a kérdést: most vajon hogy fogsz meglepni minket? Hol lesz a szörny, vagy valami át fog alakulni? És most, hogy ez megvolt, meg fogja támadni a főhőst, vagy inkább játszik vele? Őrületbe kergeti, vagy leharapja a fejét?

Ez a játék az izgalmas a filmben, na meg az, hogy egy szépen összerakott felnövéstörténet az alapja, aminek sokszor jobban várjuk a meserészét, mint magát a horrort. Szóval az Az egy szuper horror helyett egy szuper gyerekfilm lett, amit ettől függetlenül kizárólag felnőtteknek ajánlunk.

Ne maradjon le semmiről!