Készült egy tök jó film, de minek?

Kritika a Jólét című filmről a Jameson Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválról

goodtime
2017.09.14. 06:01 Módosítva: 2017-09-14 06:01:58

A minimális költségvetésből készült, egyetlen éjszaka történéseit elmesélő Jólét (Good Time) igazi filmritkaság: pörgős, jól van megírva, szuggesztív színészi alakításokkal van tele, felfedez egy hihetetlenül tehetséges színészt, emlékezetes a képi világa, hátborzongatóan jó a zenéje, és még autentikusnak is tűnik. Egyetlen egy dolog hiányzik csak belőle az igazi boldogsághoz.

A Jólét rögtön az első jelenetben úgy viselkedik, mint egy kicsit erőszakos különc az utcán, aki egyszer csak megragadja a ruhánk ujját, az arcunkba hajol, büdös a szája, de mégis tudjuk, hogy jó szándékkal közelít felénk. Így ránt magával a film első jelenete is: nagyon kellemetlen nézni, és nyilvánvalóvá teszi, hogy a kellemetlenség érzése végig meg is fog maradni, de valahogy mégis hajlandóak vagyunk ezt önszántunkból elfogadni. Egy mentálisan sérült fiú arcába mászik bele a kamera, ráadásul tolakodóan intim helyzetben: egy olyan terápiás ülésen, ahol a terapeuta a szellemi szintjét felmérni hivatott kérdésekkel óhatatlanul is lealacsonyítja a másikat, aki ezt pontosan érzi is, tenni ellene mégsem tud semmit, legfeljebb elsírhatja magát a megalázottságtól.

MV5BNGM4N2VmNGMtOGNiYS00YTI5LWE0NzMtMWJkZGMwMDk0MzU4XkEyXkFqcGde

És aztán tovább nőnek a tétek, ahogyan ennek a férfinak a testvére elviszi őt bankot rabolni és rendőrök elől menekülni: valami olyan erkölcstelen, tisztességtelen, arcpirító, egyszóval semmilyen szinten rendben nem lévő dolog ez, hogy az ember legszívesebben elfordítaná a fejét a szeretettel, bizalommal, kihasználhatósággal és mindennel való visszaélés láttán, szinte a moziszékben is szégyenkezve. Pedig ez még csak a felvezetés a film valódi cselekményéhez: a sérült testvér letartóztatása után kezdődik a másik fivér hajszája az óvadék összegyűjtése, a tesó kiszabadítása és a rendőröktől való megmenekülés érdekében.

Benny és Josh Safdie, a rendező testvérpár pedig mindezt úgy mondják el, hogy továbbra is a ruhaujjunkat fogva lihegnek az arcunkba: rengeteg arcközelivel, klausztrofóbiás terekben, erkölcstelenül. Az operatőr, Sean Price Williams pedig mintha a Saul fiát vagy főleg a szintén a Cinefesten bemutatott James White-ot felvevő Erdély Mátyás tanítványa lenne, ahogy Robert Pattinsonra, a mentálisan ép, csak erkölcsi érzékében sérült testvérre tapad a kamerája, és ahogy a képei pontosan lekövetik a főszereplő verejtékező loholását. Ehhez pedig fantasztikusan jól illeszkedik Oneohtrix Point Never indusztriális alapú, elektronikus zörejes-zajos zenéje, pontosabban nem is csak ennek a folyamatos, baljósan izgatott lüktetése, hanem a rendezők ötlete: hogy még a legsemmitmondóbb vagy legmeghittebb, csendes hangulatú jelenetben is állandó legyen a zene hangos zakatolása.

MV5BZTlkMzFkY2MtYTUxMi00MzQ3LWFkZjUtOGVlZWZiMWNlZWU2XkEyXkFqcGde

Robert Pattinson pedig nemcsak azért nagyon jó, mert felismerhetetlenre pitiáneredett a huligánszerepért, hanem mert tökéletesen képes megmutatni rohadék karakterének minden vonását: a tagadhatatlan, de csak a saját érdekében használt okosságát, érzelmi manipulációinak sokszínűségét, rókaszerű trükkösségét, talpraesettségét, ráadásul mindezt úgy, hogy minden pillanatban érezhető legyen egyszerre az összes jellemzője. Mégis lemossa a vászonról a testvérét alakító Benny Safdie, aki olyan pontosan hozza a mentális sérültséget beszédmódban, autisztikusan kevés reakciót mutató arcjátékában, de még a szeme mögött szinte látható, áthatolhatatlan fallal is, hogy elhinni is nehéz, valójában ép színészről van szó, és nem egy érintett civilt hívtak játszani.

És mégis, mindezzel a sok jóval együtt is érintetlenül áll fel az ember a film végén a moziszékből. Mert a rendezőknek pont a legfontosabb dolgot nem sikerült elérniük: hogy átéljük, átérezzük a film konfliktusát, hogy azonosulni tudjunk valakivel vagy valamilyen problémával, és így tényleg a saját bőrünkön érezzük a főszereplő mögött rohanó rendőrök szuszogásának páráját. Pattinson karaktere ugyanis az első pillanattól fogva egy utolsó szemét, minden, akár a felszínen is látható, akár csak a mélyből előbújó szimpatikus tulajdonság nélkül, és ez a film legvégéig sem változik. Igaz, hogy ott van a testvér kiszabadításának nemesnek is nevezhető szándéka, de ezt nem tudja megemelni sem a forgatókönyv, amely egyértelművé teszi, hogy a másik csak jobban járhat annál, mint ha újra a testévre karmai közé kerül, sem pedig Pattinson, aki nem tudja vagy nem is akarja elhitetni, hogy kiszabadítás ne szintén inkább az ő érdekeit, önérzetének helyreállítását szolgálná.

MV5BZDQxNWFhZmEtNWE3ZS00YTBlLTlmYTctNGYyOGQwODc2ZWRjXkEyXkFqcGde

De másmilyen – mondjuk erkölcsi – síkon sem emelkedik el a film a földtől, mivel nincs szó semmi magasztosabbról annál, mint hogy egy ember el szeretné érni a saját aktuális célját: nincs szó a közegből való kitörés vágyáról, nincs szó katartikus, erkölcsileg is megtisztító, feloldozást adó nagy célokról, semmiről. Így viszont szigorúan nézve szinte felesleges volt ezt a jó filmet elkészíteni: ha egyszer eleve nem tud érdekelni egy percig sem annak a seggfejnek a sorsa, akiről az elsőtől az utolsó másodpercig szól, akkor miért érdekelne egy pillanat erejéig is egyáltalán ez a film?

Ne maradjon le semmiről!