Valaki tényleg képes lenne megfőzni egy nyulat?

„Amikor bemutatták a Végzetes vonzerőt, a boltban az egyik újságban láttam egy képet rólam, azzal a szöveggel, hogy A leggyűlöltebb nő Amerikában. Borzasztó ideges voltam, hogy rám gondolnak-e vagy a szerepemre, de aztán rájöttem:

akkor még nem ismerhettek annyira, hogy igazán utáljanak”

– emlékszik vissza a hatszoros Oscar-jelölt Glenn Close 1987-re, a pályája elejére és az egyik legnagyobb sikerére a Zürichi Filmfesztiválon, életműdíja átvétele után.

Az idén hetvenéves színésznő azonnal leveszi a lábáról a telt házas közönségnek azt a részét is, amelyiknek nem volt elég már annyi az elaléláshoz, hogy besétált az ajtón: ahogy a beszélgetést vezető riporter megemlíti, hogy harmincöt évesen játszotta el első komolyabb filmszerepét a Garp szerint a világban, mielőtt a kérdésre válaszolna, közli: „Nem hiszem, hogy már harmincöt lettem volna!”, aztán amikor szembesítik a tényekkel, beletőrődik: „Na jó, mondjunk akkor harmincnégyet.”

Az addigi idő sem telt haszontalanul: Close eleinte csak színházban játszott. „Vicces, de soha nem gondoltam, hogy filmsztár leszek. Egyszerűen csak színésznő szerettem volna lenni, és a keleti parton erre leginkább a színházban volt lehetőség.” És még csak nem is ment könnyen a váltás a színpad és a film között. „Amikor George Roy Hillnél, a rendezőnél puhatolóztam, és megemlítettem neki, hogy egyeseknek nem könnyű az átmenet, ő rám nézett, és csak annyit mondott: »Hát igen.« Nehéz volt, hogy nem tudtam, mit kezdjek az energiáimmal: a színpadon ki lehet őket adni, de filmen nem kell, ott van mikrofon. Emlékszem, amikor az első jelenetet forgattuk Robin Willimasszel, éjszaka volt, és az út túloldalán hatalmas tömeg volt, annyira híres volt már akkor is Robin. Én meg folyamatosan túl hangosan beszéltem. Aztán megtanultam, mekkora ereje van a gondolatnak.”

Ráadásul rögtön volt tétje is a dolognak. „Eleinte a földre ragasztott jelzések között próbáltunk. Amikor először megláttam a hatalmas, csodálatos díszletetet, és rájöttem, hogy ez mind az én karakterem miatt jött létre, úgy éreztem:

»Úristen, akkor jobb lesz, ha baromi jó leszek! Hát ezek rengeteg pénzt költöttek el miattam!«”

A Garp után meg az ügynöke próbálta egyengetni a karrierjét, és lebeszélni azokról a forgatókönyvekről, amelyek szerinte nem szolgálták az előrelépést, például a tévéfilmekéről. „Amire mindig azt mondtam: ha Judi Dench is megtehette, akkor megtehetem én is!”

Glenn Close-ról már akkoriban is tudni lehetett, mennyit kutat minden szerepe miatt, és tényleg nincs olyan film a pályáján, amihez ne lenne most, Zürichben is valami hozzáfűzni valója, még a 101 kiskutya Szörnyellájáról – akit De Sade márkiról mintázott – is van egy elmélete. „A háttértörténete szerint ő az ördög, egyenesen a Pokolból: hiszen a házának minden fala fekete, mindenütt tűz ég, és rajong a szőrméért.” A szereppel kapcsolatban meg, úgy tűnik, arra a legbüszkébb, hogy bele tudott nyúlni a szövegbe. „Az eredeti mese annyira briliáns, hogy az író háta mögött többször megkértem a rendezőt, emeljünk át belőle egy az egyben mondatokat, és ezt meg is tettük. Ez az én művem volt!”

Persze ennél komolyabban utánament a Végzetes vonzerőben játszott karakterének, de mielőtt erről beszélne, ejt pár szót az előző napi Las Vegas-i vérengzésről, hiszen, mint mondja, érintőlegesen kapcsolódik a témához. „Úgy tűnik, nem terrorcselekményről van szó, hanem valakiről, akinek mentális problémái voltak, de nem kapott segítséget – az ilyesmi iszonyúan dühít. Ilyenek történnek az országomban, és közben a fegyvertartási törvények még mindig változatlanok. Ez bűn!”

Ahhoz, hogy pontosabban megtudja, milyen is egy mentális betegség, a forgatás előtt ő is elment egy pszichiáterhez. „Értettem a szerepet, de egy valamit nem tudtam elképzelni:

valaki tényleg képes lenne megfőzni egy nyulat?! Ez azért már mégiscsak túlzás!

De a szakember is azt mondta, igen, ez megtörténhet. Persze nem is ez volt a fontos kérdés, hanem az, hogy mi vezetett idáig, és ez a karakterem esetében az volt, hogy az apja molesztálta kislánykorában, és a nyúl hozta elő benne ezt az emléket. Egy ilyen áldozat anélkül is hihetetlenül nehezen tud kapcsolatot teremteni, hogy tudná, miért van ez így.”

Hozzáteszi: a film eredeti vége, a karakterének öngyilkossága ezek után egy lélektanilag teljesen hiteles forgatókönyv lett volna, de ez nem valósulhatott meg, annyira utálta ezt a verziót a tesztvetítés közönsége. „Iszonyú dühösek voltak, hogy nem büntették meg jobban: meg kellett ölni, és ezt csak a feleség tehette meg. Nem volt könnyű ezzel kibékülnöm, de végül is már az ókori görögök is tudták, hogy a katarzishoz a vérontáson keresztül vezet az út. És ez a nő rettegést és káoszt hozott a családba, úgyhogy ki kellett ontani a vérét. Jó lecke volt ez arról, hogy mi is kell a közönségnek.”

Amikor pedig John Malkovichról kérdezik, meg arról, hogy is volt, hogy annyira forrt köztük a levegő a Veszedelmes viszonyokban, Glenn Close megörül, hogy végre beszélhet a színészről. „Először egy hotelszobában találkoztam Stephen Frears rendezővel és Johnnal, akkor még nem is tűnt úgy, hogy megkapom a szerepet. Csak ültem szemben vele, és azon gondolkodtam: vajon szexuálisan vonzónak tartom én ezt az embert? Hát, nem tudom... De az a helyzet, hogy nagyszerű a képzelőerőm: fejben bárkit szexivé tudok varázsolni.” De persze nem csak a szexiségén gondolkodott. „Az első napokban egyszerűen nem értettem, hogy mit csinál John. Lövésem sem volt. Odamentem a rendezőhöz, és megkértem, hadd nézzem már meg, amit eddig felvett. Megmutatta, láttam Johnt a vásznon, és azt mondtam: »Ja, értem már.« Eredeti egy fickó, az biztos, de imádom.”

Arról meg, hogy elég szerepet kap-e még most, hetven évesen is, elég egyértelmű a véleménye. „Ez költői kérdés, mindketten tudjuk rá a választ. Az én generációm ereje teljében van, sok mindenben fejlődtem mostanra én is. Az Emmy-díjátadón néztem ezt a két nagyszerű színésznőt, Nicole Kidmant és Reese Witherspoont: ők is összehozták maguknak a Hatalmas kis hazugságokat. Ez csodálatos! Nem ülhetsz és csak várhatsz, hogy majd más elintéz mindent.” Neki ez a szerelemprojekt az Albert Nobbs volt, amelyben férfiruhba bújt nőt játszik, és amelynek kivételesen producere is volt, nemcsak főszereplője. „Nem tudtam, eljátszhatom-e, úgyhogy elhívtam egy effektmestert, hogy megnézzem, mit tud kezdeni az arcommal. És egy ponton, amikor felnéztem, és megláttam magamat a tükörben, elsírtam magam, mert rájöttem, hogy meg tudom csinálni. Az ott a tükörben már nem én voltam, hanem valaki más.”

Hollywood persze nemcsak az időseket nem foglalkoztatja igazán jól, de híresen szexista, rasszista is. „Azt hiszem, ez azért lehet, mert a stúdióvezetők nem filmkészítők, hanem üzletemberek, számsorokkal a papírjaikon. És a siker akkor jön, ha minél nagyobbak a számok. Úgyhogy nekik a 18 és 45 év közötti férfiaknak kell filmeket csinálniuk, mert ők hozzák a pénzt. Ez üzlet, és nem más. De hiszek abban, hogy a dolgok körbejárnak: régen a nagy stúdiók csináltak olyan filmeket, mint ma a függetlenek, most talán a kábeltévé okoz majd változásokat.”

Azért Glenn Close-nak így sem kell a szomszédba menni egy-egy pikánsabb szeretért, bár, ahogy mondja, az ilyenekből sosem elég. Játszott A galaxis őrzőiben és a Kiéhezettek című zombifilmben, de a következő szerepe még ennél is különlegesebb lesz: eddig egy pilot epizódot forgatott le belőle az Amazon számára, a sorozat sorsa így még bizonytalan. „Ilyesmit még soha az életben nem csináltam. Egy isten háta mögötti kisvárosban élő nénikét játszom; a felkészüléshez wyomingi nekrológokat olvastam, mert egy olyan figurára volt szükség, aki azokban szerepel. A kis hölgyhöz egyszer csak beköltözik az egész családja, igazi Trump-emberek: kétkezi munkások, akik egy csomó minden miatt dühösek. Az egyik nem dolgozik, a másik sosem főz, és így tovább. Aztán a nő egyik nap a hintaszékében ülve szó szerint halálra rémül a helyi bandák harcától, de a temetése után három nappal azt mondják: valaki kirabolta a sírt. Ő pedig újra ott ül a hintaszékében, mert visszajött, hogy mindent megvalósítson, amit életében nem tudott. Ráparancsol az unokaöccsére, hogy keressen munkát, a másikra, hogy főzzön.

És szexet akar.

A második részben lefekszik a csomagszállítós sráccal – ilyet még nem láttam.”

Legutóbb a The Wife című filmben játszott, ezzel jött Zürichbe is: a partnere Jonathan Pryce. „Amerikában nem találtak volna egyetlen színészt sem, aki hajlandó lett volna mellékszereplőnek lenni mellettem.” De magával hozta A hatalom hálójában című sorozatát is: amikor erről kérdezik a cipője orrát kezdi bámulni, de nem zavarában. „Patty Hewes ruháit hordom, mert utálok vásárolni” – nevet. És elárulja azt is: miután hosszú évek után újra színpadon játssza a Sunset Boulevard-t – „Ha tehetem, mindig visszamegyek a színházba, mert ott lehet igazán kapcsolatot teremteni a közönséggel” –, az a terv, hogy filmet is készítenek a főszereplésével.

De vannak dolgok, amik mindig visszahúznak a múltba. Például egy rajongó, aki csak miatta jött el Olaszországból, és aki a közönség harsány helyeslése mellett megkéri, hogy nevessen úgy, ahogy Szörnyella De Frászként nevetett. És igaz, ami igaz, nem is kell kétszer kérni: Close hátat fordít a közönségnek, és ahogy visszafordul, egyre hangosabban utánozza saját ördögi hasonmását – innen már nemigen lehet folytatni a beszélgetést. De a kapcsolat a közönséggel egészen biztosan megvolt most is.