Nem akarok már megint Gollam hangján beszélni!

„Csinálhatok én bármit, beszélhetek akármilyen fontos témákról, mondjuk, hogy az új filmem arról szól, milyen fontos lenne egyenrangú felekként tekinteni a kerekesszékbe kényszerült betegekre, mindig lesz valaki, aki azt mondja: 

oké, de légyszi, beszélj Gollam hangján!”

– mondja a Zürichi Filmfesztivál beszélgetésén A Gyűrűk Ura, A hobbit, a King Kong vagy A majmok bolygója különféle lényeinek eljátszásáról ismert Andy Serkis. Közvetlenül azután, hogy hiába beszélt új filmjének fontos társadalmi üzenetéről, az egyik hallgató megkérte: oké, de légyszi beszéljen Gollam hangján.

Pedig Serkis karrierje egyáltalán nem A Gyűrűk Urával kezdődött, amikor eljátszotta a hatalom gyűrűjére vágyó Gollam szerepét – mondja el a színész ha nem is sértetten, de önérzetesen. „Addigra már tíz éve játszottam színházban, pedig képzőművésznek készültem, festőnek és grafikusnak tanultam. Színházaknak terveztem plakátokat és díszleteket, aztán úgy alakult, hogy szerepeltem egy előadásban is, és ez igazi megvilágosulás volt számomra: onnantól színész akartam lenni. A szüleim nem nagyon értették: művésznek lenni még oké, na de színésznek! Hosszú, szörnyű csend volt a telefonban a vonal másik végén, amikor elmondtam nekik.”

És ez a csönd aztán később is megmaradt. „Apám orvos volt, ami, hát, tényleg elég komoly munka, Bagdadban épített kórházat. Az első előadásomban, amire eljött, Dogboyt játszottam: egy komoly pszichológiai problémákkal küzdő hajléktalan fiút, aki megöli a kutyáját, majd azt hiszi, hogy ő lett a kutya, és betör egy gazdag család házába, ahol kutyaként viselkedik. Ja, és teljesen meztelen voltam. Utána apám egy ideig nem beszélt velem.”

Egy politikai színházról van szó, ha a meztelen kutyafiú és társadalmi osztályok ütközésének történetéből ez nem derült volna ki. „Sok színész nem tudja, miért is játszik, még akkor sem, ha amúgy mindent tud a színészet technikáiról. Nekem szerencsém volt, hogy egy olyan rendezővel dolgoztam, aki nagyon is tudta, miért csinálja, amit csinál: hogy megváltoztassa a társadalmat. Igazából minden művész, legyen az zenész, színész vagy képzőművész, ugyanazt akarja elérni: megkéri a közönséget, hogy gondolkodjanak egy kicsit másként, nézzenek a világra más nézőpontból. Ennek semmi köze önmagunk felmagasztálásához.”

Serkis szerint épp ezért végeredményben minden szerep arról szól, hogy az emberről, az emberiségről mondjon el valamit a színész, függetlenül attól, hogy színházról van szó vagy performance capture-ról, Andy Serkis fő tevékenységéről: arról a technikáról, amely egy színész mozgásának, arckifejezésének, gesztikulációjának, mimikájának pontos rögzítésével alkot meg digitálisan egy-egy teremtményt, Gollamtól King Kongon át Serkis készülő saját filmrendezése, A dzsungel könyve hollywoodi sztárok által megszemélyesített állataiig.

„A majmok bolygójára sokan mondanák, hogy az csak egy popcorn-blockbuster, pedig ez sem szól másról, mint az emberi minőségről és a kötődésről. Szerintem nincs is ennél nagyobb kiváltság, mint egy olyan filmben beszélni ilyesmikről, amely emberek millióihoz juthat el. És lehet, hogy ez túlzottan filozofikus gondolat, de a performance capture a lehető legegalitáriusabb dolog: lehetőséget ad arra, hogy bármit eljátssz, és

végre véget vet annak, hogy csak arra castingoljanak, ahogyan kinézel, amilyen a bőrszíned, ahány kiló vagy, amilyen neműnek születtél.

És ez nagyon nagy dolog. Ezért imádom ezt a technikát már tizenhét éve. A színházban sem csináltam mást: nappal az egyik szerepet próbáltam, aztán este a másik lénnyé kellett átalakulnom, ahogy most is megvan a technikai lehetőség arra, hogy szó szerint bárkit és bármit eljátsszak.” Egyébként Serkisnek hiányzik is a színház: utoljára tizenöt éve játszott a színpadon, akkor Shakespeare Othellójának Jagóját, de, ahogy mondja, borzasztóan izgatja, hogy még most is sikerülne-e neki ugyanaz, mint akkor.

Mindenesetre 2011 óta működik Jonathan Cavendish-sel közös cége, az Imaginarium, amelyben a technikával foglalkoznak, nemcsak saját filmek létrehozásában, de tanácsadásban is: segítettek jobbá tenni Hulk vagy Ultron figuráját a Bosszúállók-filmekben, de a Star Wars hetedik részének készítői is hozzájuk fordultak egy-egy lény megformálása miatt. A technikát amúgy eredetileg az egészségügyben használták, hogy elemezzék, hogyan gyógyul egy-egy eltört boka vagy térd, aztán a videójátékok készítői vették át, hogy rögzítsék, majd a játékokban felhasználják, hogyan mozog egy harcművész vagy egy sportoló. Aztán jött A Gyűrűk Ura, amelyben ezzel a technikával egy teljesen új karaktert hoztak létre: Andy Serkis színészként eljátszotta Gollam figuráját, a mozgását, mimikáját, hangját pedig átültették egy digitális lény eszköztárába.

„Amikor a King Kong 1976-os verziójában maszkban játszották el King Kongot, az emberek megértették, hogy ez egy színész, aki sminket visel. Amikor Gary Oldman elmaszkírozva játssza Churchillt, mindenki az ő játékát dicséri. De ha én játszom el Gollamot, az emberek azt mondják, ez nem színészet, csak számítógépes technika. Ezzel kell együtt élnünk a performance capture szakmában” – kesereg Serkis, aki szerint pedig totális félreértés, ha valaki azt mondja, ő csak az volt, aki „szinkronizálta” Gollamot vagy King Kongot. „Minden szerepben más és lényt kelthetek életre: ha ez a valaki más éppen egy majom, az csak annyiban más egy színházi szerephez képest, hogy akkor több kutatást végzek, több felvételt nézek majmokról, vagy kijárok az állatkerbe. Nem utánoznom kell egy majmot, hanem azt kell megértenem, ki ez a majom, honnan jön, és hogyan használhatom fel a saját személyiségemet, hogy azzá váljak, aki ő.”

Az Index kérdésére azt feleli: az, hogy Gollam szerepe ekkora áttörést jelentett számára, egyfajta „házasságnak” köszönhető: sem a színész, sem a vizuális effektmesterek nem lennének meg egymás nélkül. „Gollam sikere is azon múlt, amin bármilyen más szerepé is: a színészen. Tulajdonképpen maszkban, egy digitális maszkban játszottam a díszletek között úgy, hogy egy rendező rendezett; ugyanúgy fel kellett építenem egy karaktert fizikailag és pszichológiailag is a képzelőerőm révén, és ez a folyamat minden szerepnél ugyanolyan. Igen, a technikusoknak sok mindent kellett csinálniuk, hogy a vászonra kerüljön, amit eljátszottam, de a karaktert nem nekik kellett megteremteniük, hanem nekem. Egy animációs filmben a színész csak hangmintát ad, és az animátorok abból hozzák létre a többit, de egy élőszereplős filmben ott kell lennem, és el kell játszanom mindazt, ami a forgatókönyvbem az elsőtől a háromszázötvenedik oldalig szerepel.”

Példaként Christian Bale-t hozza fel: a Serkis által rendezett A dzsungel könyvében – „Ez nem olyan lesz, mint a Disney-verzió, nem lesz benne se ének, se tapsoló mackók, sokkal sötétebb lesz, és közelebb áll majd Rudyard Kipling könyvéhez” – ő játssza majd Bagirát, a párducot. „A performance capture folyamatának sok lépése van, és az egyikben, nagyjából félúton egyszerre látszik a színész és a párduc arca is. És ez igaz az egész műfajra: a teremtményt látod, de benne van a színész arca is.”

Szóval A dzsungel könyve valójában az első film, amit Andy Serkis rendezett, de mivel itt érthető módon elég hosszú az útómunka, a film forgatása és véglegesítése között – „Szerintem a valaha volt legrövidebb idő alatt” – gyorsan leforgatták a Serkis cégtársa, Jonathan Cavendish apjáról szóló filmet, a Breathe-t, arról a Robin Cavendishről, aki az ötvenes években nyaktól lefelé teljesen lebénult a poliovírus miatt, de az orvosok megdöbbenésére még évtizedekig élt, ráadásul kijött a kórházból, és feltalálta a lélegezetőgéppel egybeépített kerekesszéket. Klasszikus, kosztümös filmről van szó, és kivételesen nem fantasyról vagy látványfilmről, de Serkis szerint ez tök mindegy, a nagy sztorik velejét úgyis az érzelmek adják, legyen szó erről a filmről, A Gyűrűk Uráról vagy A majmok bolygójáról.

 „A hobbit forgatása előtt kért meg Peter Jackson, hogy legyek én a second unit director. Mindig is érdekelt a történetmesélés, mindig is szerettem volna a kamera másik oldalára kerülni, de ahelyett a kis alternatív film helyett, amiről úgy képzeltem, az első filmem lesz, hirtelen a világ legnagyobb stábját kellett irányítanom egy kétszáz napos forgatás alatt, sárkányokkal és törpékkel. Szóval nem pont azzal a kis függetlenfilmmel indultam, amivel terveztem.” Mostanra mindenesetre már pörög a biznisz: a Breathe és A dzsungel könyve után jön Orwell Állatfarmja, és még egy csomó minden, amiről Serkis egyelőre nem akar többet elárulni. „Annyi projekt van egyszerre a fejemben, hogy félek, felrobban.”

De ez a sok projekt persze mind semmi a múlthoz képest; legalábbis így tűnik, amikor rögtön az első nézői kérdések között elhangzik az ominózus „beszélj Gollam hangján!” kérés, ahogy ugyanitt megkérték Glenn Close-t is, nevessen úgy, mint Szörnyella De Frász.

De Andy Serkis, ha elégedetlenkedik is, azért pontosan tudja, miért van itt ennyi néző, és tökéletes válasza van a kérésre. Úgy utánozza Gollamot, ahogy A Gyűrűk Urában is magával beszélgetett a tudathasadásos kis lény. Az egyik énje azt mondja: „Nem akarok már megint Gollam hangján beszélni, és azt mondták, nem is fog kelleni!” Mire a másik:

Márpedig kell, Drágaszág! Ne felejtsd el, hogy én vagyok az, aki miatt egyáltalán itt lehetsz most!”