Egyszer még a tankönyvekbe is bekerül a rendező

Kritika Sean Baker The Florida Project című filmjéről a Zürichi Filmfesztiválról

2017.10.09. 09:34

Ki foglalkozik azokkal, akikkel nem foglalkozik senki? Ki hajol le azokhoz, akik föntről nem is látszanak? Ki ad hangot az elnémultaknak?

Na, ezek azok a kérdések, amik marhára nem érdeklik 2015 egyik legjobb filmje, a Tangerine rendezőjét, Sean Bakert.

Pedig most is, mint mindig, olyanokról készített filmet, a The Florida Projectet, akikkel nem fogalakozik senki, akik nem látszanak, akiknek nincs saját hangjuk. És mégis: Sean Baker azért olyan zseniális rendező, amilyen, mert baromira hidegen hagyja az összes filmes közhely, az összes bevett fogás, a jól ismert nézőpontok. Mindenre magasról tesz, amit a filmkészítésről tudunk (és ennek csak egy apró jele, hogy kamerák helyett csak iPhone-okkal vette fel az előző filmjét). Sean Baker egyike azoknak a zseniknek, akik szép csendben megváltoztatják majd a filmtörténetet – szép csendben, mert a média ma már máshogy működik, mint amikor még egy-egy címlap sztárrá tudott tenni valakit. De ha még mindig úgy mennének a dolgok, mint régen, Sean Baker ott lenne azokon a címlapokon.

A The Florida Project két dolog miatt annyira különleges film: egyrészt, mert nem történik benne semmi különös, másrészt amiatt a rengeteg fantasztikus dolog miatt, ami történik benne. Pedig az újságíróknak haragudniuk kéne Bakerre, mert lehetetlenné teszi számukra, hogy szentimentalizmus, közhelyeknek hangzó szavak és elkoptatott frázisok nélkül írjanak a filmjéről. Pedig azzal, hogy lebontja a filmezés eddig megszokott módját, és újat épít helyette, tényleg nem lehet mást mondani, hogy a filmjében semmi más nem történik, csak az élet, akkor is, ha ez bénán hangzik.

A rendező – már megint – talált néhány letaglózóan jó amatőrt, és látszólag csak lerakta a kameráját melléjük. Ami persze valójában azt jelenti, hogy sikerült írnia nekik egy annyira erős történetet, hogy ne is látszódjon, hogy azt egy író írta, és nem az élet. (Kösz, Baker, az újabb béna mondatért.) A film főszereplője egy kislány meg pár haverja, egy olyan helyszínen, ami már önmagában elmond egy egész filmre való történetet: egy, a Disneyland mellé felépített, Disney-tematikájú lakóparkban, hercegnős, varázslós, mikiegeres színes házak között, amelyek közül az egyiket például Futurelandnek hívják („a jövő világa”). És amely projektet valószínűleg mégis elvetettek az álomgyárban, úgyhogy most a leglecsúszottabb népek laknak a fű- vagy ondószagú falai között.

MV5BMWM3NTQ0NzMtYjI4Ni00Zjk4LWExZmMtYzliNjQ0ZjdjNzliXkEyXkFqcGde

A film meg mindössze annyit mutat meg, hogyan élnek és boldogulnak itt a felnőttek, meg hogy kikből lesznek ezek a felnőttek. Mert a The Florida Project főszereplői tényleg, minden értelemben a kiskölykök, és ezt a szemszögválasztást Baker egy-két gyönyörű képpel demonstrálja is: például amikor a vásznon csak az anyuka két, telitetovált lába látszik derékig, mert mellette pont eddig ér a kislány. És az író-rendező mesterien használja ezt a nézőpontot a történetmesélés módjában is: a néző is csak annyit tud meg mindenről, amennyit egy gyerek érzékel, és így fordítva működik a megszokotthoz képest a befogadás is. Nem azt kell ugyanis értelmeznünk, hogy miért látjuk, amit látunk, hanem hogy mi lehet az, amit nem látunk, és vajon miért nem látjuk. Hogy mi az, amiből a gyereket inkább kizárják, vagy mi az, ami az ő számukra olyan vicces. A The Florida Projectben (az utolsó jelenetekig) nincs is a szokásos értelemben véve hatáskeltő jelenet, mert a hatás egy köztes lépcsőfok meglépése után jön létre a nézőben, ettől viszont kétszer olyan erősen is hat, mert egyszer ott a felismerés, egyszer meg az, amikor átérezzük, hogyan hat ez egy gyerekre.

És itt lehet szó jóról és rosszról egyaránt: a transznemű, fekete prostikról szóló Tangerine-ről is azt írtuk, hogy hiába hangzik úgy a sztorija, a lehető legkevésbé sem nyomorpornóról van szó, és ugyanez igaz erre a filmre is. Sőt – és akkor itt jön a harmadik szentimentálisan hangzó, mégis igaz mondat –: valójában nem is a problémákról szól, még ha a vége felé egyre inkább azok is kerülnek előtérbe, hanem a szeretetről. És ez azért nem válik egy tizedmásodpercre sem érzelgőssé, mert Sean Baker a megszokotthoz képest tökéletesen ellentétesen építi fel ezeket a jeleneteket is: pont, hogy olyan képekben beszél a szeretetről, amelyekkel más filmesek a gyerekek elhanyagolásáról, az életük felelőtlen tönkretételéről, a szeretethiányról akarnak mondani valamit, és ez a kliségyilkosság, ez az egyéni látásmód az, ami helyet ad majd a rendezőnek a filmes tankönyvekben.

A rendező ugyanis – még egy tankönyvkompatibilis dolog – egyáltalán nem úgy próbál együttérzést kelteni a lecsúszott szereplők iránt, ahogyan azt bárki más tenné: megmutatva, hogy mennyire nem ők maguk, hanem a társadalom tehet a problémáikról, hogy mennyire veri őket az élet, és így tovább. Nem: Baker szereplői a maguk sorsainak urai, és ha nincs munkájuk, hát azért nincs, mert lusták hozzá, vagy mert könnyebbnek találják a trükközést, vagy mert nem akarnak dolgozni. Ha elszúrják a dolgokat, arról nem a társadalom tehet, hanem a rossz döntéseik. És Baker nyer a bevett és az egyéni módszerek csatájában, mert ezzel együtt is

képes csodálatosan szép apróságokkal ábrázolni a „rossz” anya és kislánya közti szeretetet, törődést, kötődést,

ami pedig egész más – erősebb – folyamatokat indít el a néző agyában (vagy szívében?), épp az őszinte ábrázolás és a kettősség megélése miatt. A The Florida Project fő gondolata talán pont az, hogy lehet az ember bármilyen, hozhat akármilyen szar vagy hülye döntéseket, szeretetre, mély szomorúságra, a szeretetben való csalódásra akkor is képes.

De a történetmesélés módja, a dramaturgia másban is eltér a megszokottól. Most már annyira sincs lineáris történet, mint a Tangerine-ben: az utolsó nagyjából fél órát leszámítva csak azt látjuk, ahogy a gyerekek éldegélnek a telepen a maguk zsigeri őszinteségében, egy csomó olyan dolgot csinálva, amit a középosztályból vagy pláne magasabbról nézve gáznak kéne tartani, miközben ebben a közegben természetes, ráadásul az amatőr gyerekszereplők annyira jók, hogy egy-egy arckifejezéssel nagyon pontosan meg is tudják mutatni, ők is érzik, mi gáz és mi nem az. És hogy nem nyomorpornóról van szó, azt semmi nem mutatja meggyőzőbben, mint hogy az egész film iszonyúan vicces, mind a beszólások, mind a helyzetek szintjén, hol a szókimondás, hol a társadalmi elvárásokat köpőcsészének használó szereplők miatt, hol meg azért, mert gyerekek csinálják vagy mondják őket.

MV5BNDQ0YzE3ZDYtZTRhMy00OGE1LWJiZGMtMzM2ZWI4NWI4ZDY0XkEyXkFqcGde

A Tangerine után is úgy tűnt, de most már még inkább biztos, hogy alig valaki tud olyan eredetien, olyan viccesen, olyan hatásosan, olyan különlegesen beszélni a szerencsétlenekről, és senki nem tudja olyan magabiztosan megmutatni, hogy egyáltalán nem szerencsételenekről van szó, mint ahogyan azt Sean Baker teszi zsigerből, lelkesedésből, minimális pénzből és hatalmas tehetségből.

A filmet a Zürichi Filmfesztiválon láttuk, de várhatóan Magyarországon is látható lesz 2018 januárjában.

Ne maradjon le semmiről!