Az Erőszakik rendezője megint csúcsformában van

Kritika Martin McDonagh Három óriásplakát Ebbing határában című filmjéről a Zürichi Filmfesztiválról

001
2017.10.10. 07:12

Miközben haldoklott, megerőszakolták, de még mindig nem tartóztattak le senkit. Hogy lehet ez, Willoughby rendőrfőnök úr?”

Van azért ennek a két mondatnak akkora ereje, hogy úgy istenigazából be tudjon rúgni egy filmet, és ki is tartson a lendület a legvégéig. Ez az a két mondat, ami az Erőszakik és a Hét pszichopata és a si-cu rendezőjének új, Három óriásplakát Ebbing határában című filmjében azon a bizonyos három óriásplakáton szerepel, miután a meggyilkolt lány anyukája kibérli azokat, hogy világgá kürtölje a haragját, egyúttal lépéskényszerbe hozza a helyi rendőrséget. Ez pedig mi máshoz vezethetne, mint egy kegyetlenül elvetemült háborúhoz a rendőrség és a vesztenivaló nélkül maradt asszony között?

De hát itt Martin McDonaghról van szó, a világ legbrutálisabb humanistájáról, akinél senki nem tudja véresebb és feketébb köpenybe öltöztetni, morbidabban tálalni a szeretetről, emberségességről és más hasonlóan magasztos értékekről szóló történeteit. McDonagh mindig is, már ünnepelt színházi szerző korában is szó szerint vette a katarzist: előbb agyonver, hogy aztán csontig horzsolt bőrrel, kitört fogakkal tápászkodjunk fel a földről, mégiscsak örülve, hogy élünk. Szóval persze, hogy a filmnek az csak az egyik rétege, ahogyan a helyi rasszista vadbarom zsaru egyre keményebb módszereire válaszul a nő is rágyújt egy-egy Molotov-koktélra, és ahogy hihetetlenül vicces, egyszerre filozofikus és alpári monológokkal semmisítik meg egymást a szereplők. A másik fele meg már megint valami sokkal emelkedettebbről szól, suttyóságok ide, mocsokságok oda – az Erőszakik meg a jobb színdarabok is ettől voltak olyan erősek, és ennek a többlettartalomnak a hiánya miatt sikerült gyengébben a Hét pszichopata.

Olyan hullámvasút a Három óriásplakát, mint amilyeneket a legkülönlegesebb vidámparkokban látni: hihetetlenül sokáig megy felfelé, hogy aztán egy hatalmasat zuhanjon. A játékidő legnagyobb része ugyanis arról szól, hogyan eszkalálódik a rengeteg gyűlölet, amit amúgy se volt túl nehéz előhívni a kis missourii város lakóiból: a rendőrségben iszonyatosat csalódott anyában, a frusztrált rendőrökben és bárkiben, aki beáll a háború egyik vagy másik oldalára. Meg arról szól, hogyan szül mindez csak még több gyűlölködést, hogyan durvulnak a módszerek, hogyan marad végül segítség nélkül mindenki, mert ha egyszer mindenki egymás ellen fordul, nem marad, aki a másikkal törődjön. Aztán McDonagh, mint mindig, húz egy váratlant, mindenkinek bevisz egy övön alulit, aztán ahogy ki-ki kótyagosan feltápászkodik, elkezd egy kicsit máshogy nézni a világra.

A hihetetlenül erős, kiábrándult faarca mögött is egy viharfelhőnyi érzelmet mennydörögtető  Frances McDormand, meg a jóravalóságát a kérges felszín alól csak szép lassan előkaparó rendőrfőnök, Woody Harrelson zseniális beszólásain és más szövegein kívül ez a váratlanság teszi annyira érdekessé a filmet. Az, ahogy

McDonagh mindig gondolkodás és gátlások nélkül oda tud ütni, ahol tényleg fáj;

olyan forgatókönyvírója ő a drámáknak, amilyen George R. R. Martin a fantasynek. A Három óriásplakát pont annyira kiszámíthatatlan és meglepő, mint a Trónok harca a legjobb időszakaiban: bármi megtörténhet, és meg is történik. De nem valami csattanó-licitálásról van szó, hanem arról, hogy McDonagh nagyon ért a lélektanhoz, és írás közben sosem a sablonosabb, sosem a kézenfekvőbb válaszokat, reakciókat, érzelmeket választja, ráadásul csupa olyan embert kreál, akik eleve különcebb vagy szókimondóbb alakok. Ezért pereg olyan gördülékenyen a cselekmény, és ezért olyan meghökkentő minden perc, ezért is marad fent a feszültség az elsőtől az utolsó percig.

De ez igaz volt a Hét pszichopatára is, az a film mégsem tudott olyan mélyre menni, mint ez a mostani. Érzelmileg sem: ebben a filmben a nagy csavar középtájon olyan okosan és olyan súlyos emberismerettel van megoldva, hogy abból valami egészen gyönyörű jön ki, ami már csak azért is hagy komolyabb nyomot a nézőben, mert alapvetően pedig negatív dologhoz kötődik, McDonagh néhány iszonyú jól eltalált mondattal mégis olyan lélekemelővé tudja tenni, amire öt perccel korábban még senki nem számított volna. De a mélység mégis inkább a film világképére vagy mondanivalójára értendő igazán, mert a végére kiderül, hogy az író-rendező igazából végig azt készítette elő a gyűlölettel, hogy megmutathassa, milyen jó megtörni a gyűlölködést. Hogy az antitézisnek is beillő utolsó húsz perccel arról beszéljen, hogyan lehet egy élhető világot teremteni, hogyan lehet békében, sőt, valami szeretet-félében egymás mellett, és hogy mennyivel emberibb dolog is ez annál, mint amit amúgy az ember könnyebben választana. Így lesz humanista példabeszéd az embertelen alaptémából.

Így meg még azt is jobban elnézi az ember McDonaghnak, hogy a szokottnál most kicsit szétszórtabb: az egyik főszereplője, a kretén rendőr bár nagyon vicces, azért sokszor túlzottan komolyan vehetetlenül karikatúraszerű, és pont az ő egyik történetszála kicsit túl rohamtempóban is oldódik meg, ahogy a film vége is elnagyolt kissé – igaz, ha az ember egy kicsit belegondol, ezt egy szép nagy kérdőjelnek is lehet érteni, mármint azzal kapcsolatban, hogy vajon létrehozható ez a gyűlöletnélküliség, amire a példabeszéd kifut.

Mert ki tudná jobban, hogy ez, mármint a mindenféle jóra való törekvés egyáltalán nem olyan magától értetődő, meg hogy mennyire hajlamos is az ember mégis inkább, csak azért is a rosszat választani, mint pont Martin McDonagh, a rosszra és legrosszabbra törekvők tömegének dörgő hangú prófétája.

A filmet a Zürichi Filmfesztiválon láttuk, de várhatóan Magyarországon is látható lesz 2018. január 25-től.

Ne maradjon le semmiről!