Volt, amikor visszaéltek azzal, hogy kezdő vagyok

Törőcsik Franciska csak négy éve végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, de már komoly szerepeket játszott a Swingben, a Veszettekben, most ő Mészáros Márta új filmje, az Aurora Borealis főszereplője, de szerepelni fog a Budapest Noirban is. Volt főszereplő az Örkény Színházban és Székesfehérváron is: gyorsan indult, de azt mondja, voltak azért hullámvölgyek is a pályáján. A filmek és a színház mellett beszélgettünk vele az elmúlt hetek szexuális zaklatási ügyeiről és a saját tapasztalatairól, gagyiról és arról is, mi kell a túléléshez.

Az Aurora Borealis – Északi fény már a második filmed, amelyben Törőcsik Mari mellett játszol. Hányan hiszik azt a neved miatt, hogy rokonok vagytok?

Rendszeresen megkérdezik, hogy azok vagyunk-e, sőt, sokan kész ténynek tekintik, hogy igen. Nemrég egy nagyobb tévéadó riportere azt mondta, csinált interjút a nagymamámmal, én pedig azt hittem, a valódi nagymamámról van szó, mert ő tényleg szereti mindenkinek elmondani, ki az unokája. Ráadásul a Swing idején már mindenhol elmondtam, hogy nem vagyunk rokonok, nem gondoltam volna, hogy ennyi idő után ez még mindig kérdés. Félreértés ne essék, örülnék, ha rokonok lennénk, mert nagy csodálója vagyok, de attól még nem vagyunk azok.

Még csak négy éve végeztél a Színművészeti Egyetemen, de azóta már nyolc filmben játszottál, többször főszereplő voltál, ahogy a színházban is, de szerepeltél már tévésorozatban is. Szóval elég hamar elég mély vízbe kerültél. Ez kizárólag örömmel járt, vagy volt, hogy túl sok volt rajtad a teher?

Az ember minden lehetőségnek örül, aztán elkezdi megtalálni a saját útját: nem minden fekszik jól, és a jó tapasztalatok mellett azért rosszak is vannak, még ha igyekszem is inkább a jókra koncentrálni. Vannak hullámvölgyek, de erre csak közhelyet tudok mondani: sosem szabad feladni, mindig újra kell kezdeni. A színész napi szinten ki van szolgáltatva mások véleményének; ezt ma már tudom kezelni, de mondjuk az első rossz kritikát elég nehéz elolvasni magadról. Szóval voltak árnyoldalak is; eltart egy ideig, amíg az ember rájön, mi az, amihez tényleg ő kell, amihez ő hozzá tud tenni, ami beleillik a pályán a céljai közé.

És mi illik be?

Az Északi fény mély és erős film; tök jó volt ilyen méltó feladatot kapni, ilyen komoly mondanivaló mögé odaállni. Az ilyesmi nagyon motivál.

Lehet, hogy ez hülyén hangzik, de az ilyen dolgok tesznek valakit tehetségessé.

Szeretek bohóckodni, szeretem, ha ezt az énemet is ki tudom használni zenés filmben vagy vígjátékban, mert ezeket a műfajokat is szeretem. De ha el kell döntenem, merre menjek, inkább fontos dolgokról szeretnék beszélni.

Vissza is mondanál olyan szerepajánlatot, ami révén nem tudnál fontos témáról beszélni?

Folyamatosan alakulnak a dolgok az életben, folyamatosan keresek. És persze, vannak olyan praktikus okok is, mint a pénzkeresés, de nálam soha nem ez volt az első helyen, adtam is vissza olyan lehetőséget, amivel bár jól kerestem volna, de úgy éreztem, nem tudnék mit hozzátenni, elvinne arról az útról, amit követni szeretnék. Nem várhatom el a rendezőktől, hogy olyan feladatokban gondoljanak rám, amelyek mélyebbek és intenzívebb színészi jelenlétet igényelnek, ha sokszor odaállok olyasmik mögé, amik nem ilyenek.

Nem mondhatom, hogy mindig eszerint döntöttem, és azt is nagyon lehet tisztelni, ha valaki mindenben, amit vállal, a jót látja meg, nem ítélek el senkit. És tény, hogy az a legkönnyebb út, ha mindent elvállalsz, ha nincs veled gond, de ha elmélyülten akarsz dolgozni, ahhoz idő kell, nem fér bele minden. Már kezdem érteni, mi az, ami nem tesz boldoggá, mi az, aminek a végén nem leszek elégedett magammal.

Mivel nem vagy elégedett? A gagyira gondolsz?

Sokszor nem lehet tudni, miből mi lesz, de akkor is: néha tudni kell kockáztatni, nem lehet mindig biztonsági köröket futni, és ha úgy alakul, aztán tudni kell azt mondani, ez most nem jött össze. De azért valahogy, a lelke mélyén mindig megérzi az ember, a másik gondol-e a témáról valamit, mik a szándékai, mi a fő mondanivalója. Az Északi fényről rögtön azt éreztem, ezt a történetet el kell mesélni; hogy nagy szavakat használjak, belül rögtön megmozdult bennem valami, úgy éreztem, ehhez van közöm.

Tapasztalni kell, bukni kell, sok filmet és színházi előadást kell nézni ahhoz, hogy az ember felismerje, ha újra ugyanabba a szituba keveredik. Volt már, hogy hoztam egy rossz döntést, de emiatt évekkel később elkerültem egy még rosszabbat. De még így sincs semmire garancia, ez a pálya egy kicsit olyan, mint a szerencsejáték. És ha az ember bukik, ha csámcsognak rajta, meg kell tanulnom nem magamra vetíteni, amikor az emberek csak azt az alakításomat utálják, és nem engem. Ez egy fejlődési folyamat; ma már elég jól látom, melyik szerepemben mit csinálnék másképp, és ezt az érzést tudom is kezelni.

Azt is meg tudnád fogalmazni, négy évvel az egyetem után éppen mennyire vagy jó színész?

Szerintem ez a jó színész–rossz színész kategória nem létezik. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de holnap jöhetne egy szerep, amivel egyesek szemében akár én lehetnék az évad legjobb színésznője, mert ennyire fontos, mi a mondanivaló, milyen kezekbe kerül az ember, milyen közösségben tud dolgozni, tud-e hinni a munkatársaiban, tudják-e motiválni. Viszont

azt is el tudom képzelni, hogy penetránsan rossz legyek valamiben, amiről azt hittem, ideális lesz.

A színész ennyire kiszolgáltatott, és nem véletlenül mondják a tapasztaltabbak, hogy mindig elölről kell kezdeni, mindig újra és újra meg kell találni a szerepet. Nem tudom, mennyire vagyok jó színésznő, de törekszem arra, hogy ha megtanultam, mit ne csináljak, azt be tudjam építeni a játékomba.

Mennyit számít az alkat? Befolyásolja a rendezőket, hogy fiatal, törékeny, szép nő vagy?

A pályám elején még az volt a fő problémám, hogy naivának tartottak. Tudtam, hogy ez csak egy szereptípus, de idegesített, mert én semmilyen szinten nem éreztem magam naivnak, és egyébként is, egy ember százhúsz tulajdonsággal rendelkezik, amiből a naivitás csak egy. Ha volt egy nehéz életű, lázadó, szexuálisan túlfűtött lány, és volt egy jól nevelt, akkor én kaptam a jól neveltet, de amikor meg egy időben sok önmagát felkínáló lányt kaptam, akkor meg az kezdett el zavarni. De most már egyáltalán nem tartom fontosnak a bekategorizálást: ha ezzel együtt van lehetőségem elmélyedni fontos ügyekben, amikben tudok hinni, annak csak örülök.

Az önmagát felkínáló lányok szerepeivel el is jutottunk az utóbbi hetek legfontosabb témájához, a nők helyzetéhez a művészvilágon belül. Te tapasztaltad valaha, hogy nem úgy bántak veled, ahogy hasonló helyzetben mondjuk egy férfival viselkedtek volna?

Nem csak nők és férfiak közti különbségről van szó, ez annál összetettebb probléma, és sokszor – persze nem a Weinstein-ügyben – a férfiakat ugyanannyira sajnálom, mint a nőket: a nemi szerepek és elvárások mindenkit nehéz helyzetbe hoznak. Évekig én is elfogadtam ezt a szerepleosztást: a fiúknak ezt kell csinálniuk, a lányoknak meg azt, és igen, néha a fiúknak lehet, amit a lányoknak nem szabad. Komolyabb atrocitás szerencsére nem történt velem, de többször éreztem, hogy egy-egy helyzetet most okosan kell megoldanom, okosan kell lecsapnom egy közeledést, hogy senki ne sértődjön meg, amikor nem úgy közeledtek hozzám, mint egy színészhez, hanem mint egy nőhöz. És sajnos volt olyan, amikor visszaéltek azzal, hogy kezdő vagyok, hogy meg akarok felelni: azt éreztem, a másik fél élvezi, hogy zavarba hozhat. Szerintem nem illik visszaélni egy pályakezdő kiszolgáltatottságával, legyen az akár férfi, akár nő.

Mire gondolsz, amikor azt mondod, a fiúknak lehet, amit a lányoknak nem szabad?

Visszatérő probléma, hogy

a nők nem élhetik meg olyan szabadon a szexualitásukat, mint a férfiak.

Nemrég például egy együttes öltözőjébe ment be néhány lány, és zaklatás áldozatai lettek, mire sokan rögtön azt mondták, egyáltalán minek mentek be, és gondolhatták, hogy ez lesz, ha bemennek. A szexualitásukat szabadabban megélő nőkkel szemben még mindig vannak előítéletek, még mindig jobban megbélyegzik őket, mint a hasonlóan élő férfiakat. Pedig a nőknek ugyanolyan joguk van megélni a vágyaikat, mint a férfiaknak.

Mennyire tartják természetesnek, elfogadhatónak az ilyen helyzeteket a pályakezdő színésznők?

Ez egy kis ország, mindenki mindenkit ismer, úgyhogy sokan gondolják, jobb, ha az ember mindig azt csinálja, amit mondanak neki, nem érdemes ugrálni, mert úgysem lesz, aki mellé állna, nincs színészszakszervezet sem. Jobb néha nem is beszélni, jobb mosolyogni, mert úgy lehet túlélni. Jó lenne, ha most elindulna a beszélgetés erről, és még többen Sárosdi Lilla mellé állnának.

De ez nemcsak a művészetben van így, a multiknál is ugyanígy zaklatják a nőket. Pont ma hallottam, hogy egy háromdiplomás, négy nyelven beszélő hölgy azzal zárta az önéletrajzát, hogy nem vállal orális szexet. Ha valaki úgy érzi, hogy ezt ki kell jelentenie, az sokat elmond arról a szektorról és arról, hogy ez egy országos szintű probléma.

Hogy nem érdemes ugrálni, mert egyedül maradsz, azt más ügyekre is igaznak érzed a színházban? Mondjuk arra, ha egy szereppel lenne bajod?

Igen. Ha hozok egy döntést, legalábbis el kell gondolkodnom rajta, hogy lesz-e következménye. Ráadásul én néha nem bírom magamban tartani a véleményemet, és tényleg olyan kicsi ez az ország, hogy ennek megérezd a következményeit.

Feltűnő, hogy mennyi „női” filmben dolgoztál már: a Napszúrás című rövidfilm, a Swing és az Aurora Borealis is nőkről szól, ami még mindig ritkaság a magyar filmben, és rendezőnőkkel is sokkal többször dolgoztál, mint amilyen arányban megjelennek nők a magyar filmek stáblistájának elején.

Gondolkoztam, hogy ez vajon miért alakult így, de még nem jöttem rá. Michael Caine mondta egyszer, hogy ha egy forgatókönyvben övé az első és az utolsó mondat, akkor vállalja a szerepet. Persze, jó is lenne így válogatni, de abban van valami, hogy egy női rendező filmjében jó nőt játszani, mert ő képviseli a fő mondanivalót. De persze férfi alkotók is tudnak nagyon érzékenyen beszélni a nőkről.

Más nőkkel dolgozni, mint férfiakkal?

Nem. Sőt, eddig engem csak női rendezőknek sikerült levetkőztetniük, szóval adott esetben sokkal karakánabbak, mint a férfiak. Eleinte úgy gondoltam, a meztelenség is hozzátartozik a színészethez, aztán azt, hogy nekem ez egyáltalán nem esik jól, akkor meg minek csináljam? Most megint úgy vagyok vele, hogy bár nagyon nehéz számomra, de

ha van egy olyan gondolat, amiért megéri, akkor azért odaadom az egész testemet.

De félreértés ne essék, ez nem egy ígéret a jövőbeli rendezőknek!

A Veszettekben cigányt játszottál. Valóban nincs nagyon sok képzett roma színész Magyarországon, de van, aki szerint nem cigánynak adni egy ilyen szerepet társadalmi értelemben problémás.

Ezen akkor nem gondolkodtam, annyira örültem, hogy én kaptam ezt a szerepet. El akartam játszani ezt a lányt, el akartam mesélni a történetét, nem gondoltam, hogy foglalkoznom kell azzal, roma-e vagy sem. Sajnálom, ha ez sokaknak rosszul esett, és látom, hogy a filmek tényleg egyre inkább csak a valóságot bírják el. Ha filmrendező lennék, talán én is inkább a másik Franciskára (Farkas Franciska roma színésznőre – K. B.) osztottam volna a szerepet, de azt hiszem akkor őt még nem fedezték fel, Kriszta pedig mindenképpen színésznőt akart, és a korosztályomban nem talált olyan roma színésznőt, akivel el tudta volna képzelni a történetet.

Beszéltél a komoly témák, a mélység kereséséről, és arról, hogy az ilyen szerepeket érdemes elvállalni. Ennek van köze ahhoz, hogy eljöttél a székesfehérvári Vörösmarty Színházból?

Nem, én ott kiváló helyzetben voltam, jó szerepeket kaptam, remek színészek között fejlődhettem. Egyszerűen csak más irányt vesz most az életem, és van sok tervem, amikről még nem beszélnék. De a fehérvári társulat is támogat.

Nem féltél feladni a fix munkát a bizonytalanságért?

Azt éreztem, 27 évesen muszáj bátornak lenni. Majd ha lesz gyerekem, nyilván nem a saját önmegvalósításomra fogok koncentrálni, de egyelőre nem bántam meg a döntésemet.

Van terved, hogy mit szeretnél elérni a pályádon?

Azt már tudom, milyen az a nézői tekintet, amiből többet szeretnék. Hogy milyen az a szerep, amire azt mondhatom: lehet, hogy ezt csak én tudom. Mert van, amit más sokkal jobban el tud játszani nálam, vagy amit nem csak én tudok. Mostanában inkább még csak azzal vagyok tisztában, mi az, amit nem szeretnék. És még ebben sem vagyok biztos.

Te játszottad az egyik kicsi, de fontos szerepet a Vaksötét című, váratlanul sikeres hollywoodi horrorban: te voltál a pincében fogvatartott, megkötözött, bekötött szájú lány a vak férfi házában, ahová a főszereplők betörtek. Hogy kerültél be egy – Magyarországon forgatott – hollywoodi produkcióba?

Egy magyar casting director mindig szól az angolul beszélő színészeknek, ha ilyen produkcióra keresnek színészt. Videocasting volt, el kellett játszanom a jelenetemet a filmből. Elég egyszerűen ment: a Hamletből is vittem egy monológot – magyarul volt, gondolom, csak látni akartak beszélni –, szerintem jól sikerült, működött. Ezt a felvételt küldték ki Amerikába, először a rendező bólintott rá, talán a producer, Sam Raimi is, vagy legalábbis valaki a Sonynál. A következő alkalommal meg már a stúdióban találtam magam.

A következő pillanatban meg háromezer amerikai mozivásznon vetítették a filmet, aztán meg még 54 másik országban a világon. Jobban izgultál, mint más szerepekkel kapcsolatban?

Sok filmet forgatnak nálunk, az ember mindig hallja, hogy melyik kollégája melyikben szerepelt, de ezek általában kis szerepek – de ezt nem degradálóan mondom. A forgatáson szinte mindenki magyar volt, akár magyar film is lehetett volna, csak a tízfős stáb volt amerikai, ilyen értelemben nem volt olyan hihetetlenül másmilyen. Szerintem az utómunka nélkül még a költségvetése is nagyjából annyi lehetett, mint egy nagyobb magyar filmé.

Következménye meg nem lett, de nem is vártam, hogy a szerepem alapján valaki majd belém szeret. Mondjuk el is bújtam egy kicsit, nem voltam fent a Facebookon. Bár a színházon keresztül biztos megtalálhattak volna – mindegy, az jobban hangzik, hogy én bújtam el.

Keresztüllőtték a fejemet, volt rajtam egy maszk, bezsírosították a hajamat, szóval igazából megértem, hogy senkinek sem ütöttem szöget a fejébe.

Tényleg semmilyen következményre sem számítottál?

Tényleg nem. Ráadásul a Vaksötét DVD-re készült, aztán egyszer csak közölték, hogy moziba kerül, még itthon is látható lesz, hány országban vették meg, mekkora siker. (A film készítési költségének tizenötszörösét kereste meg a jegyeladásokból – K. B.) De azért jobban örültem volna, ha valami más szerepben mutathattam volna meg magamat a világnak.

De most forgathattam egy filmben, aminek Vittorio Storaro volt az operatőre: az is egy kisebb szerep, de ott jobban megmutathattam magamat. (Az Apokalipszis most három Oscar-díjas operatőre az A Rose in Winter című filmet forgatta nemrég Magyarországon – K. B.) Ez alapján inkább el tudom képzelni, hogy valaki érdeklődjön utánam. De azért ehhez nemcsak munka kell, hanem legalább 99 százaléknyi szerencse is. Mindenesetre lottózom is, de azért épp most rakom össze a showreelemet. Nagyon fontos nekem a film, jó lenne egész évben forgatni – de nem akarok telhetetlennek tűnni.

A Budapest Noir című magyar krimi filmadaptációjában csak egészen kis szereped van. Ebben meg tudtad találni a mélységet?

Műfaji filmről van szó, de amit keresek, az minden műfajban meglehet, elmélyülni egy színész mindenben el tud. Nagyon okosan kábé húsz másodpercnyi játékidőbe kellett belesűrítenem egy életet, de nagyon jó a szerepem, van mit eljátszani benne: róla szól a krimiszál. Színészként tudni kellett, honnan jött, hova tart. Próbáltam az adott szituációra koncentrálni, nem akartam túlságosan rátolni magamat a nézőkre. Kíváncsi vagyok én is, hogy hogyan sikerült, csak a jövő héten fogom látni.

És végig remegni fog a lábad, amíg nem jön a te húsz másodperced?

A remegéssel nagyon közel jársz. Színpadon már nincs lámpalázam, de ha olyan filmet nézek, amiben bármekorra feladatom is volt, nagyon szoktam izgulni, remegek, jéghidegek lesznek a kezeim. Valószínűleg ez lesz most is. Meglátjuk.