Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMTitokban bemutattak egy szuper magyar filmet
További Cinematrix cikkek
- Megtörtént esetet dolgoz fel a Netflix új sorozata, pont ettől hátborzongató
- Eszméletlen, amit Robert Downey Jr. ebben az új sorozatban művel
- Nagy bejelentést tett Sylvester Stallone, új évaddal jön a Tulsa királya
- New Yorkban szerették a Most vagy soha! című filmet
- Keanu Reeves újabb népszerű filmsorozathoz csatlakozik
Egy férfifilm, amelyben nincsenek nők, és amely mégis a nőkről szól: ez a Férfikor című, a semmiből érkezett magyar film.
Az uristen@menny.hu és Hajdu Szabolcs filmjeinek vágójaként ismert Politzer Péter ezúttal rendezőként olyan férfiaknak szentelt egy filmet, akik hiánybetegségtől szenvednek: úgy keringenek az életükből éppen hiányzó nők által hagyott űr körül, mint az égitestek, amelyek nem tudnak, de nem is próbálnak ellenállni a tömegvonzásnak. Úgy botladoznak, mint akik elveszítették az egyensúlyukat, amikor a másik, a nő, aki megtartotta a súlyukat, hirtelen odébb lépett mellőlük.
Pedig az állami támogatás és mindenféle hírverés nélkül, minimális pénzből készült, fekete-fehér film a címéhez illően elvileg tényleg a férfiakkal foglalkozik: egy kisfiúval, egy középkorú családapával és egy özvegy úrral. Az ő hétköznapjaikból, kóválygásukból, kisebb-nagyobb elkeseredettségükből áll össze a három különálló történet egy rövid, hetvenhét perces filmmé. Egy hosszú, hetvenhét perces sóhajjá a nők felé.
A kissrácnak kórházba kerül az anyukája, az apukája pedig már rég elköltözött, úgyhogy egy hétig egyedül kéne boldogulnia, ráadásul az osztálytársnőjével sem feltétlenül úgy alakul az óra közben továbbadott cetlikre épülő viszonya, ahogyan szeretné. A családapa felesége Amerikában van, valószínűleg nem teljesen függetlenül attól, hogy ki tudja, mennyire haragszik még egy megcsalás miatt. A bácsi pedig ötödik feleségére emlékezik élete legvége felé: arra az egyre, akit soha nem akart volna elhagyni, és akivel mégsem maradhattak együtt tovább annál, mint amennyit egy betegség engedett.
A Férfikorban a három kis mozaikdarabból végül nemcsak egy kis részlet, hanem három egész sors áll össze, sőt egy kicsit még a másik három, a három női élet is, és ez a film egyik legnagyobb erőssége. Hogy a hétköznapi apróságokat használva ecsetnek ilyen részletgazdag és összetett képeket tud festeni valami olyanról, ami pedig nem is jelenik meg a mozivásznon. Ahogy elejtett utalásokból, leszúrásokból, kis jelekből kirajzolódik a megbánt és talán meg is bűnhődött megcsalás, vagy az anya depressziója, vagy a kisfiú félelmei. A legtöbb dolog egyébként is így, finom utalásokból áll össze a filmben, bár az idős férfi történetszála nem illeszkedik tökéletesen a filmbe: az olyan, mintha utólag illesztették volna a két másik sztori mellé.
Abban ugyanis egy hosszú belső monológot mond el Szipál Márton arca és Keres Emil hangja, így ez a szál egész más hangvételű, mint a másik kettő, amelyekben sok a poén, az abszurdba hajló jelenet is, főleg a sajátos humorban is edzett Dióssy Gábor és Tamási Zoltán figurái révén. Mégis, Szipál történetszála a legkevésbé sem gyengíti a filmet, inkább megmutatja az érem másik oldalát: amiről a két másik sztori alapvetően életvidáman beszél, arról ez szívszorítóan és meghatóan. Mintha csak Politzer fogalmazásmódban is igazodna a három generációhoz: a kisfiú jelenetei a filmvégi kétségbeesésig olyan menetrendszerűek, mint egy iskolába járó gyerek mindennapjai, az életközepi válsággal barátkozó férfiéi csetlő-botlóak és meglepetésekkel teliek, míg az időskori történet már egészen letisztult, és csak a lényegre koncentrál.
És mindhárom rész hatásos a maga módján, bár a kisfiú esetében nem mindig válnak érthetővé vagy átérezhetővé az egyre sokasodó, inkább metaforikusnak, mintsem valósnak tűnő képek. De szép az anyukával való viszony ábrázolása, mindkét, egymásra utalt fél ki nem mondott tanácstalanságával, és kedves az első szerelemféleség ábrázolása is. A családapa pechszériájából erős fénnyel világlik ki a szétszórtság mögötti egzisztenciális válság és önhibáztatás, mintha a különféle gondok valamiféle önmagára kiszabott büntetések jelképei lennének. Az özvegy beteg feleségéről szóló rész pedig önmagában is egy gyönyörű novella, amelyben a szomorúság mögött is jelenlévő elfogadás is megható, és az is, hogy
Igaz, egy másik, ugyanekkora bravúr nem sikerült: érthetővé és indokolttá tenni a film fekete-fehérségét.
Politzer Péter első nagyjátékfilmje lassan, fokozatosan mutatja meg, mit tud, hogy végül egy képileg is izgalmas, okos, jól és sok rétegűen megírt történetté váljon arról, hogy a kapcsolat férfiak és nők között valójában nem olyasmi, ami két ember között van, sokkal inkább ott van mindkét fél bőre alatt is, a zsigereiben, minden lélegzetvételében, mindenütt. Pedig a fene se várta egy, a semmiből, észrevétlenül érkező, mindentől független magyar filmtől, hogy pont az tudjon még valami újszerűt mondani férfiakról és nőkről.
Rovataink a Facebookon